Revizor: Miért lett a társulatod neve 111?
Aurélien Bory: Amikor elindultam a pályán, a színpadon nem az irodalom – a szöveg –, hanem a matematika és a fizika költőiségét kerestem. Nem szavakról gondolkoztam, hanem mennyiségekről, matematikai törvényszerűségekről. A 111 úgynevezett ismétlődő szám – három 1-es adja ki –, lehet elemezni, lehet vele játszani. Ez kicsit bolond dolog, de mulatságos is, a matematikusok is tanulmányozzák. Örömmel csaptam le rá, mert egy trilógiára készültem, amelynek a témája a tér. Ráadásul a 111 osztható 3-mal, a végeredmény pedig 37, ami prímszám. A darabjaim dramaturgiájában is alapvető a hármas: mindig három részből állnak. Jó, igazság szerint nem mindig, mert imádom a kivételeket.
 Aurélien Bory. A kép forrása: Cie 111 |
R: Természetes, hiszen eredetileg fizikus vagy.
AB: És jött a sok butus elgondolás a hármasokról. Mint előadó például mondhatom: tánc, színház, cirkusz. Vagy a tér: díszlet, fény, hang. Írtam egy egész hosszú listát. Értelme nulla, de jó volt arra, hogy kipipáljam: „Á, itt még van ez meg ez, meg ez”.
R: És akkor az ember ott is kezd hármasokat látni, ahol nincsenek.
AB: Játék ez is, de mondhatom, hogy a 111 a folyamatról szól, az együttműködésről. Egyesével hozzáadunk embereket. Nekem az együttműködés alapvetően fontos. Lehetetlen partner nélkül színházat csinálni. Lám, itt a következő hármas: a színház szerző plusz szereplő plusz rendező.
R: Tehát már a névválasztáskor trilógiára készültél. Amikor az IJK című első darabbal foglalkozni kezdtél, tudtad, hogy lesz másik kettő?
AB: Nagyon is. Biztos volt ebben valami nagyképűség, de fel is szabadított: nem az első produkciómat készítem, hanem az első trilógiámat…
R: Persze. Merjünk nagyot álmodni!
AB: …miközben fogalmam sem volt róla, hogy lesz-e egyáltalán pénz a folytatásra. Fölszabadított és lendületet adott. Ha bármilyen ötletem támadt, ami az IJK-ba nem illett bele, azt gondoltam, a Plan B vagy a Plus ou moins l’infini valamelyikébe még beleférhet. A három cím megvolt a kezdetektől. Hiszen mind a térről szólt. Három dimenzió, aztán kettő, végül egy. Ha valamit alkotsz a színpadon, mindig kell találni egy nyelvet. És az én számomra ez a nyelv a fizika volt, a testek nyelve. A színen valóságosan jelen van a tömeg, a test, a fizika összes törvénye. Azokat nem lehet kikerülni. A gravitációt nem veheted semmibe.
R: De meg lehet csalni – ahogy például a Plan B című előadásban tetted, ahol egy lejtőnek köszönhetően új mozgásokat állíthattál elő. A ferde sík, a tudomány, a fizika törvényei segítségével létrehoztál egy korábban nem létező fizikai valóságot. Újrateremtetted a világot egy egyszerű ferde síkkal. Ugyanígy a Plexus című előadásban is, ott egy feszes huzalerdővel.
AB: Igen, tulajdonképpen minden produkciómban van valami, amire azt mondhatjuk, ez a gravitáció megjelenítése. Folyton meginvitálom a gravitációt, konkrétan láthatóvá teszem.
R: Jellemzően a tér költőiségét, a fizika költőiségét kutatod, de ugyanígy a tér, a fizika, a mozgás humorát is.
AB: Igen, a humor nagyon fontos része a munkámnak. Imádom a humort: segít nekünk az emberi lét lényegével szembesülni. Az összes nagyon komoly dologgal – amilyen például a fizika vagy a világegyetem, a gravitáció, bármi. A humor nagyon emberi hozzáállás.
R: Emlékszem, az IJK elején a nézők egyszer csak elkezdtek hangosan nevetni, pedig nem történt más, csak berepült egy labda, aztán kirepült a másik oldalon, de felismerhették, milyen mulatságos dolog a fizika, és hogy milyen valószerűtlen dolgokra képes.
 Jelenetek az aSH című előadásból |
AB: Igen, ezzel kezdtem az első darabomat – a pályámat –: nincs semmi a színpadon, csak beröppenő labdák. Tudatos döntés volt, hogy nem lesz pszichológia, sem nagy történet, csak a legalapvetőbb: bedobunk egy labdát a térbe, lássuk meg, mi sül ki belőle, és szülessenek ebből mindenféle ötletek. Ez magába sűríti mindazt, amivel a színpadon kísérletezni szeretnék. Labdákat dobok be az üres térbe – még akkor is, ha nincs labda. Mindig üres színpaddal indítok. És elkezdünk „történeteket” alkotni, amelyeket nagyon nehéz néven nevezni. A testtel, a tárgyakkal, a térrel dolgozunk. Kapcsolatokat alakítunk ki a szereplők között, illetve a szereplők és a tér, a szereplő és a tárgyak között, végül ebből afféle „történet” kerekedik. Követhető, de egy könyvben nem lehetne leírni. Erre gondolok, amikor azt mondom, kell találni egy tökéletesen színpadspecifikus nyelvet. Színpadon olyat akarok létrehozni, ami csakis ott lehetséges. Amit nem lehet lefesteni, elzenélni vagy szavakkal leírni.
R: A végeredmény mindig valami nagyon tiszta, nagyon világos, nagyon kompakt. Ez következhet a tudományos hátteredből is.
AB: Rajta vagyok. Amikor már sok mindent kipróbáltunk, igyekszem mindent eldobni, amire nincs szükségünk. Mindig több anyag gyűlik össze, mint ami kell. A lényeg az, hogy az adott munkából, kutatásból milyen egyedi dolgot lehet létrehozni. Készítettem például három női portrét. A portré természetesen az adott emberről szól, az adott emberből indítom: milyen a viszonya a tárgyakkal, satöbbi. És természetesen nem a magától értetődőt szeretném megmutatni. A portré olyasvalamit fedjen fel, amit még nem tudunk. Olyat, ami itt van, jelen van, de nem látjuk. Keressük meg az igazit, a megfelelőt. Hisz persze, hogy a három táncos – Shantala, Kaori, illetve Stéphanie – nagyszerű művész, és bármit meg tud csinálni, amire kéred. Épp ezért volt nagyon nehéz azt mondanom, hogy nem, nem a bármit szeretném, hanem a megfelelőt: ami a legpontosabban mutatja a kapcsolatukat a tánccal. Hogy miért táncolnak, miért áldozzák egész életüket a táncnak, mi az, amiért – remélem! – sosem fogják abbahagyni.
 |
R: Napokon belül láthatjuk a Trafóban a portrétrilógia záródarabját.
AB: Az asH előadója, Shantala Shivalingappa egész életét a táncnak szentelte. Anyja táncos volt, ő is nagyon-nagyon korán elkezdett táncolni. Tizennégy évesen már Maurice Béjart-ral dolgozott, aztán Peter Brookkal, majd tíz éven át Pina Bauschnál táncolt. Amagacu Usio is csinált neki egy szólót. Hatalmas táncos múltja, tapasztalata van. De az én kérdésem az volt: miért táncol? Mélyen legbelül mi fogja? Ám a kérdésre nem adódott kész válasz. Az volt a fontos, hogy őt hallgassam, de azt mondtam, rá kell találnunk a lényegre. És az bizony időbe telik. Az első trilógiámat öt év alatt készítettem el. A „női portrék” tíz évbe telt. Mert nehéz megtalálni a lényeget, nincs itt. Illetve itt van, de nincs, aki megnevezze. Ez egy nagy titok: miért táncolunk? Nagyon boldoggá tesz ez a trilógia, mert úgy érzem, végül sikerült rátapintani a „Shantala-problémára”, illetve témára vagy kérdésre. És a Stéphanie és Kaori témára is.
R: A szereplőket általában belehelyezed egy különleges fizikai, térbeli szituációba, technikai közegbe, technológiai eszközök közé: megsegíted az ember, a test találkozását a technológiával. Gyakran fölmerül, hogy a technológia dehumanizálja az embert, nálad viszont az ellenkező hatás érhető tetten: humanizálod a teret, a fizikát, a tárgyakat. Fölfedezzük a tér, a tárgy, a fény, a mozgás „emberi oldalát”, hisz egészen emberi módon „viselkedik”. Megszelídíted a fizikai univerzumot.
 A képek forrása: Trafó |
AB: Így igaz. Hogy a tér életre keljen. Hogy játszhassunk vele, fölfedezhessük. Szerintem ez az ábrázolás célja. És azért ilyen az ábrázolás, mert emberek vagyunk. Sok örömet okoz, de alapszükséglet is. Hogy el tudjuk helyezni magunkat ebben a világban, a másokkal való viszonyunkban. A művészet segít megérteni önmagunkat. Erre, azt hiszem, a halál fogalmának ismerete vesz rá bennünket. Mert tudjuk, hogy el fogunk tűnni, és meg kell értenünk ezt az egészet. A művészet, az ábrázolás segít. A gyerekek mind ismerik az ábrázolás gyönyörűségét: a rajzolás, a bábozás és a többi élvezetét.
R: Ismerik a kutatás és felfedezés örömét. Amit olyan sokan nem. Neked viszont az összes munkádból ez süt: a felfedezés derűje és izgalma. Hogy imádod a világ titkait nyitogatni, a teret, a mozgást fölfedezni.
AB: Mert a kérdés fontos. Amikor meglátunk valami újat – akár egy díszletet az előadás első percében –, a legostobább kérdés is megfelel. Mert a kérdés beindítja a kreativitást. Ösztönöz arra, hogy összefüggéseket keress. Segít eligazodni. Nálam mindig kell, hogy legyen a színpadon valami (egyáltalán nem „kiszámítottan”), amiről megkérdik: ez meg mi? És ebből az „ezmegmiből” elindul valami: a képzeletünk, az alkotó fantáziánk bekapcsol. Ami pedig oda vezet, hogy történeteket kreálunk, színházat kreálunk, értelmezünk, megtaláljuk az összekapcsolódást a saját életünkkel, a saját tapasztalásunkkal. Egyetlen kezdőkérdés kell hozzá: „Mi ez?”