Gerald Finley bécsi dalestje
2021.11.25.

Egy dalest… Ritkaság, habár Bécsben azért nem annyira ritka, mint Budapesten. GYENGE ENIKŐ BESZÁMOLÓJA.

A kanadai Gerald Finley (1960) korunk egyik legkeresettebb baritonja. Elsőrangú Mozart-énekesként tartják számon – Don Giovanniját Salzburgban, Münchenben, Bécsben, Prágában, Rómában, New Yorkban, Párizsban, Tel-Avivban, Budapesten és Londonban ünnepelték –, de kiváló visszhangot váltott ki, mint Hans Sachs, Anyegin, Tell Vilmos, Falstaff és Kékszakállú. Számos kortárs opera főszerepét énekelte világpremierként (John Adams: Doctor Atomic; Mark-Anthony Turnage: The Silver Tassie). Avatott dal- és oratóriuménekes, állandó zongoristapartnerével, Julius Drake-kel nem kevesebb mint 14 dallemezt készített (Barber, Brahms, Britten, Csajkovszij, Liszt, Schubert, Schumann, Sibelius, Sosztakovics, Ives). Jelentős szakmai díjak és egyéb kitüntetések birtokosa.

Gerald Finley
Gerald Finley
Az ausztriai kijárási tilalom és teljes kulturális zárlat előtti héten szerencsésen eljutottam Finley és Drake dalestjére a bécsi Konzerthausba. Koncepciózus műsor, tiszteletteljes főhajtással a dalirodalom osztrák atyjai, Schubert és Hugo Wolf előtt az est első részében, egy Turnage-dalciklus ősbemutatója, majd egy újabb műsorblokkban a „szerelmes Shakespeare” gondolatkör ürügyén csupa Shakespeare-szövegre született dal (Morley, Korngold, Tippett, Madeleine Ding, Cole Porter) hangzott el.  

Később tudtam meg, hogy a koncert majdnem elmaradt, az énekes megfázott, és csupán a nagyon beharangozott Turnage-ősbemutató (a Konzerthaus, a prágai Filharmónia és a Wigmore Hall megrendelése) kedvéért lépett mégis színpadra. Így valamennyire érthetővé vált, hogy mi okozhatta a kevéssé motivált, kissé lankadt éneklést, különösen a Schubert- és a Wolf-dalokban.   
 
Bár szinte dalfüggőnek tartja magát, és imádattal beszél példaképe, Dietrich Fischer-Dieskau munkásságáról, Finley az első Schubert CD-felvételére (Winterreise) mégis csak 2014-ben, 54 évesen vállalkozott. Igaz, akkor rögtön Gramophone-díjat kapott érte. Ez érdekes adalék lehet a dalest-beszámoló elé, mert az énekes több interjúban beszél a német dalköltészettel, történelemmel, nyelvvel, és általában a német kultúrával való küzdelmeiről. Nagyon vágyott rá, hogy a német „daltestvériség” tagja lehessen, és saját bevallása szerint ezt az utat csak jópár év alatt, és számos német operaház sok Papageno-szereplése segítségével tudta bejárni. (Tegyük hozzá: megannyi sikeres Wolf-, Brahms-, Schumann-dalest és CD-felvétel is egyengette és kísérte ezt az utat.)

Lemezeit és élő produkcióit hallgatva biztosan állíthatjuk, Finley nemcsak egy csokoládébarna basszbariton hang, hanem valódi színpadi jelenség, egyéniség és hiteles „játszó személy”. Ezért is tűnhetett percről percre egyre különösebbnek, hogy estjének Schubert-blokkjában inkább csak hangjának barnasága érvényesült, s hogy minden igyekezete ellenére a hangszíneszközei teljességgel hiányoznak, csupán dinamikával képes helyzeteket, dramaturgiai folyamatokat jellemezni. Az elhangzott dalok a komponista életének utolsó éveiből származnak: An Sylvia (Shakespeare), Liebesverbot (Rellstab), Wanderers Nachtlied „Über allen Gipfeln…” (Goethe), Der Winterabend (Leitner), Bei dir allein (Seidl). A lagymatag formálás jócskán kihatott Finley szövegmondására is – bár elismerem, eléggé visszás dolog magyarként egy szintén nem német anyanyelvű kiejtését taglalnom, és amúgy sem hálás feladat Bécsben németül (persze hogyan is  másként?) Schubertet énekelni…

Hugo Wolftól nyolc Mörike-dal következett, amely jó alkalmat kínál arra, hogy az est zongoristájáról, a rendkívüli Julius Drake-ről beszéljek. A dalkíséret szinte külön zongorista szakiránynak tekinthető, és Drake „főállású” dalkísérő, Finley-n kívül számos jelentős énekessel (Ian Bostridge, Joyce DiDonato) is fellép. De Finley-vel való partneri kapcsolata valóságos művészi monogámia, eddig minden dallemezük (14!) közös munka, Barbertől R. Straussig és Ivesig. Ha a daléneklést zenés társasutazáshoz hasonlítjuk, Hugo Wolf dalai izgalmas túlélő-túrák, két egymásra utalt vándor kalandja, ahol egy-két perc alatt kell a semmiből drámát és lírát felépíteni. Drake varázslatos színekkel és technikai bravúrral minden történést nem csupán lekövetett, hanem inspirálóan megelőlegezett. Bár zongorája gazdagon zengett, soha nem nyomta el az énekest, inkább úgy tűnt, mintha a nyitott zongora húrozata új rezonánsokkal gazdagítaná a bariton hangját. Egyszerűen vitte a hátán az előadást, nem csak zongorázása, megállásai, szünetei is lendületet, feszültséget közvetítettek.

Julius Drake
Julius Drake
Pár szó az est szenzációjaként aposztrofált ősbemutatóról, azaz Mark-Anthony Turnage angol zeneszerző Ceremónia nélkül című Thomas Hardy dalciklusáról. A 2019-es mű ajánlása is Gerald Finley-nek szól, az énekes korábban sikerre vitte a komponista The Silver Tassie című operáját. Turnage korunk egyik legfoglalkoztatottabb kortárs szerzője. Karrierje a Greek 1988 című operával robbant be, amelyet a világ számos operaháza mutatott be, és megalapozta Turnage hírnevét olyan művészként, aki némi merészséggel a dzsessz és a klasszikus stílusok egyedi keverése révén alakította ki saját stílusát a modernitás és a hagyomány határán. Nem vagyok biztos benne, hogy a Ceremónia nélkül hét dalát a mester főművei között fogják emlegetni, bár ez nem a művészek meggyőző színpadi jelenlétén – az énekes kissé elfogódott, a zongorista lehengerlő módján – múlott. Dallam és szöveg, énekhang és kíséret valahogy teljesen külön utakon járt, a versekkel a kezemben sem tudtam felfedezni egy-egy dallamfordulat, ugrás zeneszerzői miértjét… Kivéve talán a címadó Ceremónia nélkül kíséret nélküli megzenésítésében – igen, itt valóban megszólalt a vers, meglepő és megkapó pillanat volt.
    
A szünet utáni Shakespeare-blokkban érződött, hogy Finley megszabadult az ősbemutató felelősségének feszültségétől: ha nem lenne annyira elhasználva az örömzene kifejezés – meg valahogy Korngold zenéjére nem is igazán találó –, szívesen használnám az utolsó műsorszámok jellemzésére. A bársonyos barna hang is egyre több színnel, egyre könnyedebb artikulációs gesztussal gazdagodott. Szeretnénk újra teljes hangi fegyverzetében meghallgatni őt. Ráadásként egy Wolf- és egy Sibelius-dal hangzott el.    

Még egy érdekesség a magyar közönség figyelmébe ajánlva. Gerald Finley e hónap elején egy különleges Kékszakállú-parafrázis főhőse volt Londonban. Ez volt az új alapítású, talán alternatív operajátszásnak nevezhető produkciók létrehozására alakult Theatre of Sounds nyitó előadása a Soho-beli Stone Nest játszóhelyen. A remek sajtóvisszhangot kapott előadás egy demenciába süllyedő feleség szemszögéből láttatja a párkapcsolati történetet, nagyzenekar helyett kamarazenekarra hangszerelve, angol nyelven, intim kisszínpadi környezetben. Reméljük, előbb-utóbb látható lesz valamely internetes platformon, kíváncsian várjuk… Az csupán egy világváros csodás ajándéka, hogy a Stone Nest előadással egy napon a Royal Festival Hallban az eredeti Kékszakállút is hallhatta-láthatta az angol közönség, Komlósi Ildikó szuperlatívuszokkal méltatott főszereplésével.
Szerző: Gyenge Enikő
Helyszín:  Konzerthaus, Bécs,  Időpont:  2021. november 16.