„Nincs olyan civilizációs dokumentum, amely egyidejűleg nem a barbárság dokumentuma.” – Walter Benjamin
Arkadi Zaides, a Necropolis alkotója Fehéroroszországban született koreográfus. Munkássága nem köthető sem műfaji, sem földrajzi határokhoz. A multimediális határművészet lehet talán a legpontosabb definíciója mindannak, amit képvisel. 1990-ben Izraelbe emigrált, majd Franciaországban telepedett le. A határok fontos szereppel bírnak munkáiban. Megkérdőjelezi ezeket, a nézőket pedig olyan szerepbe helyezi, amely gondolkodásra készteti őket egy adott politikai vagy szociális rendről, anélkül, hogy helyettük bármit is megválaszolna, vagy megmondaná, mit is kéne gondolniuk. Arcon csapja őket.
Október 2-án Stockholmban az Elverket házban részt vettem a Necropolis című „előadáson”. Arról szólt, amiről oly sokszor hallottunk az utóbbi időben: a menekültkrízisről. Zaides munkája viszont egy olyan nézőpontból beszél, amely túllép az integráció, a terrorizmus, az illegális bevándorlás kérdéskörén. Arról beszél, amire valahogy soha nem gondolunk…
 |
A valós problémába az emberek kis része tudja magát beleképzelni, nehéz is reálisan, objektívan átadni mindezt, anélkül, hogy az didaktikus politizálássá válna. Zaidesék munkájának mégis sikerül mindez, mégpedig úgy, hogy nem próbálták eljátszani vagy megmagyarázni a jelenséget. Ebben az előadásban nincsenek színészek, nincsenek jelenetek és érzelgősség sem. A színpadon nincs más, mint egy hosszú asztal, rajta két monitorral, velünk szemben egy vetítővászon.
Az első néhány percben az alkotók a menekültkrízissel kapcsolatos adatokat ismertetnek, majd felhívást intéznek a nézőkhöz – mindezt írásban. Arra hívnak minket, hogy keressünk olyan személyeket, akik a környékünkön a folyamat áldozatai lettek, és jelöletlen vagy jelölt sírokban fekszenek. Küldjünk az alkotóknak egy videót a sírról, horizontális kameraállásban, pontos földrajzi koordinátákkal, vagy csak földrajzi koordinátákat, adatokkal.
A felhívás után egy narrátor hangját halljuk, aki elmagyarázza, mi Necropolis. Egy fiktív virtuális város, amely nem egyetlen ország része és földrajzilag sem meghatározható. Az a hely, ahová azok a menekültek kerülnek, akik név nélküli vagy névvel ellátott sírokban fekszenek, idegen országokban. Az egyetlen feltétele annak, hogy valaki ide kerüljön, a halál.
Ezt követően Zaides és alkotótársa a monitorokhoz ülnek, és együtt elindulunk Necropolisba. A Google Earth alkalmazást használva, egyre távolabb kerülve Stockholmtól egyre több jel tűnik fel a térképen, amelyet a vászonra vetítve látunk. Mindez szöveg és élő beszéd nélkül. Az alkotók rákattintanak az első, a legközelebb eső megjelölt lokációra. Itt még csak adatokat és egy nevet látunk. Egy férfi emlékhelye, aki egy ablakból vetette ki magát, miután a bevándorlási hivatal elutasította a kérelmét. Majd távolodunk a helyszíntől, haladunk tovább a térképen és újabb jelöléseket látunk. A következő emlékhely, ahová zoomolunk, egy tizennégy éves afgán fiúé, aki szintén öngyilkos lett.
A soron következő pontot már videón látjuk, Észtországban vagyunk. Látjuk a temetőt, a sírok között sétálva elgazosodott hanthoz érünk. A papír, amin az itt nyugvó nevét olvashatjuk, még épphogy egy darabban van. Aztán egyre több és több sírt látogatunk meg. Mindegyik gondozatlan, inkább hasonlítanak szemétkupacokhoz.
Temetés-e egy rituálé nélküli temetés? Az ilyen sír vajon sírnak számít? A sír emlékhely, de mi történik akkor, ha valakire nincs, aki emlékezzen? Attól, hogy valaki fizikailag egy adott országban tartózkodik, valójában ott van-e, ott él-e? Vagy ha már nincs hová tovább menni és nincs mibe visszamenni, az élet az egyetlen dolog, amiről le lehet mondani? Öngyilkosságnak számít-e egy ilyen halál? Egy olyan férfi következik, aki Belgiumban tizenöt évig várt a menekült státuszra, majd a deportálása előtti éjszakán öngyilkos lett.
Ország országot követ, majd megérkezünk Olaszország partjaihoz. Először csak egy-egy jel tűnik fel, majd miután az alkotók rákattintanak az adott jelre, százasával tárulnak elénk a számok. Egy csónakon akár 300 ember is megfulladhat. Többségében csak számokat látunk, mert az itt partra került holtestek többségének örökre ismeretlen marad a személyazonossága. Néha egy-egy név is felbukkan, ők általában egy család tagjai voltak, a helyszínelők a DNS-ük alapján tudták őket azonosítani.
Elindulunk a tömegsírokhoz. Díszes kripták, az elhunyt szeretteknek tervezett építészeti műemlékek között haladva érünk el a temető hátsó parcellájába, a számokkal ellátott hantokhoz. A híreket olvasva ritkán gondolunk arra, hogy mi lesz a senkihez sem tartozó halott testekkel. Azért temetjük sírba ezeket az embereket, mert egy civilizált társadalomban élünk? Ők a temetőink névtelen menekültjei.
Ezt követően virtuális utunk befejeződik Necropolisban. A színpadon történik valami, az alkotók helyszínelői munkába kezdenek, egy tálcáról testrészeket pakolnak az asztalra. A testrészek szinte a felismerhetetlenségig roncsolódtak, az elején az sem teljesen világos, mit látunk. Azt a dokumentálási folyamatot követhetjük végig, ahogy a testeket nyilvántartásba veszik. Minden testrészt lefotózva, különböző szemszögből. Némán. A fotózás után összeillesztik, amit lehet. (Ekkor reménykedni kezdtem benne, hogy az ,,előadás” végén nem kell majd tapsolni. Volt, akinek ki kellett mennie ezen a ponton…)
Ekkor visszatér a narrátor, a képen látható holttest pedig életre kel. Nézzük a cafatokból összerakott embert, mozgás közben. A narrátor figyelmeztet minket, hogy ez nem egy feloldozó rituálé, nem egy temetés. Ez az egyetlen pont az előadásban, amely véleményt nyilvánít a narráció által. Hogyan kötött ki itt a civilizációnk? Az előadás felvetheti a kérdést, hogy vajon mennyire etikus felhasználni ezeknek az embereknek az adatait? Valójában viszont ez marad az egyetlen lehetőség arra, hogy értelmet nyerjen a sok nyom nélkül eltűnő emberélet.
Jó volna, ha ezt az ,,előadást” Európa számos helyén játszanák, olyan közegekben is, ahol a menekültkérdés tabutéma. Ott is, ahol esetleg nem értenek vele egyet. Arkadi Zaides nem lyukat akart beszélni az emberek hasába, hanem gondolkodásra készteti őket tények és konkrétumok felsorolásával. Empátiára buzdít, illetve arra, hogy megértsük, hogy emberek egy része mit kockáztat nap mint nap az ún. fejlett civilizáció korában.