Kimi / HBO Max
2022.03.09.

Steven Soderbergh legújabb műve, a Kimi agyonhasznált ötleteket öltöztet kellő mértékben friss és aktuális köntösbe. BECSÁGH DÁNIEL KRITIKÁJA.

Angela Childs (Zoë Kravitz) korábbi traumái, illetve a karanténidőszak hatására már egyáltalán nem képes kimozdulni lakásából. A magányban egyetlen társa a jóképű szembeszomszéd, valamint az Alexa-szerű mindenes mesterséges intelligencia, Kimi – ironikus módon pedig Angela éppen a Kimit fejlesztő vállalatnak dolgozik, és a készülék által félreértelmezett felhasználói parancsokra keres megoldást. Egy nap azonban nem az algoritmus egyik hiányossága, hanem egy bűntény hangfelvétele kerül a hibajelentések sorába, Angela pedig az ügy nyomába ered, nem is sejtve, kit készül leleplezni.

Pofonegyszerű, és a Hátsó ablaktól a Magánbeszélgetésig számos formában feldolgozott toposszal dolgozik tehát David Koepp (Jurassic Park, Mission: Impossible) forgatókönyve, azonban feltűnően erőlködésmentesen: a sablonok fantáziátlan felsorolását és az erőltetett társadalmi felhangot egyaránt elkerüli. Ugyanakkor azzal sem vádolhatjuk, hogy a zsáner fogaskerekeinek makulátlanra polírozása állna egyedül a fókuszában. A Kimi nem tör a Black Mirror babérjaira, nem kíván a néző bőre alá kúszó thrillert kreálni, ugyanakkor nem hajlandó beérni lusta megoldásokkal sem.

Ha belegondolunk, a film már önmagában a világjárványra reflektálás banánhéján elcsúszhatott volna, hiszen nem sok alkotásnak sikerül életszerűen beleépítenie a pandémiát saját világába – és éppen ezért legtöbbjük egyszerűen inkább nem is vett tudomást róla. A Kimi azzal vágja át a gordiuszi csomót, hogy a globális COVID-karanténra történő kényszeres kikacsintgatások helyett pusztán csak magától értetődőnek veszi, hogy Angela hozzánk hasonlóan maszkban (vagy éppen maszkkal az állán) indul el otthonról, és némileg megviselte a 2020 tavaszi bezártság. Ugyanilyen lenyűgöző az is, hogy a lassan hatvanadik életévét taposó rendező mennyire érti, illetve milyen életszerűen képes megjeleníteni, integrálni a történetbe a különböző kurrens technológiákat és az őket fenntartó vállalatok működését, egyben képes megállni, hogy dörgedelmes tanmesébe csapjon azok kapcsán.


Jelenetek a filmből

Lezser, szabadelvű élmény részesei lehetünk tehát, amelyet nem köt gúzsba saját koncepciója, mindig teret hagy magának arra, hogy kitérjen az éppen érdekfeszítőnek talált irányba. A Kimi így egyszerre mesél arról, hogy a pandémia és a fokozatosan a virtuális térbe költöző interakciók hogyan rombolták szét a társadalmi életet, valamint hogy a mindent egyre jobban eluraló internet hogyan ad minden korábbinál nagyobb hatalmat az azt uraló vállalatok, továbbá a bűnözők és agresszorok kezébe – és teszi mindezt a Steven Soderberghre jellemző punk eleganciával. 

A rendező ugyanis, ha úgy adódik, a Black Mirrort imitáló techpesszimista cselekményszövést szemrebbenés nélkül tarantinói leszámolásokra cseréli, kiszólásai amilyen ritkák, annyira szellemesek, de már figuráinak ruhatárából, feje tetejére állított, zaklatott kompozícióiból is látszik, hogy mindenhez akad egy apró ötlete, gegje, amitől a Kimi többkomponensű hommage-a minduntalan frissnek hat.

Azaz tőről metszett Soderbergh-mozival van dolgunk: a rendező kortárs munkásságához hasonlóan ez a mű sem fog terjedelmes esszéket inspirálni arról, hogy hogyan reformálja meg műfaját, vad online diskurzust sem fog kezdeményezni, mégis piszok jó szórakozással, érdekfeszítő filmnyelvi és narratív ötletek garmadájával van dolgunk. És ami igazán példátlan a kortárs mozgóképes ökoszisztémában, hogy képes mindössze másfél óra alatt végigvinni egy kompakt, teljes értékű koncepciót, amelynek egyetlen részletére sem süthetjük rá, hogy egy nyolcrészes minisorozatban sokkal jobban ült volna.


A képek forrása: MAFAB

Alkalmasint persze túlzónak tűnhet, amilyen hirtelenséggel és amilyen szélsőséges megoldásokkal építkezik a Kimi gerincét adó paranoia-thriller, és valahogyan mindenképpen helyre kell tennünk magunkban, hogy a valóságunkhoz a technológián és a pandémia emlegetésén keresztül ezer szállal kapcsolódó alkotás végeredményben mégiscsak egy stilizált zsáner-ecsetvonásokat alkalmazó filmélmény. 

Mindazonáltal a Kiminek éppen ebből erednek a nyilvánvaló korlátai is, hiszen apró különlegességei ellenére alapvetően semmi igazán eget rengető, figyelemre méltó vonást nem tud felmutatni. Nem fogjuk szűnni nem akaró lelkesedessel ajánlgatni, mint „kötelező” filmet, annak ellenére, hogy tulajdonképpen érdemben nincs mit felróni neki. A saját pályáján gyakorlatilag ugyanazt az összképet mutatja, mint a Logan Lucky – A tuti balhé, a Tébolyult vagy a No Sudden Move, miközben fogyaszthatósága leginkább az előbbihez konvergál.

Ugyanakkor nem kizárt, hogy az idő a Kimihez is kegyes lesz: a Magic Mike-nak is kellett egy évtized, hogy ne csak a férfisztriptízt, hanem a nemi szerepeket áthágó felszabadulást is ünnepeljük benne, a Fertőzést pedig éppen a Kimiben is emlegetett vírushelyzet alkította kényelmetlenül dokumentarista katasztrófafilmből hátborzongatóan találó kultklasszikussá. Ki tudja, talán egyszer majd a legújabb Soderbergh-műnek is találunk egy önmagán túlmutató értelmezést, addig azonban marad egy dübörgő streamingplatform meglepően kellemesre sikeredett töltelékanyaga.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.