Revizor: Az AHA Kollektíva hattagú csapatából négyen – te, Gláser Márton, Kacsó Imola és Eyassu-Vincze Barbara – a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskolába jártatok. Milyen típusú képzést kaptatok ott?

Piti Vivien: Ez egyszerre általános és szakközépiskola. Az általános iskolában még főleg a klasszikus balett van a fókuszban, nyolcadik után lehet választani a modern-kortárstánc és a balett szak között. Ettől függetlenül egy osztályban tanulunk, sőt, nyolcadik után a képzőművészekkel – a szobrászokkal, a grafikusokkal és a festőkkel – is egy osztályba kerülünk. Összességében azt gondolom, hogy ez egy jó iskola, remek tanáraink voltak, és többnyire minden, tánctörténetileg fontos műfajjal, stílussal találkoztunk a képzés alatt.

R: Győrben érettségiztetek, majd mind a négyen úgy döntöttetek, hogy Salzburgba mentek tovább. Az szóba sem került, hogy itthon folytassátok a tanulást?

PV: Varga Csaba bátorítására az érettségi után rögtön Salzburg felé vettük az irányt, mivel sokat hallottunk az ottani képzésről. A felvételire érettségi vizsgák között mentünk, így tulajdonképpen a négy napos felvételi procedúra nekünk egy napba volt besűrítve. Valahol természetes volt, hogy ha felvesznek, ott folytatjuk tovább közösen.

R: Itt találkoztatok az AHA Kollektíva másik két tagjával, Kancsó Lucával és Oláh Balázzsal. Majd úgy döntöttetek, visszajöttök Budapestre.

PV: Persze.

R: De ez ennyire evidens? A kortárstánc egy nemzetközi nyelv, amelyen keresztül bárhol sikereket lehet elérni Európában, sőt, Nyugaton sokkal több a lehetőség.

PV: Szerintem mindannyian ezt terveztük eredetileg. Kicsit megkóstoltuk, mi van az ország határain kívül, de mindig is vissza akartunk térni. Olyan tizenöt évesek lehettünk, amikor már ábrándokat szőttünk egy majdani közös társulat létrehozásáról.

R: A kortárstáncosok sokszor inkább projektekben gondolkoznak, és nem annyira jellemző, főképp a fiatalok között, hogy saját, fix csapatot alkossanak. Nektek ez miért volt fontos?

PV: Szerintem ez csak itthon van így, mert nehéz építkezni, pályázatokat megnyerni és együttműködéseket fenntartani. Mikor Belgiumban vagy Hollandiában jártam, ott például azt láttam, hogy működik ez a fajta gondolkodás.

R: A társulati?

PV: Igen, de valójában ezek nem társulatok a szó klasszikus értelmében, hanem – ahogy a miénk is – kollektívák. A különbség az, hogy míg egy társulatnál van egy vezető koreográfus, addig a kollektíva egy alulról szerveződő együttműködés. Ami persze nem könnyű. Azt fontos megemlíteni, hogy más szemmel kell nézni az ilyen keretek között készült előadásokat: nincs külső szem, aki rendez, így belülről reflektálva alkotunk, ami sokat változtat a mű milyenségén.

A Senkiföldje című előadás próbája.

R: Mitől lesz a közös munka demokratikus? Le kellett hozzá fektetni a működés pontos szabályait?

PV: Ez egy hosszú processzus volt. Először felmértük, hogy ki miben jó. Eleinte mindenben együtt akartunk dönteni, ami még most is jellemző, de már kialakultak azért különböző felelősségi körök. Körülbelül egy-másfél év volt, mire ez a rendszer kialakult, és azért volt rá szükség, mert rájöttünk, hogy nincs arra energiánk, hogy minden döntésben mind a hatan részt vegyünk, így projektenként osztottuk fel egymás között a döntési jogköröket. Ha a demokratikus alkotást nézzük, akkor pedig sokszor megoldják magukat a dolgok, ha hagyjuk őket, mindennek van egy természetes lefolyása, persze ehhez kell egy jó szűrő is, ami ezt analizálni tudja és mérlegelni.

R: Azt írjátok magatokról, hogy jelenleg a saját profilotok megteremtésén dolgoztok. Milyen ez a profil?

PV: A kollektívát mint építményt úgy érdemes elképzelni, mint valamit, ami állandó mozgásban van. Mintha atomok lennénk, amelyek időről időre felépülnek valamivé, aztán szétbomlanak. Új előadásunk, a Senkiföldje azért olyan, amilyen, mert a korábbi előadásunk, a Dense Piece olyan volt, amilyen. Sosem indulunk tiszta lappal, hanem mindig folytatunk valamit, ami már korábban megszületett. Fontos az is, hogy amit a tánc történetéből a különböző táncstílusok kipróbálása közben magunkra szedtünk, az bennünk maradt, és ezt szeretnénk használni, de egy másik, egyéni szemszögből újrafogalmazva. A Dense Piece-ben például a kontakttánc mechanikája van dekonstruálva, amelynek fontos része az egymáshoz való kapcsolódás, de itt mi nem törődünk egymással a színpadon,mégis egy térben vagyunk, egymással ütközünk és dolgozunk.

R: Már a Dense Piece-nél is konzulensként dolgozott veletek Szabó-Székely Ármin dramaturg. Egy táncelőadásban a legtöbb esetben nincs klasszikus értelemben vett dramaturgia, de a Dense Piece ránézésre kifejezetten messze áll bármi olyasmitől, ami a dramaturgi munkához köthető. Hogyan vett részt Szabó-Székely Ármin a munkafolyamatban?

PV: Örülök, ha ez nem jön át rögtön. Szeretjük, ha az általunk megfogalmazott dramaturgiai ötletek vagy hatások nem dekódolhatók könnyen a nézők számára. Ármin külső szemként nézett rá a munkánkra, és segített felépíteni a hatásdramaturgiát. A Dense Piece-ben egyfajta meditatív monotonitás elérése volt a cél, de úgy, hogy a testek találkozásával mégis megteremtődjön időnként valami feszültség. Ármin és Hód Adrienn, aki szintén bejött egy próbára, ennek kialakításában segítettek minket azzal, hogy pontos jellemzést adtak arról, amit a színpadon láttak.

R: Új előadásotok címe Senkiföldje. A címben szereplő szónak negatív konnotációi vannak elsősorban, de ha jól értem, az általatok megalkotott senkiföldje a lehetőségek terepeként jelenik meg. Miért van szükség egy ilyen térre?

PV: A kortárstánc-buborékban az ember nagyon sokféle előadást lát. Van két jellegzetes irány ezen belül: a klasszikusabb kortárstánc, ami inkább esztétikai szépségre törekszik, és egy szélsőségesebb irány, ami sokszor provokálni akarja a nézőt. A mi célunk az volt, hogy ezt a különbségtételt megszüntessük a két irány között, és hogy a tánchagyomány, a klasszikus táncformák progresszív módon újrafogalmazhatóvá váljanak. Fontos lenne, hogy annak lássuk a dolgokat, amik, címkék vagy összehasonlítások nélkül.

A Senkiföldje című előadás próbája. Forrás: AHA Kollektíva

R: Ez azt jelenti, hogy míg a kortárstánc sokszor nemet mond az esztétikai szépre, addig ti ezt nem feltétlenül szeretnétek megtenni?

PV: Megtörténik majd az esztétikai szép dekonstrukciója is, de tisztelettel, méltóságteljesen szeretnénk megközelíteni, és nem kifigurázva. A kortárstánc ugyanis sokszor humorral közelít a modern és klasszikus tánchoz. Nekünk az a célunk, hogy autentikusan építsük be ezeket a saját ízlésvilágunkba.

R: De ezt lehet idézőjelek nélkül csinálni?

PV: Használunk idézőjeleket is, de szerintem lehet. Az előadás egyes részei saját fantáziából születnek, de meg is idézünk általunk ismert műalkotásokat. Ám ahhoz, hogy az ember ezeket felismerje, ismernie kell az itthoni alkotókat vagy pedig a tánc alakulását az elmúlt időkben.

R: Ahogy mesélsz az előadásról, egyre inkább azt érzem, hogy nem a senkiföldjén játszódik majd, hanem éppenhogy egy mindent magába olvasztó teret hoz létre.

PV: Így is értelmezhető, persze, de közben meg azt szeretnénk bebizonyítani, hogy ezt a világot senki sem birtokolhatja. Lehet, hogy senki nem is akarja, de mi szeretnénk bátran reflektálni mások munkásságára, nem félni táplálkozni abból, és saját magunk számára is lehetőséget biztosítani az alkotói szabadságra. A tánc senkié és mindenkié.

R: Mi a tervetek akár a közeli, akár a távoli jövőre nézve?

PV: A következő évben szeretnénk egy kicsit pihenni, illetve eljuttatni az előadásainkat Törökországba, Szlovéniába, Szlovákiába és Franciaországba. Azt hiszem, most van itt az ideje, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzunk, amikre eddig nem volt túl sok időnk, például a social media fejlesztéssel és egy kisfilm elkészítésével.

R: Az AHA Kollektívával hosszú távra terveztek?

PV: Szeretnénk. Nem könnyű, de ezért is tartunk most egy kis pihenőt. Az elmúlt egy évben két előadást is készítettünk, és most kicsit muszáj mindenkinek a saját projektjeivel törődni. Én például a színházi kommunikációs képzést végeztem el a FreeSZFE-n, Oláh Balázs kőfaragással foglalkozik épp, Eyassu-Vincze Barbara pszichológusnak tanul – mindenki el van foglalva rengeteg dologgal, most próbálunk egy kis időt adni magunknak erre.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.

Piti Vivienről a portréfotót Szabó R. János készítette.