Bár Michael Volle elsősorban az operaszínpadon számít korunk meghatározó baritonjának, mint diszkográfiája is mutatja, a daléneklés is közel áll hozzá, sőt e téren is a legkiválóbbak közé tartozik. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Örömmel készültem tehát arra, hogy meghallgassam a Müpában adott dalestjét, amelynek műsorán Liszt Ferenc dalainak jó ötöde és a Wagner-dalok jó egynegyede, összesen 21 mű szerepelt. Külön vonzerőt jelentett az is, hogy zongorista partnere Helmut Deutsch, korunk Gerald Moore-ja volt, akinek egészen kiemelkedő dalzongorista-képességeit Jonas Kaufmann-nal adott budapesti hangversenye óta őrizzük magunkban.
Michael Volle
Michael Volle műsorválasztását bizonyára gesztusként kell értékelnünk és megköszönnünk, de azon túlmenően is mindenképpen örvendetes, hogy Liszt Ferenc életművének ebbe a nagyrészt nálunk is nagy ívben elkerült zugába bevilágított ezzel a szép programmal. Sőt, meggyőzően érzékeltette, hogy Liszt sokszor egyenetlen és erősen műfajfüggő színvonalú életművén belül a daloknak a legmegbecsültebb réteghez kellene tartozniuk, amelyekben a zeneköltő finom és differenciált érzelemfestése, legőszintébb líraisága sokszor még a kifejezés tömörségének, ökonómiájának erényével is találkozik.
Volle művészi, énekesi karaktere nagyon is jól illik az ezúttal kitűzött feladathoz. Hangja és kisugárzása egyaránt nagyszabású egyéniségnek láttatja, amelyhez az epikus, drámai vagy életképszerű darabok esetében – nyilván nem függetlenül hatalmas operai tapasztalatától – kiváló jellem- és hangulatábrázoló képesség, megjelenítő erő társul. Voltak ugyan olyan pillanatok – kivált olyankor, amikor egy frázist magasabb regiszterben, piano vagy fojtott hangon indított el az énekes –, amikor a hanganyag már valamelyest megviseltnek hatott, ám a következő pillanatban már ismét magára talált technikai értelemben is, és tovább gyönyörködhettünk e gazdag hang erőteljes zengében. Még fontosabb azonban, hogy zenei megformálását, kifejezését ez a csupán néhány esetben megnyilvánuló hangi fáradtság egyáltalán nem befolyásolta: az mindvégig szuggesztív maradt. Azt meg talán mondanom sem kell, hogy Volle német szövegmondása – és szövegértése, előadásának szövegközpontúsága – ugyancsak élményszerűnek bizonyult.
Az est számos szép pillanata közül különösen emlékezetes volt számomra az „Im Rhein, im schönen Strome” című nyitódalnak a Schumanné után sem utánérzésként felfogott, megkapóan erőteljes előadása. Ennek párdarabja volt az ugyancsak heinei „két gránátos”- szövegnek a schumanni mellett ezúttal Wagnertől származó megzenésítése: a négy Wagner-dal jól mutatta, hogy ebben a műfajban az érett Liszt túlszárnyalja a fiatal operaszerzőt, de Volle (és Deutsch) életteli előadását mégis élvezettel hallgattam. Hasonlóképpen magával ragadta volna a közönséget – ha lett volna a helyszínen ilyen – a zárószám, a „Drei Zigeuner”, a kevés „sláger” egyike, az előadás üdeségével és az életkép közvetlenségével. A magam részéről azonban az első rész végén énekelt, jellemzően inkább zongora-átiratban hallható Három Petrarca-szonett fogott meg leginkább, a második szonett különös ihletettségével és csodálatosan intim zongora-bevezetésével és az „I’ vidi in terra” poézisével, földöntúli fuvallataival. A két művész előadásában maradéktalanul őrződött meg Liszt odaadó csodálata az arezzói iránt.
Helmut Deutsch
Helmut Deutsch játékáról, az énekessel való összhangjáról csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok: játékának tökéletes fegyelme és kontrollja, a legapróbb részletekben is megtalált és átadni tudott zenei tartalom, izgalom, eredetiség újra és újra magához vonzotta a figyelmet, különös módon anélkül, hogy az énekszólamtól és a szövegtől elvonta volna.
A Müpa viszont ezúttal ismét nem talált vissza korábban oly kifogástalan lebonyolítói precizitásához. Engem már a modoros világítás is nagyon zavart: az enciánkék félhomályból csupán a két kotta és az énekes felsőteste emelkedett ki, Volle ősz haja pedig ugyancsak kékben pompázott. Valaki nyilvánvalóan erősen igyekezett önmagát megvalósítani, nem törődve azzal, hogy efféle társszerzőre sem a két zeneszerzőnek, sem a két előadónak nem volt semmiféle szüksége. Inkább arra figyelhettek volna, hogy a műsorfüzetben és/vagy a feliratokban megadják a szövegek szerzőinek nevét (ezt csak Várkonyi Tamás tette meg egy-két esetben kitűnő és alapos ismertetőszövegében). Furcsán hatott, hogy a tiszteletre méltó magyar fordítók fontosabbnak bizonyultak Heinénél, Goethénél, Hugónál s a többi versfaragóknál.
