Tóth Viktor

Tóth Viktor szaxofonnal a kézben igazi karakter. Megállíthatatlan energia hajtja, a teste úgy mozog, mintha hurrikán kapott volna belé, és olyan hangot csikar ki hangszeréből, ami rögtön magával ragadja az embert. Valamilyen okból ráragadt, mint egy eposzi jelző, hogy ő a „legszikárabb” szaxofonos. Én nem szikárnak érzem azt a hangot, amit fúj. Nyers, az meglehet. Straight-to-the-point, egyenes. Gazdag, csak éppen nincs benne semmi csicsa. Egyszerre keresi a vadállati és a felsőbb energiákat, a kettő között pedig megtalálja az embert, ebben hasonlít a nagy elődökre. Nem mondanám rá, hogy régimódi jazzista, azt viszont igen, hogy ugyanazt keresi a zenében, mint ők. Amit felhoz a mélyből, most éppen a soul, a funky és a hiphop eszköztárán keresztül, az menthetetlenül jelenkori.

 

De nem csak ő. Október 3-án, a Right On! című esten ötödmagával állt a Fesztivál Színház színpadára: két billentyűs, egy basszusgitáros és egy dobos. Szakcsi Lakatos Róbert a Rhodes pianó és a zongora mellett, meg Neumann Balázs a szintetizátornál folyamatosan dialógusra készteti egymást és a többieket, és élénk, színes szövetet szőnek a nyers szaxofonhang köré. A ritmusszekciót a Hodek-fivérek alkották – két jelenség, akik mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

 

Hodek Dávid huszonhárom éves, de több mint egy évtizede dobol Tóth Viktorral. Csodagyerek volt, most virtuóz és érett hangú dobos, hiphopos elemekkel operál, pillanatok alatt kerül stenkbe, és pillanatok alatt hozza lendületbe a közönséget. Csupa dög, amikor a szaxofonos hozzá fordul duózni. Öccse, Hodek Áron tizenegy éves, még nem nőtte ki a csodagyerekséget. Szerencsére mégsem vásári mutatványként került a zenekarba, pedig a kisebb méretű basszusgitár is nagynak tűnik a kezében. Nagyszerű érzékkel és a többiekkel tökéletes egységben játszik rajta. A Charlie Parker emlékére előadott Night in Tunisia utolsó szakaszában lírai szólót hallunk. Nem slap-technikával, nem üti, nem pattintja a húrokat, kettősfogásokból formál lassuló-gyorsuló dallamot. Érzi, érti a zene természetes hangsúlyait, mintha ez lenne az anyanyelve. Mert az is.

 

Hodek Áron (Fotók: Pályi Zsófia / Müpa)

A koncert gerincét – sorvezetőjét – Tóth Viktor But Inside című lemeze jelenti. Erről a 2017-es albumról szól a hipnotizáló Highway Blues, a szaxofon hangja karcos, torz, a billentyűk viszont csilingelnek körülötte. De halljuk a Wise Rivert is, amelynek melankolikus dallama úgy surran, mint a folyóvíz. Energiától robban a Haéngazdaglennék Funk, a Brand New Funk, s műfajt jelölnek a címek, de a műfaj tulajdonképpen mindegy, az energia a lényeg. A Hope Song esetében is, ami a szólista melodikus érzékét dicséri.

 

A vége felé Orbán György bőgős is megjelenik a színpadon, nem azért, hogy vele kilegyen a létszám, hanem mert nélküle nem lenne teljes. A szaxofonos el is mondja, hogy azokkal játszik együtt, akikkel harmonikusan rezeg együtt. Nem neveket, nem nívót keres a másik zenészben, hanem lelket – valami ilyesmit. Tóth Viktor önazonos akkor is, amikor a közönséghez beszél, természeti és spirituális inspirációkról, meg a kakukkról, aki idegen fészkekbe pottyantja a tojásait. Egyelőre kiadatlan, friss dala, a Kakukk is megszólal. És beszél Charlie Parkerről, a Birdről, aki éppen száz évvel ezelőtt született. Esterházy szerint a legendás hipster azzal dicsekedett az Úristennek, hogy ő átélheti az időt. „Van fogalmad, hogy mi minden beleférne másfél percbe?” – kérdezte, és természetesen a zenére gondolt. Jack Kerouac szerint Charlie szétrobbantotta a tüdejét, hogy lehagyja a gyorshajtókat.

 

Mit mondjak, Tóth Viktor koncertjén is repül az idő. A szaxofonos az utolsó frázis végén kérdőjelet formál, úgy hagyja ott a színpadot. Aztán visszatapsoljuk, de akkor sem hajlandó a tisztességes zárlatra: a dal közepén egyszerűen leinti a bandát. „Jó éjszakát” – így küldi haza a közönséget. Ez is olyan tevékenység, amit nem lehet befejezni, csak abbahagyni.