A pekingi Madárfészek

Ahol most a fesztivál zajlott, pár éve múlva akár Zaha Hadid higanycsöppet idéző látomása is állhat. Hadid lesz az első sztárépítész hazánkban, akinek a terve megvalósul. A legnevesebb külföldi építészeket eddig csak hírből ismertük – aki épületeiket kívánta látni, annak legalább Berlinbe vagy Londonba kellett utaznia. Ám a magyar építészekre már hatottak a legnagyobbak, hiszen a globalizáció szinte egyetlen művészeti ágban sem érezhető olyan erősen, mint az építészetben. Megkockáztattam volna azt is az építészeti filmfesztivál előtt, hogy hazánkban az építészek a legnyitottabbak. Egy ilyen filmfesztivál, gondoltam, azért is érdekes kezdeményezés, mert teret ad a vitáknak, szakmai fórumoknak, azaz olyan hely lehet, ahol az egymást nem ismerő, de egymás munkái iránt érdeklődő szakmabéliek találkozhatnak.

Az Uborka Londonban

Ehhez képest csak az első napon voltak sokan, és ekkor sem volt perzselő, lázas vita, a többi napon azonban még a filmeket sem tekintették meg egy tucatnál, vagy olykor féltucatnál többen. Az a gyanúm, hogy ezt nem lehet csak annak betudni, hogy a filmek szinkron nélkül, angol felirattal vagy eredetiben, angol nyelven mentek. Noha volt olyan film, amellyel meggyűlt a bajom (például Mike Millsnek a két kislány történetét elbeszélő, az eszményi épületről szóló rövidfilmjével, amelyben a kislányok érthetetlen "kislány-szlenget" beszéltek), azt gondolom, egy ilyen fesztiválon a nyelv nem lehet akadály, hiszen minden magára adó építész feltehetőleg tud angolul.

Az első nap filmjei a nagy építészeti projektekről szóltak, a londoni Uborka és a pekingi olimpiai csarnok, a Madárfészek építéséről. Az Uborka építéséről szóló dokumentumfilmet a szerzők – Mirjam von Arx és társai – úgy készítették el, mintha játékfilmet forgattak volna: konfliktusokra kihegyezve, történetekre felfűzve. Ezekből a filmekből, de a később bemutatott munkákból is kiderült, hogy az válhat sztárépítésszé, aki egy jól működő, megbízható csapatot tud összeverbuválni és bízik az emberiben. (Zaha Hadid is azért lehet szakmájának elismert képviselője, mert tudott maga mögé állítani olyan embereket, akik az olykor talán túl merész terveit is ki tudták dolgozni.)

Rem Koolhaas háza

A három napos fesztivál második napján két újabb, már-már játékfilmes izgalmakkal szolgáló filmet láthattak a táncmulatság előtt érkezők, emellett az építészként is ismert Jord den Hollander filmjeit és bevezető előadásait élvezhették. I. Beka és L. Lemonie Kohlhaas Háziélet című filmje a holland sztárépítész, Rem Koolhaas egy ma már klasszikusnak, modernnek számító, ám kicsit lepukkant, elhanyagolt házát mutatta be – de nem a lakók vagy egy építész, hanem az ott takarító középkorú francia nő szemszögéből. Ezt a kedvesen bizarr filmet az épület egy-egy jellegzetessége tagolta, vagyis a fejezetcímek a következők voltak: lépcsők, ablakok, joystick stb. A takarítónő alig tudta vödrét felcipelni az elkeskenyedő, majd merészen kihegyesedő lépcsőkön, a hatalmas ablakfelületeket megpucolni gigászi munkának tűnt, az épülethez kapcsolható újításokkal, mint például a világítótestként is funkcionáló karral, mely a bejárati ajtót nyitotta – ezt hívta Koolhaas joysticknak – egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Önironikus, a modern kortárs építészet vadhajtásait is bemutató, elementárisan vicces és érdekes film volt a Houselife.

Zaha Hadid Budapestre készített épületterve

Betarice Gibson városfilmje, a Szükséges zene szürreális látomás New Yorkról. A metropolisz furcsa látogatóit és lakóit mutatja be, akik hármasával ültek le a kamera elé. Minden megnyilatkozót ugyanabból a merev szögből vettek fel, de magát a filmet messze nem a karót nyelt kameraállások jellemezték – még soha nem láttam filmben olyan meghökkentő és ügyes kameramozgásokat, mint ebben! Már a nyitókép is lélegzetelállító: körülbelül egy emelet magasságban kocsizott el a kamera több száz méter hosszan a magasvasúti pálya, házak ablakai, boltok portáljai, kandeláberek előtt. Olykor felemelkedett, olykor a járda szintjéig süllyedt, lassan, kis részleteket is megvilágítva.

Rem Koolhaas

Az utolsó nap a legszomorúbb és legpesszimistább filmeké volt. A Gregory Green rendezte A szuburbia végében a Bush-kormány ismert és kevésbé ismert ellenzői és kritikusai nyilatkoztak arról, hogy olajválság lesz, az amerikai jólétnek rövidesen – nem ötven, mondta egy politológus, nem tíz, hanem öt év múlva – vége; ezért tarthatatlan, mondta egy másik, hogy még mindig úgy viselkedünk, mintha az olajkészletek nem merülhetnének ki; egy harmadik pedig azt fejtegette, miért több mint szégyen, hogy az amerikai vasúthálózat fejletlenebb a bolgárnál, és miért baj az, hogy az áruforgalom a közutakon bonyolódik. Ezerszer, de nem elégszer elhangozó érvek sorakoztak fel a környezettudatosság és a zöld mozgalmak mellett, de a film, mint ahogyan a jól formált szövegek is, üresnek hatott. A Rem Koolhass házát bemutató film érthetőbben és meggyőzőbben beszélt arról, hogy mi lesz velünk a jövőben. Gyönyörű terveink, ha meg is valósulnak, előbb vagy utóbb végzetesen megkopnak majd.