Beszélgetés Kizlinger Lillával és Hajdu Szabolccsal
2022.01.24.

A TÁP Színház legújabb előadását a Jurányi Inkubátorházban január 25-én mutatják be. A fiatal színész-rendező, Kizlinger Lilla önéletrajzi ihletésű darabja, a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad többek között arra keresi a választ, hogy ki lehet-e lépni a generációkról generációkra öröklődő mintákból. Premier előtt beszélgettünk Kizlinger Lillával, illetve az előadás egyik főszereplőjével, Hajdu Szabolccsal. VAGDALT KRISZTINA INTERJÚJA.

Revizor: Most dolgoztok először együtt, milyen a közös munka? Sikerült egymásra hangolódni?

Kizlinger Lilla: Igen, nagyon izgalmas két negyvenes színésszel tölteni a mindennapjaimat. Nagyon tanulságos. Megtanultam, hogy nem szeretik a zabtejet. Közel egy éve volt az első olvasópróbánk, igaz, nem a klasszikus értelemben, hiszen a szövegkönyv a mi improvizációink alapján készült, így inkább csak beszélgettünk még tavaly februárban. Azóta nagyon sokat változott a darab.

Hajdu Szabolcs: Annak ellenére, hogy a járvány többször is megakasztotta a próbafolyamatunkat, állandóan fejlődött az előadás, szerencsére nem egy helyben toporgunk. Azt látom, hogy a bemutató felé haladva egyre jobban koncentrálódik egy témakör felé.

R: Ez az intenzív fejlődés abból is adódik, hogy mint már említettétek, a szöveg a ti kettőtök, illetve Rába Roland és Bagossy Bálint improvizációi alapján jött létre. Erről mesélnétek egy kicsit? Honnan indultatok és hova jutottatok?


Hajdu Szabocs. Fotó: Kizlinger Lilla

HSz: Az ötlet Lillától származik, aki autobiografikus alkotást szeretett volna létrehozni. Először azt kérte, hogy foglalkozzunk az apák kérdéskörével. Ekkor még a fő irány az identitásnyomozás volt, ami mostanra kitágult. Jelenleg már inkább arról szól az előadás, hogy miként változtak meg a nemi szerepek az elmúlt húsz évben. Az improvizációkban segített, hogy volt egy közös tapasztalatunk, egy mindannyiunk számára ismerős közeg: a lakótelep. Nekem a debreceni, Rolandnak a tatabányai, Lillának pedig a békásmegyeri panelrengeteg. Emellett Lilla beszélt a szüleiről is, ami szintén kapaszkodót jelentett, mert ennek alapján olyan karaktereket tudtam megjeleníteni az improvizációkban, akiket már én is ismertem.

KL: A kezdetekkor a próbák úgy zajlottak, hogy Bíró Zsombor Auréllal, az íróval vittünk helyzeteket, amikből kialakultak 30-40-50 perces rögtönzések. Ezeket videóra vettük, majd Zsombor ezek alapján állította össze a szövegkönyvet.

R: A nemi szerepek mellett egyéb szempontokból is nagyon erős a darab társadalmi beágyazottsága.

KL: Két részből épül fel az előadás: az első színházi részt követi egy film. A kettő pedig hat egymásra, miközben rávilágít arra, hogy akár egy generációváltás alatt is mennyi minden meg tud változni, beleértve a társadalomban elfoglalt helyet. Például, hogy milyen az, ha te vagy az első értelmiségi a családban.


Kizlinger Lilla. Fotó: Bíró Zsombor Aurél

HSz: Tulajdonképpen látunk egy hosszú színpadi jelenetet a múltban, majd egy másikat filmen. Ez a felépítés olyan, mintha egy tükörtengely vezetné a nézőt. Tükröződik a színházi nyelv a film nyelvére, a múlt idő a jelen időre, az anya élete a lányéra, ugyanúgy, ahogy a két társadalmi réteg is egymásra vetül: a melós és az értelmiségi közeg. Ezek az összehasonlítások pedig aktivizálhatják a nézőt, gondolkodásra késztethetik, és a következtetéseket nekünk már nem is kell levonni, mert ő ezt az előadás közben folyamatosan megteszi. Azt hiszem, jó elgondolás volt, hogy mi játsszuk Rába Rolanddal a húsz évvel ezelőtti részt, két idősebb férfit, mert autentikusan mozgunk benne. Vannak emlékeink ebből az időből. Annak a kornak a gyermekei vagyunk. Ezzel szemben a filmen látható rész a jelenben játszódik, aminek a szereplőit ez a mostani kor „termelte ki”. Az őket megformáló fiatal színészek ezt ismerik, ebben otthonosak. Ennek a kornak a férfi és női archetípusai. Alapvetően ők sem, és mi sem tudunk máshogy viselkedni, mert a kor, amiben szocializálódtunk, meghatároz minket. 

R: Tudatos választás volt, hogy a színház és a film nyelvét egymásra vetítsétek?

KL: Mivel én filmrendezést tanulok, így magától értetődő volt, hogy használok filmet. Ez a megoldás azonban a próbák során alakult ki. Eredetileg egy operatőr lett volna a színpadon és helyszíni vetítés, nem előre leforgatott film szerepelt volna a darabban.

R: Mennyire dolgozik azonos eszközökkel ez az előadás, mint az Ernelláék Farkaséknál? Számomra érezhető valamiféle kapcsolat a kettő között.


Fotó: Cseke Tamás

HSz: Ez nem egy új forma. Az első lakásszínházi előadás, amiben részt vettem, 1989-ben volt. Nyilván vannak hasonlóságok vagy kapcsolódások, ha az esztétikai oldalát nézem, de amikor a rendező dönt egy forma mellett, sokkal fontosabbak a praktikus megfontolások, mint az esetleges előképek. Én úgy látom, hogy egy ilyen típusú jelenetsort sokkal nehezebb egy hagyományosabb színházi formában hitelesen és hatásosan megcsinálni. Egyébként mi az Ernelláéknál, de más darabjainknál is, teljesen máshonnan közelítettünk, máshonnan indultunk. Nem használtunk például soha improvizációt a szövegkönyv megalkotásához, ami itt az alapot adta.

KL: Formáljuk egymást. Ha nem Szabolcs játssza ezt a szerepet, hanem egy másik színész, akkor biztosan másképp alakul. Látva Szabi más munkáit, mégis úgy érzem, hogy ez azért eltér tőlük. Abból a szempontból persze, hogy realista, mondhatjuk, hogy hasonló, de sokan mások is használják ezt a formát, például Fliegauf Bence vagy Schwechtje Mihály. Az elmúlt két évben sok impulzus ért, ami miatt emellett a forma mellett döntöttem. Az előző két vizsgafilmem is realista volt, és ekkor még nem is ismertem Szabolcsot.

R: Min dolgoztok még mostanában? Milyen terveitek vannak az idén?

HSz: Most forgattam le a Kálmán-nap című előadásunk filmverzióját szlovák-svájci koprodukcióban. Ugyanilyen együttműködésben fog elkészülni az Egy százalék indián, amit másfél hónap múlva kezdünk majd forgatni. Várható még egy nagyobb költségvetésű, szlovák finanszírozású film is, és egy új színházi előadáson is dolgozom, amit tavaly kezdtünk el, de a járvány leállította. Ezeken kívül még több kisebb projektem is van.

KL: A közeljövőben fog kijönni két filmem is, amikkel az egyetemen régóta foglalkozom: egy dokumentumfilm, illetve egy rövidfilm. Tervezzük őket fesztiváloztatni is. Az utóbbi időben sokat játszottam színészként. Forgattam Amerikában egy nagyjátékfilmet, illetve Gyimesi Anna rendezett egy rövidfilmet, amiben  Kováts Adéllal és Csutak-Hoffmann Kingával alakítjuk a főszerepeket. Olyan sok munkám volt mostanában, hogy az osztályfőnökeim már nem akarnak nagyon kiengedni többre, mert idén diplomázom, és meg kell írnom a szakdolgozatomat, valamint a diplomafilmemet is fejlesztem még. Így a következő időszakban a fókuszban (elsősorban) az egyetem lesz.


Fotó: Kis Márton

R: Mindketten álltatok már mindkét oldalon, vagyis voltatok rendezők és színészek is. Melyik szerepben érzitek magatokat jobban?

KL: Nem csak mi ketten, hanem Rába Roland is rendez és játszik is. A lakótelepi színész-rendezők gyűltek össze erre a darabra. Biztos van olyan, amikor nem fér meg egymás mellett, hogy egyszerre rendezek és játszom, de én szeretem ezt a kettősséget. Nagyon más folyamat, mikor rendező és színész is vagy egy előadásban, mint mikor ’csak’ az egyik vagy a másik. Ha játszom, abban az a jó, hogy nincs annyi felelősség rajtam, ha pedig rendezek, akkor kiélhetem a control freak ösztöneimet. Rendezni és játszani meg annyira nehéz, és annyira sok benne a felelősség, hogy már időm sincs gondolkodni semmi máson – valószínűleg ezt meg ezért szeretem.

HSz: A rendezés sokkal nagyobb felelősséggel járó feladatkör. Szünet nélküli kontroll és önkontroll alatt tartott állapot. A színészi munka ezzel szemben csak részfelelősséggel jár, amiben lehet önfeledt az ember. Mindenkinek mást jelent az élvezet, én ezt az önfeledtséggel kapcsolom össze. Önfeledt eddig én csak színészként vagy zenészként tudtam lenni, rendezőként soha.