Ahogy halad előre a próbafolyamat a leginkább vadásztrófeákkal kidekorált kultúrház színpadán, egyre kevésbé értjük, mi a fene történik itt. A falu amatőr színjátszói, köztük a polgármester kérte fel a budapesti rendezőt, hogy állítson színpadra náluk valami szép, hagyományőrző darabot (például egy családi horrorral teli álnépballadát), ahogy az már szokásos náluk, de mégis úgy tűnik, hogy a lelkes magyartanárnőt leszámítva senki se érdeklődik különösebben a munka iránt, csak pálinkáznának és beszélgetnének. Idővel kontextusba helyezi persze ezt az ambivalenciát az a megbízható tudat, hogy ahol hagyományőrzés van, ott pályázati pénz is van, vagy még inkább: volt.
 Takács Katalin, Mertz Tibor |
A szereposztás zászlóshajója mindenképpen Takács Katalin, aki a csípős nyelvű öregasszony szerepében sorozza válogatott szidalmakkal a menyét, Ildit. A Bohoczki Sára által játszott Ildi, negyvenes tanárnő, saját pénzen varratott, túlszexualizált jelmezben tetszeni vágyva már eleve szánalmas, ráadásul lenézi a többi falubeli lakost, bár ő sem sokkal okosabb náluk. Férje, a piros bőrkabátjában határozottan stricinek öltöztetett, Illyés Róbert alakította Tibi fő tulajdonsága, hogy a felesége és az anyja között tépelődik, és meg tudna enni bármennyi fasírtot az utóbbi retiküljéből, ha hagynák. Hartai Petra a kicsit aluliskolázottnak tűnő pénztároslányt alakítja lakkfényes melegítőegyüttesben, autentikus hangsúlyozással. Fröhlich Kristóf gondosan agyonartikulálja a szavakat a minimum enyhén átlag alatti intellektus benyomását keltő, jóképű és szexuálisan széles körben aktív erdészfiú szerepében. Szőts Orsolya egyszerű, szeretetreméltó Terije csak egy családi házat meg egy férfit szeretne ebben az életben, de elég jó részeg pillanatok is tulajdoníthatóak neki. De az előadás egyáltalán nem csak őket, hanem a fővárosi rendezőt sem kíméli: Zoltán igazából eddig még csak egyet rendezett életében, az is megbukott, de az Übü király iránti elkötelezettsége azóta is megvan. Gyanús, hogy meleg, és ittasan szereti a szar szót ismételgetni, mert ugye ilyenek a magas művészet gyakorlói, vagy talán úgy általában a budapestiek.
 Ilyés Róbert, Bohoczki Sára |
Az előadás a magyar vidékről szóló klisék és karikatúrák ambiciózus, semmilyen szinten nem polkorrekt gyűjteményét hozza tehát létre, de Alföldi Róbert rendezése egyúttal idézőjelbe is teszi ezt. A színészi játékban maximumra van csavarva a túlzás, harsány, maníros, teátrális játékmodor uralja az előadást, amely időnként egyenesen paródiává csúcsosodik, így Chován Gábor rettenetes versmondása, a kultúrházi színpadi jelenetek, Hartai Petra indokolatlanul hosszú diszleksziás felolvasása esetében, vagy akár a Csongor nevű szereplő megszállott érdeklődését tekintve a vaddisznóállomány iránt. Néha már azt várjuk, hogy egyszer csak ki fog derülni, hogy ez már a szereplők által próbált előadás, és mi vagyunk a kultúrház közönsége.
A szórakoztatással párhuzamosan, különösen a második felvonásra az is egyre világosabbá válik, hogy ennek a meghitt közösségnek megvannak a maga sötét titkai. De olyan titkok ezek a faluban, amelyeket valójában mindenki tud, csak senki nem beszél róluk. Látszólag a városi rendező, az idegen érkezése ad alkalmat, okot arra, hogy ezeket a történeteket mégiscsak elmeséljék, de valójában Zoltánnak nincs sem elég tekintélye, sem elegendő integritása ahhoz, hogy külső szemlélőként jelentőséggel bírjon, vagy hogy erkölcsi mérceként lehessen állítani a többi szereplő mellé. Szinte semmilyen reakciót nem váltanak ki a posztját harminc éve őrző, egykori tanácselnök, aktuálisan polgármester Karcsi viselt dolgai, pedig inkább bűncselekmények ezek, mint puszta bűnök. Mertz Tibor joviális, megnyerő játékától nem lehet nagyon másra számítani. Amikor türelmesen elmagyarázza Zoltánnak, hogy pontosan hogyan is vannak ezek a vadászhétvégék, és milyen módszerekkel tudott bekerülni a politikai elitbe egy háromszáz fős falu polgármestereként, nem sokkolódunk. Igazából a legmegrázóbb a tettei közül az, amit legelsőként tudunk meg, ekkor még a szereplőkbe is beleszorul a szó, majd fokozatosan egyre súlyosabb tettek is egyre súlytalanabbnak látszanak a színpadon, ez egy ilyen világ, ezek a szabályai, eltompulunk, nincs itt semmi látnivaló.
 Fotók: Budaörsi Latinovits Színház |
Lehet számítani a végkifejletre, a szereplők is beszélnek róla, mégis van egy olyan érzés a nézőben, hogy na ne, azért ezt csak nem. De mikor mégis megtörténik, szintlépés az eddigi visszaélésekhez képest, egyből biztosak is lehetünk abban, hogy ez sem ugorja meg jobban a helyiek ingerküszöbét, mint a többi. Karcsi megteszi helyettük, hogy gondolkodik, és ezért hálás a falu.
Nincs a vidék ilyetén felmutatásában semmi optimizmus. Ahogy az utolsó percekben keretes szerkezet gyanánt kimerevedik az öregasszony önfeledt és a fiatal lány rémült, egymás felé forduló arca, tudható, hogy legfeljebb egy rövid megrázkódtatás következhet, nem több. Alföldi Róbert rendezése legfeljebb annyival vigasztal, hogy ha az ember tud saját magán röhögni, azért egész jól el lehet pálinkázgatni, nótázni ebben a soha felnőni nem akaró urambátyámvilágban, mert pajtásnak mindig jó az élősködő.
Vagy nem, mégsem: mert amikor belépnek a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium tanárai és diákjai mint menekültek, akkor hirtelen mintha kétszeresen lebomlana a fal, idegenül mutatnak a színészek a színpadon, idegenek a gimnáziumiak is a nézőtér és a színpad közötti senkiföldjén, mindenki kiszakad a maga helyéről, még a komédiázó, vásári játékmodorból is kiugranak pár percre. A közösen átélt krízishelyzetben az addigi civakodás helyett egyből, mintegy gombnyomásra ott az emberség, a segíteni vágyás, a nem is lehetőségként, hanem egyedüli lehetséges választásként jelen lévő, belülről jövő kötelességtudat a másik ember iránt. Csak aztán elmúlik a pillanat.
Hát ez ennek az előadásnak az optimizmusa: ha ebben a kényelmetlen, furcsán, feszélyezően nem színházi, színpadias pillanatban benne lehetne maradni – de sajnos nagy keletje van a hagyományőrzésnek.