Revizor: Szabadúszó művészekként mennyire engedhetitek meg magatoknak a tétlen pihenést, a szemlélődést?
Gaál-Kovács Júlia: Semmit tenni, tespedni általában akkor szoktam, amikor épp túlhajszolt állapotba kerülök. Én egyébként most nem tartom magam szabadúszónak, mert épp kicsit kicsekkoltam a művészeti munkákból, és van egy állandónak mondható munkahelyem. De amikor emellé becsúszik egy-egy főpróbahét, olyankor kimerülök, és előjön ez a passzivitás, miközben nem szeretem ezt magamnak megengedni.
Vass Imre: Véleményem szerint a művészet hivatali kötelessége, hogy el tudjon merülni a bámészkodásban, a semmittevésben, ezáltal észrevegyen a világban olyan jelenségeket, amiket másképp nehéz észrevenni. De ez persze nemcsak a művészet sajátja, bármilyen kreatív folyamat része. Jó, ha ez inspirál minket és nem feszülünk rá, hogy épp nem vagyunk hasznosak, nem tesszük a „dolgunkat”. Én fürdőbe szoktam járni, ez ellazít és alkalmassá tesz a kreatív szemlélődésre.
R: Miért gondoltátok fontosnak, hogy az ellazulás szépségeiről és nehézségeiről készítsetek előadást?
VI: Pár évvel ezelőtt észrevettem, hogy jobban be vagyok feszülve dolgokon, mint ahogyan korábban gondoltam, lazább embernek hittem magam. Ez jó alapanyagnak tűnt egy táncelőadáshoz, hiszen maga a tánc is az izomzat megfeszítéseinek és ellazításainak sorozata, ráadásul ez a probléma aktuálisan rengeteg embert érint, sokan tudnak hozzá kapcsolódni.
GKJ: Másfél évvel ezelőtt kezdtem érezni, hogy nem úgy funkcionálok a szakmámban, ahogy szeretnék, ezért egy éve úgy döntöttem, hogy egy kicsit eltávolodom tőle, mert attól féltem, hogy kiégek benne. Épp eldöntöttem, hogy elkezdek valami mást csinálni, olyat, amihez nem értek egyáltalán, és akkor keresett meg Vasi az előadás ötletével…
R: Mivel kezdtél foglalkozni?
GKJ: A mostani munkám az egyik legrelaxálóbb dolog a világon. Egy templomban vállalok szolgálatot, recepciós vagyok, és az újonnan érkező vendégeket szoktam körbevezetni. Próbálok szép élményt szerezni nekik, hogy legyen kedvük újra jönni, és sok más feladatom is van, amit el kell ott látnom – mind a tisztasággal és a renddel kapcsolatos. Amikor jött ez a munkalehetőség, a férjemmel csináltunk egy programot művészeknek. Egy táncosok egészségével foglalkozó prevenciós előadás-sorozat volt ez, amire eljött Vasi is, aki már a RELAX témáján gondolkodott, ami nagyon jól kapcsolódott a mi törekvéseinkhez, ezért megkérdezte, van-e kedvem részt venni benne. Mivel ez egy hosszú távú, közel egy éves kutatási folyamattal indult, úgy éreztem, hogy jó lesz, ha egy szállal továbbra is kapcsolódni tudok a táncszakmához.
Vass Imre. Fotó: Szabó R. János
R: Mi történt ez alatt az egy év alatt?
GKJ: Volt egy olyan gondolatunk, hogy minél többet járjunk fürdőbe kötetlen hangulatban, egyedül és csoportosan is. A csoportos egyébként nem valósult meg.
VI: Az volt az utópisztikus felvetésünk, hogy lehet-e úgy előadást csinálni, hogy nem mész táncterembe, hanem csak fürdőzni jársz. Egyénileg járt is mindenki, de közösen sajnos tényleg nem jutottunk el. Idén januártól hetente egyszer találkoztunk és a relaxáció témájához kapcsolódóan különböző altémákat beszéltünk át, dolgoztunk fel. Közben mozogtunk, relaxáltunk, meditáltunk. Egy gyakorló alkotócsoport jött létre, ahol még produkciós kényszer nélkül, megismerkedtünk a témához kapcsolódó egyéni történetekkel és tudásokkal. Mi még nem dolgoztunk korábban együtt, kellett is az idő, hogy kialakuljon egy közös alap. Ezt a lazaságot szerettük volna átültetni a létrehozási fázisba is. Fontos volt, hogy az alkotók a saját kutatásukat be tudják csatornázni a RELAX-ba, hogy a szakmai életük és kíváncsiságuk itt is folytatódhasson.
R: A vallás és a keleti filozófiák, amelyekhez Krisna-tudatúként sok szálon kapcsolódsz, Juli, nagyon erősen szembe mennek azzal az életmóddal, amit mi itt Nyugat-Európában folytatunk. Ez mennyire jelent meg az előadás létrehozása során?
GKJ: A mi filozófiánk azt tanítja, hogy egyszerű, emelkedett gondolkodású életet éljünk, és hogy minden, ami a fogyasztásra, a rohanásra, az anyagi javak felhalmozásra irányul, elpocsékolt idő. Azt hiszem, én magammal hozom ezt a mentalitást, és nemcsak ebbe a projektbe. De Vasi hozzáállása is erősen meghatározta ilyen szempontból az alkotói folyamatot: megpróbáltunk mindent lazábban kezelni, időt adni magunknak, és nem ragaszkodni a munka gyümölcséhez sem, ahhoz is elfogadóan viszonyulni, ha valami nem használható abból, amit létrehoztunk.
VI: De fontos volt a tudatosság gyakorlása is, és ha azt állítanánk, hogy az egész munkafolyamat relaxált volt, nem mondanánk igazat. Itt is voltak feszültségek, amiket nem lehetett kikerülni, a kérdés pedig az volt, hogyan tudunk ezekhez viszonyulni. Nem lehet az összes zavaró tényezőt szisztematikusan kizárni az életből, hiszen az élet részesei vagyunk, impulzusok érnek minket – arra tudjuk tréningezni magunkat, hogyan tudunk flexibilisek és empatikusak maradni. Mi most így töltöttünk időt együtt, de ez nem jelenti azt, hogy ez az alkotás legeslegjobb módja, csak egy lehetséges mód a sok közül.
Gaál-Kovács Júlia. Fotó: Tőke Krisztián
R: A létrejött előadás inkább individuális vagy inkább egy társadalomkritikai szempontból vizsgálja a stressz és ellazulás témakörét?
GKJ: Számomra mindkét oldal előkerült az előadás készítése során. Például rengeteg kelléket használunk, amik az ellazulást segítik. Ezeknek a felhalmozása szerintem szimbolikus: jellemző, hogy az ember rengeteg eszközt begyűjt, mert azoktól várja, hogy jobban érezze magát, miközben egyáltalán nem biztos, hogy ezek tényleg segítenek a helyzetén. Így kérdésként fogalmazódott meg bennem, hogy ha nem ezekre a dolgokra, akkor mire van valójában szükségünk.
VI: Én általában a saját élményből és perspektívából nyitok a kollektív felé. A relaxáció és a stressz témája elég általános, de véleményem szerint nem szabad a művészet vállára helyezni a súlyt, hogy oldja meg azokat a problémákat, amiket a társadalom vagy az állam feladata lenne. Beszélni, a figyelmet ráirányítani lehet és kell is, de én nem képzelem azt, hogy az előadásommal megváltom a világot. Táncosként missziómnak tekintem, hogy mutassak az emberek számára alternatívákat arra, miként lehet a testünkben lenni, egymáshoz érni vagy együtt lenni egy térben. A testhez való viszonyról beszélünk egy olyan társadalomban, ahol az emberek testhez való viszonya szélsőségesen rossz irányba halad.
R: Mi az a mozgásforma, amin keresztül ez a leginkább ki tud fejeződni?
VI: Különböző bodywork-technikákkal és improvizációkkal dolgoztunk. Masszázstechnikákat emeltünk be, kicsit a gyógytornát, a jógát is. Az érdekelt minket, hogyan tudjuk ezekkel feloldani magunkban a különböző merevségeket és blokkokat, és hogyan tudjuk ebben egymást segíteni.
R: Miközben nektek alapvető beszélt nyelvetek a másik megérintése, addig a társadalom mintha egyre kevésbé tartaná elfogadhatónak ugyanezt. Ez mennyire járul hozzá vajon ahhoz, hogy magas a stressz-szintünk?
VI: Számomra lenyűgöző, hogy ugyanarra a dologra, azonos helyzetben és kontextusban mennyire szélsőségesen másképp reagálnak az emberek: van, aki befeszül az érintéstől, más örül neki.
GKJ: Viszont az szomorú, hogy úgy szocializálódtunk – én legalábbis –, hogy az érintésnek csak egyfajta célja lehet, miközben például a gyógyítás is az érintéssel kezdődik. Van olyan tanulmány, ami azzal foglalkozik, hogyan tudjuk enyhíteni a fájdalmunkat azzal, hogy a tenyerünket arra a területre helyezzük, ahol a fájdalmat érezzük. Én látok abban ma félreértést, hogy mit jelent az érintés, és hogy mikor legitim használni és mire.
R: Lett a próbafolyamat alatt valami személyes új felfedezésetek?
VI: Többször eszembe jutott az a klasszikus mondat, hogy az út a fontos, nem a cél. Egy évvel ezelőtt egy feszült, váratlan helyzetre másképp reagált a testem és a tudatom, mint most. Lehet, hogy ez csak a premierláznak tudható be, de úgy érzem, hogy kicsit más ember lettem. Rájöttem, ha ellazultan tudok jelen lenni egy stresszes szituációban, akkor nem feltétlen a megszokott stratégiáimat alkalmazom, minden szorult helyzetből van kiút.
GKJ: Nekem olyan volt ez a folyamat, mint a méregtelenítés. Felismertem, hogy egyes problémákkal foglalkoznom kell, lekerültek rólam bizonyos típusú szorongások, és világosabb lett, mit kell tennem azért, hogy a jövőben fejlődni tudjak.