Részvételi előadások a Placcc Dance minifesztiválon
2021.07.25.

Az idei Placcc-nak bizony örülhetünk, és nemcsak azért, mert végre „rendes” előadásokat látni testközelből (#herecomesthesun), de azért is, mert ez a fesztivál minden, csak éppen nem „rendes.” KOMJÁTHY ZSUZSANNA ÍRÁSA.

Ahogy az elmúlt években, a Placcc idén is valami másról szól, mint amiért sokan színházba járnak. A programok gyújtópontjában (szervezők: Nánay Fanni, Trifonov Dóra és Magasi Dalma) kukucskálás és értelmezés helyett inkább a találkozás áll, méghozzá egy horizontális, demokratikus és már-már informális keretek között zajló találkozás, melyben a fizikalitás és (együtt)gondolkodás egyidejűleg bontakozik ki. A Placcc másik védjegye, hogy a produkciókat kiviszi a klasszikus fekete dobozon túlra, a hétköznapokat meghatározó terekbe: a városba és a természetbe. A táncművészet ilyen, több szempontú átkontextualizálása kétségtelenül politikus gesztus, ami nemcsak előadóművészeti válasz a majd’ egy éves pandémiára, de az intézményi rendszerek kritikája is, hiszen szükségszerűen valamiféle kívülállást jelenít meg: a megszokott passzív–aktív (néző–előadó) viszonyt megkérdőjelezi, a befogadás és értelmezés helyét az áramlásnak és átélésnek adja át. A Placcc közel hozza, otthonossá teszi a színházat, a néző pedig joggal érzi: benne vagyok!
 
Nowstalgy
Nowstalgy
Mert benne van – és nemcsak az utcaképbe foglalt előadásban, de benne van résztvevőként, sőt akár alkotótársként is. Az idén Placcc Dance minifesztiválra keresztelt programsorozatban három kísérlet: Stern Lili Nowstalgy című „részvételi podcast ünnepsége”, Mészáros Máté A távolság mechanikája, az Aerowaves-en is bemutatott darabjának test-installatív sétája, valamint a Hollow Systems (azaz Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula) ↻ʂúçʂ-a tekeri ezt a maximumra. Interaktivitás nélkül Stern és Mészáros esetében egyáltalán nem jönne létre produkció, a Hollow esetében létrejönne ugyan, de az kicsit sem volna ugyanaz. 
 
A hármashatárhegyi találkozópontnál feltesszük a fülhallgatót, majd 3-2-1, elindítjuk telefonunkon a podcastet, és szétszéledünk. A Nowstalgy-ban mindenki a maga útját járja, a hanganyag instrukcióit követve felfedezzük a mezőt, felfedezzük benne magunkat, figyelmünket belülre, önmagunkra irányítjuk. A felvétel instruál, vezet minket, mozgást generál, és önálló életre kelve saját koreográfiá(ka)t hoz létre. Ahány résztvevő, tulajdonképpen annyi koreográfia, melyek összessége egy globális makrokoreográfiát rajzol ki. Ez a makrokoreográfia azonban sohasem befogható, mindvégig rejtve marad, résztvevőként ugyanis nincs rálátásunk az egészre, ha pedig kívülállóként figyelnénk az eseményeket, éppen az ünnepség lényegét mulasztanánk el. 
 
Fotók: Balogh Attila
Fotók: Balogh Attila
A Nowstalgy ilyen értelemben sosem válik valóssá; a produkció célja ugyanis nem egy dokumentálható produktum létrehozása, hanem a jelen idő, a mostban levés megtapasztal(tat)ása. Ez a szemlélet – ami egyébként a tárgyalandó munkák közül Mészáros testinstallációjának is sajátja – a művészettörténész Norman Bryson által a rajzolás és festészet különbségéről tett megállapításait juttatja eszembe (lásd Tim Ingold, Being Alive című könyvében /2011, 220-221/). Bryson szerint a fő különbség a létrehozó művészek attitűdjében és ezáltal az alkotást megelőző, döntő pillanatban sűrűsödik össze, ami alapjaiban meghatározza, hogy a médium miként „viselkedik”. Egy kitöltésre váró, komplett kompozíció, egy befejezett egész részei lesznek rajta az ecsetvonások? Vagy éppen lehetőségek halmazai a vonások? Lehetőségek, amelyeket nem feltétlenül muszáj kihasználni, melyek a lezártság, befejezettség ellen mennek?  
 
Stern előadásának persze nemcsak a koncepciója izgalmas; jó érzékkel és finomsággal bánik a határokkal is. A Nowstalgy nagy erénye, hogy nincsenek benne kényszerek, nincsenek figyelő tekintetek, nincs rossz mozdulat, elvétett megoldás. A környezet, amit teremt, elfogadó, barátságos és biztonságos, melyben a hétköznapiság emelkedik értékelendő minőséggé. Bár itt-ott elejtjük a podcast vezérfonalát, például nem kapunk elég időt egy-egy „feladat” teljesítésére, valahogy mégis furcsa, meditatív állapotba kerülünk, legalábbis én ezt tapasztaltam. És noha „csak” hangban van jelen, amikor Stern arra kér, meséljem el neki a legutolsó, általam átélt boldog pillanatot, elmesélem.
 
A távolság mechanikája
A távolság mechanikája
Hasonlóan számít a részvételre Mészáros Máté A távolság mechanikája című előadásának utcára és hétköznapi résztvevőkre adaptált verziója. A Széllkaputól a Mechwart-ligetig tartó rövid sétán különböző mozgásgyakorlatokat mutatunk be, hol egyszerűbbeket („Sétálj valaki mögött, olyan közel, amennyire csak tudsz.”), hol zavarba ejtőeket („Ölelj át valakit 11 különböző módon.”), hol egészen bonyolultakat („Táncolj duót egy képzeletbeli dobszólóra.”) A stációk „kottáját” egy Fischer Balázs grafikáival illusztrált füzetke tartalmazza (design: Korolovszky Anna), ami hasonlóan működik, mint gyerekkorunkban a fantasy kalandkönyvek: ha teljesítettük a 10-11. oldalt, a 18-19-re ugrunk. A feladatok sorrendjét az instruktor és egyben résztvevő Mészáros határozza meg, az pedig a résztvevőkön múlik, ki hogyan teszi magáévá és dolgozza ki az egyes instrukciókat. 
 
A füzet segítségével szűk 45 percben sorra vesszük mindazon gyakorlatokat, amikből 2019-ben a Nemzeti Táncszínház aulájában Jenna Jalonen, Vadas Zsófia Tamara és Mészáros Máté felépítették az előadást – tulajdonképpen egyetlen gyakorlattól eltekintve (szöveggel nem ellátott 16-17. oldal). A kísérlet roppant okos, többszörös fordítás, ami egyben spirális, tükröződő visszahajlás is: Mészáros egyrészt az eredeti koreográfiát fellapozható, reprodukálható társasjátékká tette, ami egyszerre utal és mutat túl saját magán, illetve változtatja meg a cselekvés és nézés irányát és relációját, másfelől a(z ideálisan) halmozódó, ám dokumentálatlan társas-játékozásokkal egy egyre dagadó, láthatatlan archívumot épít. Ha Sternnél arra panaszkodtunk, hogy nem férünk hozzá a globális koreográfiához, akkor azt kell mondanunk, Mészáros eleve a lehetetlenben dolgozik.
 

A nagyszerű elképzelés a gyakorlatban azonban mégis elbicsaklik. Hiába Mészáros közvetlensége, a részvevők nem oldódnak fel egészen, sem idejük, sem terük az elmélyülésre, így megmaradnak azoknak, amik: suta, botladozó hétköznapi embereknek, akik egymás tekintetétől zavarodottan végzik a mozgásgyakorlatokat. (A teljesség kedvéért jegyezném meg, hogy csapatomban akadtak képzett táncosok és ügyes civilek is, rájuk ez a megállapítás természetesen nem vonatkozik). 
 
A részvételi színház egészen speciális formáját valósítja meg a Hollow Systems Summit című produkciójának részvétel alapú, köztéri különkiadása, pontosabban továbbgondolása, a ↻ʂúçʂ. A ↻ʂúçʂ egy disztopikus-gnosztikus, párhuzamos valóság szimulációja, egy sötét félelmekkel átitatott, teremtett saját világ. Ennek a világnak a kiépítése hetekkel a „valódi” performansz előtt elkezdődik a social media felületeken: például (elvileg) csak akkor vehetünk részt a közelgő eseményen, ha egy regisztrációs Google-formot kitöltünk és visszaküldünk. Ebben olyan kérdésekre kell válaszolnunk, mint hogy: „Mi a szakterületed?” „memetika / génmanipuláció / sɐ̗ʇɐ̗luɐ̗ʇzsıʇ” Vagy éppen: „A múlt neked...” „az Eljövendő Esemény táptalaja / adatbázis, amit fel kell törni / a jövő megkristályosodott maradványa.”
 
A következő hetekben csoporttársainkkal közös csetfolyamban veszünk részt, amiben kisebb-nagyobb feladatokat kapunk. Ollǝzɐz∀, az adminisztrátor olvasni- és töprengnivalókat küld nekünk messengeren, és kérésére fotót vagy gifet osztunk meg egymással a disztópián belüli kabalaállatunkról (az enyém például egy „rettenetes hősmedve, akinek a neve az idők során elfeledtetett”). A beszélgetésben kábé 40 „Fivér” és „Nővér” vesz részt, akik meglepően hamar elsajátítják és elkezdik működtetni az ollǝzɐz∀ által felkínált archaizáló, dús science-fiction nyelvet.
 
↻ʂúçʂ
↻ʂúçʂ. Fotó: Varga Orsolya. A képek forrása: Placcc Fesztivál
Várakozásunkkal ellentétben maga a ↻ʂúçʂ azonban kevéssé interaktív. A találkozási pontról (több különböző pont van) egymás kezét fogva sétálunk a Boráros téri aluljáróba, ahol a továbbiakban csupán átlagos nézők benyomását keltve figyeljük az eseményeket. Voltaképpen egy tipikus aluljárós igehirdetésre érkezünk, ahol Szeri szórólapozik, Muskovits monoton hangon a világ végéről és az új eljövetelről prédikál. A szöveg több mint figyelemreméltó: gazdag, vészjósló, dark, valójában mégis tartalom nélküli, sőt összefüggéstelen. Páll egy telefonnal dokumentálja az eseményeket, mi pedig hiába várjuk, nekünk, a közönségnek már nem jut feladat. Vagy mégis?
 
Szeri szólótánca közben – ami sajnos nem mutat sok újdonságot a 2018-as Phoenixhez és az eredeti Summithoz képest – Páll furcsa médialényeket és egy szörnyet montíroz mellénk a térre (talán a szakrális szövegben említett basiliscust, Rokot), erről azonban csak az eseményt követően, a cseten kapott videóban szerzünk tudomást. Nem a nézői voltunk tehát egy minimális eszköztárral dolgozó előadásnak, hanem egy szakrális esemény résztvevői. Ez a fordulat pedig nemcsak dramaturgiailag roppant érdekes (az esemény csápjai időben megelőzik az előadást és túlnyúlnak rajta), de morális szempontból is: etikus-e a nézőt úgy bevonni egy folyamatba, hogy nem kap tájékoztatást arról, miben vesz részt? Erről hosszan lehetne vitatkozni. 
 
A ↻ʂúçʂ csúcsa (bocsánat) azonban mégis az, ahogy láthatóvá teszik magát a részvételi színházakat működtető dinamikát. A nézői átváltozás (sima nézőből egy szekta tagjává) ugyanis annak a leendésnek (valamivé válásnak) a példája, ami nélkül nem lehetséges részvételi előadás sem: ahogy formálódik a saját szerepem, úgy formálódik az esemény is, lassan egymáshoz idomulunk, és valahol középütt találkozunk.