2018-ban a New York Times szerzőpárosa, Jodi Kantor és Megan Twohey, valamint a New Yorker riportere, Ronan Farrow megosztott Pulitzer-díjat kapott a szexuális ragadozó filmmogul, Harvey Weinstein üzelmeinek leleplezéséért. 2019-ben egy-egy könyvben megírták kihívásokkal teli oknyomozó munkájuk történetét. Kantorék művét az Atlantic Press rögtön a megjelenés évében kiadta itthon Bokor Pál fordításában, az eredetinek megfelelő, She said főcímmel. Farrow beszámolóját két évvel később a Corvina kiadó jóvoltából, Pritz Pál fordításában ismerhették meg a magyar olvasók.    

Az eredeti főcím: Catch and kill („elkapni és megölni”) egy újságírói szakkifejezés, mely a botrányos történetek megszerzésére, majd – a befolyásos megrendelő kedvéért – elsüllyesztésére utal, ilyen formán lépre csalva és cserben hagyva a nyilvánosság erejében bízó áldozatokat. Magyarul a könyv Hollywood csúcsragadozója: hatalom és erőszak az álomgyárban címmel látott napvilágot. A borító – noha nem azonos az eredetivel, melyet a szerző testvére, Dylan Farrow tervezett – kifejező, de szerencsére nem hatásvadász. 

A vaskos, 432 oldalas mű két évnyi riporteri munka részleteibe avat be minket. A szöveg akár kriminek is beillene, ha nem lenne tisztában az olvasó a végkifejlettel, vagyis Weinstein bukásával már azelőtt, hogy a könyvet kinyitná. Izgalmakban azért így sem szenvedünk hiányt – már amikor a szerző nem vész el a felesleges részletekben, mert erre időnként hajlamos (ahogyan a nevek szinte követhetetlen halmozására is). Ugyanakkor hiteles képet fest az oknyomozó riporteri munka világáról, azon belül is a különösen nehéz feladat végrehajtásáról: egy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező, sokáig teljhatalmúnak és legyőzhetetlennek tűnő szexuális bűnelkövető megállításáról. Aki mégis megkapta méltó büntetését: emiatt merem ajánlani a könyvet túlélőknek is.

Harvey Weinstein a kilencvenes évek óta számtalan fiatal színésznőt, színészaspiránst és asszisztenst zaklatott szexuálisan – voltak köztük, akiket meg is erőszakolt. Módszereit illetően a Farrow által meginterjúvolt áldozatok vallomásai is (akárcsak Kantorék alanyai esetében) egybehangzók: munkamegbeszélés ürügyén hotelszobájába csalta őket. A „nem” szót nem értette: korábbi állítólagos hódításaival dicsekedett, és a becserkészett nőket fényes karrier kilátásával kecsegtette. A folytatás az áldozat lélekjelenléte, vagy a puszta szerencse függvényében alakult – volt, akit például a bekopogó szobapincér mentett meg. Ezeket az eseteket azonban Weinstein ügyvédei titoktartási záradékot tartalmazó kártérítési szerződésekkel eltussolták, a megfélemlített sértettek pedig odébbálltak és hallgattak. A cégnél a félrenézés kultúrája érvényesült, hiszen a filmmogul viselkedése nyílt titok volt.

Ahogy (a munka kezdetén 29 éves) Ronan Farrow elkezdte felgöngyölíteni az eseteket, kiderült, mennyi, akár nála idősebb, tapasztaltabb újságíró vallott már korábban kudarcot a történtek nyilvánosságra hozatalával. A producer ugyanis minden követ megmozgatott a panaszt tevő áldozatok besározására (pletykalapok álltak az irányítása alatt, amelyek egyetlen szavára azonnal ontották a lejárató cikkeket) és a megszólalni készülő nők megfélemlítésére. Keze messzire elért: egészen a New York-i ügyészségig, amely végül nem emelt ellene vádat, a bizonyítékok ellenére sem. Különösen izgalmas rész, amikor Farrow megszerzi az egyik, megsemmisítettnek hitt bizonyítékot: a hangfelvételt, amint Weinstein unszolja a vonakodó Ambra Gutierrezt, hogy tartson vele a szobájába.

Farrow járatos a nők elleni erőszak természetrajzában, szakirodalmában, az áldozatokkal empatikusan bánik, és az elkészített anyagokat etikus módon és céllal használja fel. Képes az árnyalt gondolkodásra: Asia Argento esetéről is (aki később a vádak szerint lefeküdt, majd a fentiekhez hasonló titoktartási szerződést kötött egy 17 éves fiúval) korrektül ír:

„A szexuális bántalmazások elkövetői lehetnek olyanok is, akik ezt megelőzően már elszenvedtek ilyen bántalmazást. A pszichológusok, akik szexuális bűntetteket elkövető emberekkel foglalkoznak, meg tudják ezt erősíteni, de ez a felvetés ritkán népszerű egy olyan környezetben, ahol az áldozatoktól elvárják, hogy szentek legyenek, máskülönben bűnösként bánnak velük. A nők, akik azon a nyáron nyilatkoztak nekem, »csak« emberek voltak.”

Farrow nagyon jól tette, hogy Argento esetét sem hagyta ki a beszámolóiból: a #metoo mozgalom egyik fontos feladata, hogy leszámoljon a nemierőszak-mítoszokkal és az „ideális áldozat” képével.

Farrow-t sokan Don Quijoténak látták, és igyekeztek lebeszélni arról, hogy beleártsa magát az ügybe, amikor pedig nem volt hajlandó visszalépni, a személyes biztonságáért aggódtak, fegyver beszerzését, biztonsági őr alkalmazását tanácsolták neki. Az összegyűjtött anyagokat letétbe is helyezte, ha történne vele valami, hogy eredményei ne vesszenek kárba. Tudta, hogy megfigyelik, de a Weinstein által megbízott izraeli titkosszolgálat, a Black Cube ténykedése csak később állt össze számára. 

A nyomozómunkában Farrow gyakorlatilag „versenyt futott” a New York Times munkatársaival, Jodi Kantorral és Megan Twohey-val. (A néhány nap különbséggel megjelent két cikk azonban végül erősítette egymást.) Noha a két újságírónőnek is minden oka megvolt az aggodalomra személyes biztonságukat illetően, Farrow-nak két további nehézséggel kellett szembenéznie.

Egyrészt megpróbálták elfogultsággal vádolni a családi hátterére hivatkozva, felhasználva apja, Woody Allen közismert szexuális zaklatásos történetét. Másrészt Kantorral és Twohey-val ellentétben, akik maximális támogatást kaptak a New York Times szerkesztőségétől, Farrow-t saját munkahelye, az NBC segítség helyett inkább csak hátráltatta, majd magára is hagyta. Köztük is volt, akivel Weinstein kapcsolatba lépett, ráadásul a cég háza táján is akad bőven sepregetnivaló. 

Ronan Farrow könyve nemcsak az érintett áldozatok lelki felszabadulásához, valamint az igazságszolgáltatáshoz járult hozzá, hanem lavinát indított el: újabb áldozatok jelentkeztek nála, és hatalmas része volt abban, hogy a nők elleni munkahelyi zaklatás és erőszak közbeszéd és egyértelmű, határozott elutasítás tárgyává váljon. Ronan Farrow (akinek szövegében melegsége olyan természetes, mellékes utalások formájában bukkan fel, mint hogy esik az eső) rejtőzködés, öngyűlölet, családi elutasítástól való szenvedés, átnevelő terápia, munkahelyi diszkrimináció és LMBTQ-ellenes törvények okozta depresszió helyett nyíltan, önazonosan élő, környezete által maximálisan elfogadott emberként hasznos társadalmi ügyre, a nők jogainak előmozdítására tudta fordítani energiáit.

A könyv adatlapja itt található.