Revizor: 2022 Bartók éve lesz Várjon Dénes számára.

Várjon Dénes: Igen, nagy örömömre, több hangversenyműsorom is Bartók zenéje körül formálódott. Talán a legnagyobb lélegzetű szólistaprojektem egy Bartók-összes lesz: idén és jövőre minden zenekarral kísért kompozíciót, a három zongoraversenyt, a Scherzót és a Rapszódiát lejátszom a Concerto Budapesttel, Keller Andrással – idén a Bartók Tavaszon a 2. és 3. zongoraverseny lesz műsoron.

R: A 3. zongoraverseny után mindössze négy nappal játszod a hírhedten nehéz 2. zongoraversenyt! Hatalmas feladat. Lehetséges ez?

VD: Majd meglátjuk! A 3. zongoraversenyt sokszor és emlékezetes alkalmakkor játszottam már, valóságos védjegyemnek érzem. A Concertgebouw zenekar és Fischer Iván is erre kért fel, a különleges Bartók-esten a három zongoraversenyt három magyar zongorista (Balázs–Fejérvári–Várjon) adja majd elő. A 2. zongoraversenyt viszont most először játszom Veszprémben és Budapesten, és örülök, hogy eddig vártam vele. Sok munkám lesz benne, de remélem, hogy elég érett vagyok már hozzá.

R: Ez mind áprilisban lesz, májusban azután 100 éve történt címmel Bartók-szólóested lesz az Emlékházban, amelyen Bartók 1922-es liverpooli szerzői estjének műsorát ismételed meg. Igazán szép hangversenyrendezői ötlet.

VD: Én is jelentősnek és jelképesnek érzem, ráadásul van egy-két mű, amelyet még nem játszottam, és jó alkalom lesz most megtanulni. Például a Három burleszket soha nem játszottam. 

Várjon Dénes

R: Nyáron a Salzburgi Ünnepi Játékok egy reprezentatív, kizárólag Bartók Béla kamarazenei kompozícióit megszólaltató hangversenyén (ráadásul a nagy befogadóképességű Haus für Mozartban) elhangzik a Kétzongorás ütőhangszeres szonáta, amelyben Schiff András mellett Várjon Dénes játssza majd az egyik zongoraszólamot.  

VD: Egy időben sokat játszottuk ezt a darabot Andrással, úgyhogy ez most különösen nagy öröm. És tudod, legelső alkalommal Solti dirigált minket, emlékezetes, hatalmas élmény volt. Jól emlékszem, hogy mielőtt bementünk a színpadra, Solti megállt egy pillanatra: romantikus gondolat, mondta, de számára nagyszerű érzés, hogy itt vagyunk, három generáció magyar muzsikusa, és együtt játszunk Bartókot… Én voltam huszonhat éves, András negyvenegy-kettő, ő meg hetven körül. 

R: Az említett salzburgi hangverseny egy fesztivál-a-fesztiválban jellegű Bartók-sorozat egyik koncertje lesz. Gazdag a kínálat, bemutatják a Kékszakállút, megszólal a 2. zongoraverseny, a hat vonósnégyes, a két hegedű-zongoraszonáta, a Kontrasztok, több világhírű zongorista önálló estjén szólalnak meg Bartók-darabok. A Kékszakállút Romeo Castellucci olasz rendező rendezi, Teodor Currentzis lesz a karmester, ez azért is érdekes, mert tavaly volt egy több mint alternatív közös Don Giovannijuk.

VD: Érdekes premier várható, Currentzis elég megosztó személyiség. A legnagyobb muzsikusok között is van, aki rajong érte és minden hangját aranyba foglalná, és van, aki szerint a legnagyobb sarlatán, elviselhetetlen, és büntetni kellene. 

R: Castellucci beharangozó interjújában megmagyarázta, hogy miért Carl Orff opera-oratóriumát, a Temporum fine commoediat választotta Bartók egyfelvonásosa mellé. A két mű ellentéteit és kapcsolódási pontjait vázolva meglepő kijelentést tett: úgy érzi, hogy Judit egyfajta ősbűnt követett el, egy anyai bűnt, ami óhatatlanul magában hordozza a bűnhődését, és ezzel közvetlenül kapcsolódik a Temporum végítélet témájához. Érdekes gondolat, Castellucci kétségtelenül valami újat akar csinálni. De lehetséges, hogy az avantgárd megközelítésen túl egy olasz rendező mást lát Bartókban, vagy, hogy a magyar nyelv és népzene vonzáskörén túl egészen másképp látják őt? 

VD: Én azt érzem mindenekelőtt, hogy az egész ún. zene-businessben (még a szó is szörnyen hangzik!) eluralkodott ez az irányzat – és az operarendezésekben a legkézenfekvőbben nyilvánul meg –, hogy mindenáron újat, és nem ritkán egész képtelen dolgokat hozzanak össze. Csak az a gond, hogy így a fókusz gyakran elkerül a lényegről, az ilyen attitűd nem jobban megvilágítja a darabot, hanem épp fordítva, és tulajdonképpen a darabról áttereli a figyelmet az előadó/rendező személyére. Ettől rendszeresen ideges leszek. Meggyőződésem, hogy ezekkel a nagyon kitalált rendezésekkel és koncepciókkal nem közelebb jutunk a műhöz, hanem távolabb. 

Kicsit továbbgondolva – és remélem, hogy most nem tűnök ókonzervatívnak! – mindez abban is testet ölt, hogy mennyire meghatározó lett a színpadi megjelenés. De nem azon a módon, hogy Fischer Annie kiment a pódiumra, mint egy királynő, és az ember rögtön megérezte a pillanat jelentőségét és azt, hogy most valami nagyszerűt fog hallani. 

R: Kivágott ruhák? 

VD: Valaki a Carnegie Hallban eljátssza a Hammerklavier szonátát egy olyan ruhában, hogy látható, nem a Beethoven-szonátával akar hatást kelteni… Nekem ilyenkor a gyomrom tiltakozik. A művésznek minél eszköztelenebbül, de minél erőteljesebben meg kell próbálnia felmutatni a darabot. Saját olvasatát, akár nagyon egyedien. A személyiségének hitelével hasson, azzal, hogy olyasmi rezonál benne, olyasmit hall meg, amit lehet, hogy eddig csak ő hallott meg a darabban. 

R: És mit gondolsz arról, aki szinte rigorózusan a kotta minden előírásának az ellenkezőjét valósítja meg?

VD: Hát igen, nagynevű kolléga játszotta Liszt h-moll szonátáját, ami… nála egy másik darabbá változott. Crescendo helyett következetesen decrescendo stb., mintha a kotta minden instrukciójának pont az ellenkezőjét akarná megvalósítani. Az első sorban ültem, nem tudtam kimenni, sajnos. 

Várjon Dénes (Felvégi Andrea felvétele)

R: Kicsit visszakanyarodva egy korábbi témánkhoz: hogy látják a magyar nyelv és népzene vonzáskörén kívül élő muzsikusok Bartókot? Te sok külföldi zenekarral játszottál Bartók-zongoraversenyt, nem szólva számos kamarazene-produkcióról.   

VD: A kép vegyes, nekünk magyaroknak elég sokrétű ismereteink vannak Bartókról, de meglepetésre a külföldiek sokszor szintén fantasztikusan érzik/értik őt. Nagyon sokat tanultam „magyarul” zenélni például Heinz Holligertől, akivel rengeteg Veresst játszottam. Vagy sokszor játszottam a Kontrasztokat Jörg Widmannal, a hegedű-zongoraszonátákat Kavakosszal, akik mindent tudtak! – ezek hatalmas élmények voltak. Bartóknál az a fantasztikus, hogy persze nagyon magyar zene és a népzenei gyökerei nyilvánvalóak, ahogy a beszédszerűsége is, ami a magyar nyelv ritmusát idézi meg. De ugyanakkor közvetlenül a beethoveni-bachi vonulat folytatója, tökéletesen beágyazódva az európai zenetörténetbe. Akinek van füle, érzi ezt. Az én személyes iránytűmet az ő visszahúzódó személyiségének és elképesztően energikus, vulkánszerű zongorajátékának kettőssége mozgatja.

R: Foglalkoztat a gondolat, hogy miért éppen ezeket a Bartók-műveket választotta az Ünnepi Játékok? Nekem hiányzik egy pár emblematikus zenekari mű. 

VD: Egyetértek, de nehéz így megállapítani, hogy milyen szempontok alakítják a műsorokat. Hogy az előadók személyén van-e a fókusz, vagy a műsoron, amelyhez előadókat keresünk? 

R: Hazai vizekre evezve: a kamara.hu fesztiválon – amit Várjon Dénes és Simon Izabella közösen szervez-tervez – nyilvánvalóan a nagyon koncepciózus műsorhoz kerestek művészeket. Mi lesz az idén?

VD: Az idei fesztivál témája nagyon különleges. Iza ötlete volt, amit már régóta dédelgetett, hogy Virginia Woolf Saját szoba című könyve legyen a kiindulópont. Tulajdonképpen ennek kapcsán a nők helyzetét szeretnénk sokszínűen megvilágítani több irányból, és különböző korokban szemlélve. Hihetetlenül izgalmas téma. Lesznek kicsit alternatívabb elemek is, és lesznek olyan szerzők is, akik eddig nem hangoztak el, vagy alig ismertek Magyarországon, de természetesen körbejárjuk Clara Schumannt és körét, Fanny Mendelssohnt, és sokféle, különösen irodalmi hatásról is szó esik majd. Nagyon dolgozunk rajta.

R: Engedj meg egy kicsit bulváros kérdést: ha valaki ilyen jó értelemben vett oldschool zongorista, akkor a műfaji kalandozások mennyire jutnak egyáltalán eszébe?

VD: Nekem van egy tizenegy éves kislányom, és egyáltalán nem zavar, hogy ő hallgat könnyűzenét. És néha én is szívesen hallgatok jazz énekeseket, vagy bármi könnyűzenét a saját gyerekkoromból. A keveredést – bevallom – utálom, de ez szubjektív dolog. Alkatilag sem vagyok az a típus, aki improvizálgat, bárcsak olyan lennék, de a dzsesszt nagyra értékelem. És ha már kalandozás… például a kamara.hu fesztiválnál pont ez a koncepció lényege, hogy a művészeti ágak között van átjárhatóság. És próbáljuk beazonosítani közös kiindulópontjainkat, mi, zenészek, képzőművészek, irodalmárok, színészek, írók, filmrendezők. 

R: A júliusban a norvégiai Lofotenben rendezett zongorafesztivál művészeti vezetője is vagy. Milyen koncepció jegyében terveztetek? Zongorafesztivál létére a legváltozatosabb kamara-összeállítások lépnek színre. 

VD: A lofoteni fesztivál minden második évben a zongorát állítja középpontba. Hat-hét zongorista játszik, de soha nem szólóesten (egy kivétel azért lesz az idén), hanem fél szólóműsorok mellett négykezest, kamarazenét. A Covid előtt kisebb kamarazenekarral versenyművek is megszólaltak, de most le kellett mondanunk erről, viszont meghívtunk fúvósokat, és ezáltal egy sokkal tágabb repertoárt tudunk bemutatni. Tehát tulajdonképpen pont az történik, amiben én nagyon erősen hiszek, hogy nincs szóló zongorista, meg kamarazenész zongorista, ez megint a zene-businessnek egy kitalációja, amellyel mindenkit be akar rakni egy skatulyába. Hogy szóló karriert csak akkor lehet csinálni, ha valaki nem kamarázik, ami persze hülyeség, az embernek feláll a szőr a hátán. Lofotenben pont ezt próbáljuk bemutatni, hogy az a jó, a természetes, hogy valaki eljátszik egy Beethoven-szonátát vagy Chopin-etűdöt, majd utána egy énekessel előadnak egy Schubert-dalt.

R: Azon gondolkozom, hogy a Covid alatt bizonyára sok mindent le kellett mondanod, mert az idei éved olyan, mintha egy hatalmas lélegzetvétellel mindent pótolni akarnál. Még nem is beszéltünk az amerikai turnéról, a kronbergi tanításról, és kedvenc helyszínedről, a Wigmore Hallról, ahol többször is koncertezel.

VD: Hát tulajdonképpen a múlt év áprilisától már majdnem minden a régi volt.

R: Ezt jó hallani. Nagy aggodalmam az, de szerintem sokunknak, hogy a zenei élet valahogy már nem lesz ugyanolyan ezután. Ennek nagyon sok oka van, még politikai is, de ettől valóban tartok.

VD: Az aggodalom jogos. Mégis, jó lenne, ha pár dolgot megváltoztatna a Covid! Például hogy az egész élet így felgyorsult, hogy hatra-vakra röpködünk a világban, hogy a mennyiségi tényező ennyire fontos lett a minőség rovására, hogy mindenütt „ott kell lenni”, ki ne maradjunk, ezért mindenki egyfolytában bombázza a másikat facebookon.