Joyce DiDonato: Éden
2022.03.27.

Elsőre nehéz benne hinni. Az önmagában is futurisztikus külsejű Joyce DiDonato mint ökológiai hittérítő, albumturnéval és interaktív előadássorozattal. Fényjátékos rendezői vízió, mai modern zeneszerző és Händel meg Mahler. Innen szép… ESZTERGÁLYOS MÁTÉ ÍRÁSA.

Éden, ez a cím. Visszatérünk természetes gyökereinkhez, ez a terv. Válaszok pedig nincsenek, csak kérdések – ez pedig a programfüzet beharangozója. Persze az érdemi kérdéseket nem Joyce DiDonato teszi fel, hanem Christoph Willibald Gluck, Francesco Cavalli és azok a szerzők, akiknek – mondjuk így, természetközeli tematikájú – műveit a mondott címszó alatt előbb egy album (Eden, 2022 – Warner Classics), majd egy koncertkörút programjába sűrítették. Az világos, hogy az ilyenfajta programzenében az egyes alkotók szándéka a kiragadottság okán természetszerűleg csorbul, de felmerül ugyanakkor – az est első, de talán egyetlen lényegi kérdéseként – hogy mi értelme tematikusan egymás után rendezni olyan műveket, melyek születése között akár két-háromszáz év is eltelt. Erre speciel van válasz: alapvetően nincs értelme, illetve csakis akkor van értelme, ha az élmény még a kérdést is feledteti. 


Joyce DiDonato

Charles Ives amerikai modernista zeneszerző A megválaszolatlan kérdés című költeményében eredetileg trombita felel a vonósokra, de itt most a mezzoszoprán dúdolja a dallamot a lesötétített teremben – az éteri hang valahol a földszinti széksorok mögül közelít, DiDonato onnan emelkedik fel a színpadra, majd saját kis összeeszkábált emelvényére, amely központi eleme az estének. A magyarországi bemutatóként hirdetett Rachel Portman-darab, A világ első reggele tovább mélyíti a szakadékot: a lényegében rajzfilmsláger közben a mezítlábas DiDonato elkezdi szétszedni, majd összeilleszteni emelvényének léceit, amelyekből aztán kör formálódik, ami később még forogni is kezd az énekes körül. A nézőtérrel szemben a színpadon elhelyezett villogó reflektoroknak és a „rendezésnek” köszönhetően egyre távolabb kerülünk a zene vagy a zeneszerzők eredeti szándékától, mondhatni az előadás mindenről szól már – csak éppen a zenehallgatásról nem. Innen nehéz lesz visszahozni. 

De hirtelen jön Mahler, az est első Rückert-dala (hivatalosan a kettes sorszámú), melyet DiDonato ugyan még nem ural mindenestől, ám kezdi átvenni az irányítást és hangjának köszönhetően feledtetni azt a bizonyos kérdést. Aztán két kevésbé ismert barokk szerző, Marco Uccellini és Biagio Marini művei közben magára talál az il Pomo d’Oro régizene együttes is, a cseh Josef Mysliveček oratóriumának áriája közben pedig már DiDonato is sziporkázik. Itt van ő igazán otthon, ehhez illik tökéletesen a hangja és a habitusa. Gluck két darabja a zenekar és az énekes szempontjából is az est abszolút csúcspontja. Az Ezio barokk opera áriájában a mezzoszoprán színjátékával pár perc alatt operát és drámát varázsol a színre, s olyan intenzitással énekel, mintha nem közel egy órája lenne már színpadon. Händel után a záró Rückert-dal (az ötből a harmadik) varázslatos végszó, melyben nehéz eldönteni, hogy DiDonato vagy az egész előadás során érzékenyen és magabiztosan dirigáló Madaras Gergely karmester és zenekara az átütőbb.

Összességében ügyes program ez, időutazás és barokk felfedező túra Mahler-dalok keretezésével, ennél azért nagyobbat is lehetne tévedni. DiDonato előtt pedig le a kalappal, a még mindig profi el- és előadó egyértelműsíti, hogy itt bizony se kérdés, se válasz, csak a mindent és mindenkit beborító öröm van és ez így elég is lenne. 

De mi lesz a fennmaradó háromnegyed órában? Javarészt az, aminek nem kéne lennie. DiDonato mikrofont ragad és az amerikai nagynéni szerepében kiselőadásba kezd: fákat kellene ültetni (sőt, a jegy mellé kis magos zacskót is kapunk, komolyan gondolják, bár az enyémet elkeverhették valahol), hogy a világ szebb hely legyen. Aztán a mezzoszoprán a programfüzethez híven újabb kérdést intéz a közönséghez: vajon mit dalolnának a fák, ha tudnának énekelni? Majd kijelenti: a háború ellentéte az alkotás. 

Messze kerültünk az Édentől, de hát „istenem”, akkor alkossunk: a színpadon felvillanó kék-sárga fényárban (reflektálva az ukrán helyzetre) DiDonato maga köré invitálja a nyolcadik kerületi Vajda Péter Ének-zenei Általános és Sportiskola minikórusát. Tíz-tizenkét kisdiák érkezik ünneplőben és együtt zengik A remény magjai című, tőlük amúgy nyelvében és szövegében is totálisan idegen angol kórusművet, melynek zárósorát egy aprócska, törékeny kisfiú énekli szólóban, vékonyka hangon, zöld kis hímzett mellénykéjében, s ezután valósággal kirobban a taps a közönségből. 

A fiúcska, életében tán először ennyi ember előtt, földbe gyökerezett lábbal, arcát tenyerébe temetve zokog a hangorkánban, mi pedig csak éljenezzük, miközben arcunkon patakokban folyik a könny. Hát, így teljes a kép, Joyce néni, ilyen felemás dolog ez a boldogság nálunk, az Édentől keletre.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. március 22.