Mi a kedvenc filmed? Láttál valami jót mostanában? Két kérdés, amellyel rendszeresen találkozik az ember, ha filmekről ír hivatásosan. Nem könnyű a válasz, hiszen egyrészt ez rettentően képlékeny, egy silányabb műnek is lehetnek remek jelenetei, ahogy egy jónak elkönyvelt alkotás is öregedhet rosszul. Másrészt függ a hangulattól, egy borúsabb napon a kesernyésebb filmek tűnnek zseniálisnak, és fordítva. És akkor még nem beszéltünk a jóhoz való viszonyunkról: akinek a Halálos iramban-filmek jelentik a mozgókép csúcsát, annak hiába is ajánlom Paul Thomas Anderson talányos filmjeit. Hallgatni viszont illetlenség, de akkor mégis mit mondjunk?
Hasonló megfontolások vezették a Filmtekercs szerkesztőit, amikor hasonló kérdésekre találták ki frappáns válaszként a portrégyűjteményt: az új évezred tíz „emblematikus” rendezőjének vázolják fel az életútját és -művét, amely javarészt a 21. században keletkezett – ez a cím megfejtése. Vagyis annak a régi elvárásnak felelnek meg így, amit régen és ritkán még ma is a kritikusokkal szemben támasztottak: javasoljanak és ajánljanak, állítsák fel a megfelelő bójákat az esztétika tengerén. Aztán ezzel majd lehet bőszen vitatkozni vagy egyetérteni.
 |
Az első szempont mindig a válogatással kapcsolatos. A névsor majdhogynem vitathatatlan, fel sem merül, hogy valaki méltatlanul szerepel a legfontosabbak között. Részemről talán csak Hosoda Mamoru tűnt kakukktojásnak, mert igen távol áll tőlem az anime, ám Havasmezői Gergely értő és a laikusok számára is jól követhető portréja igencsak meggyőző volt a tekintetben, hogy a rendezőnek itt a helye. És a tekintetben is, hogy nem ártana belekóstolni a műfajba sem.
A hiányzók közül talán csak Jordan Peele-t említhetném, aki jelentős mértékben átformálta és újraértelmezte a horrort, a szerzői filmek sokrétűsége és egyedisége felé közelítve azt. Könnyen lehet, hogy azért maradt ki, mert harmadik filmje, a Nem már könyvzárta után került a mozikba. Jelentősége ugyanis vitathatatlan, első filmje kapcsán (Tűnj el!) két fontos Oscar-jelölést is begyűjtött a Legjobb film, illetve a Legjobb rendező kategóriában, és ami még fontosabb: elvitte a Legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrocskát.
Azt, hogy az összeállítás nem nagyon akar túllépni a jó értelemben vett esztétikai ajánlattételen, jól jelzi az egyes portrék terjedelme. Már nem dióhéj, de még nem tanulmány, valahol a kettő között, keverve az esszé és a filmkritika műfaját, és leginkább azoknak szól, akik már járatosak a filmek világában, értik az alapvető fogalmakat, ám még igényük van a bójákra, az értelmezés mindig izgalmas szempontjaira. A köztes állapot tehát a kötet erénye, és részben hátránya is.
A Paul Thomas Andersonról szóló portrét ezért érezzük kevésnek, jobban elmélyültünk volna az egyes filmek boncolgatásában, mert itt nem tűnt elégnek az, hogy szinte minden alkotás kapcsán hangsúlyozzák, hogy mély és rétegzett műről van szó. De miben áll a mélység, hogyan ragadhatók meg ezek a jelentésrétegek, merül fel többször is a kérdés. Mert bár a portré korrekt, plasztikus a fantomkép, kirajzolódnak az életmű csúcsai és a kapcsolódási pontok, nem leszünk igazán okosabbak. Ráadásul ilyen kis terjedelemben még zavaróbb az önismétlés: kétszer is olvassuk majdhogynem egy oldalon belül, hogy a Kótyagos szerelem után öt évet kellett várni a Vérző olajra. Ráadásul az öt előbb számmal majd kiírva szerepel, talán a változatosság illúziója miatt.
Hasonlóképpen hiányosnak tűnt Christopher Nolan portréja is, pedig az ő nevével és alkotásaival találkozhatott leginkább az olvasó. Bár Sergő Z. András számos igen érdekes jellemzőt elemez (a rendező időkezelése, kitartása a klasszikus nyersanyag mellett, elítélve a digitalizálást), az egyes alkotásokra szinte alig jutott hely, pedig a Tenet – az életmű kényes pontja – kapcsán szívesen olvastam volna többet.
A többlet viszont nem annyira zavaró. Igen érdekes volt Inarritu kapcsán betekinteni a rövid- és reklámfilmjeibe, amelyek ugyanúgy magukon hordozzák a mexikói rendező kézjegyét, ám az életműve fényében mégiscsak mellékszál, ehhez képest igen kimerítően foglalkozik velük Szin Karolina. Miközben a Biutiful, amelyben Javier Bardem élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja, alig kap pár sort, holott egyben korszakhatár is. Rajongóknak kész öröm, semlegeseknek kissé érthetetlen kitérő.
Wes Anderson, Danny Boyle, Greta Gerwig és Bong Joon-Ho kapcsán viszont szinte minden lényeges együtt van, ezekben az esetekben maradéktalanul érvényesül a szándék: nem csupán kirajzolódik az alkotó arcéle, de az egyes filmek jelentőségét vagy épp jelentéktelenségét is értjük. És a felvetett szempontok nem egyszer arra sarkallnak, hogy újranézzük az egyes filmeket vagy pótoljuk a hiányosságainkat.
Ami viszont igencsak elvesz az olvasás élvezetéből, az a szövegek gondozása (pedig a kolofón két szerkesztőt is feltüntet). A számos nyelvi döccenő és értelmetlen mondat mellett igencsak zavaró, hogy hol kurziválják a filmek címeit, hol nem (akár egyes bekezdéseken belül is). Kiábrándító a sok elütés: filmfesztiválokat helyett filmgesztiválókat, belül helyett beül, iránti helyett iráni – és ez még csak egyetlen portré volt. Ezek hiányában a Tíz a huszonegyből tényleg az lenne, ami: igényes bédekker azoknak, akik fontos és korszakalkotó alkotásokra vágynak.