Mars kolónia / Escargo Hajója, Pécs
2021.07.27.

A kis herceg szerint azért lehetnek kivilágítva a csillagok, hogy mindenki megtalálja a magáét. De mi van, ha ennyi támpont nem elég? OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.

Bizonyára sok tanár és diák ismeri az Expedíció nevű közösségi játékot, amelyben egy 4-5 fős csapatnak egy ismeretlen hely (pl. egy idegen bolygó) alkotmányát kell megírni, amivel a nagyobb közösség érdekeit képviselik. A szabályrendszer elkészülte után a csapat bemutatja, milyennek képzeli el a mindenki által betartandó együttélés szabályait, az ideális társadalmat. A tanulók ezzel a közösségépítést, a demokratikus döntéshozatalt, a másokért való kiállást gyakorolhatják. 
 
Kocsis Zsófia és Komlóczi Zoltán az előadásban
Kocsis Zsófia és Komlóczi Zoltán az előadásban
Ezt az ötletet (vagy valami ehhez nagyon hasonlót) a Nemzeti Köznevelési Portálon hozzáférhető 8. osztályos etikatankönyv is felhasználja a Mi dolgunk a világban? című fejezetben. Ám ebben a verzióban az útitársakat kell kiválasztani, velük felvételi beszélgetést folytatni, majd ennek alapján eldönteni, ki lehet a képzeletbeli társadalom hasznos tagja.
 
A Mars tehát nem csak sci-fik kedvelt helyszíne, hanem mint az ismeretlenséget jelképező terep, pedagógiai feladatok fontos motívuma. Nem meglepő tehát, hogy az Escargo Színházi Nevelési Szövetkezet Mars kolónia című előadása (szándékosan vagy önkéntelenül) részben a fent említett és jól ismert játék alapötletére épül, és ez azonnal felismerhető. 
 
Komlóczi Zoltán és Kocsis Zsófia előadása és drámafoglalkozása az ismerttől való eltávolodás és az idegennel való megismerkedés problematikáját járja körül. Ezek a helyzetek jól rímelnek a szorongásra, amit az általános iskolától való elszakadás és az új iskolába való bekerülés okoz, úgyhogy a program célkorosztálya alapvetően a 7-8. osztályosok, bár a vírushelyzet akár ezt is felülírhatja, hiszen a szinte teljes egészében online térben töltött tanév nem sok igazi ismerkedésre nyújthatott lehetőséget a friss középiskolásoknak sem. (Megjegyzés: az előadást 9. osztályosokkal láttuk, akik, bár nem sokkal idősebbek, de iskolai, közösségi tapasztalataik már kicsit mások.) 
 
A program osztálytermi térben játszódik, és két szálon fut. A 7-8 fős gyerekcsoportok űrhajósok, akiknek, miután a járművüket elnevezték, különféle közösségépítő, konfliktuskezelő feladatokat kell megoldaniuk, miközben a Mars, azaz az ismeretlen felé tartanak. Ezzel párhuzamosan fut Zsófi története, akit a szülei akarata ellenére másik városban kényszerítenek új iskolába. Zsófinak el kell hagynia a jól megszokott közegét, a barátait. Fel is merül rögtön a kérdés, mennyi beleszólása lehet egy tizenévesnek abba, hogy mások a megkérdezése nélkül döntenek a sorsáról, ami csak az első megvitatandó pont a sok közül.
 

Zsófi életét egészen a fiatal felnőttkorig követhetjük nyomon: az új iskolában nemigen sikerül barátokat szereznie, és magánya később is megmarad. Ezzel a folytatással persze némileg elszakadunk a kiinduló helyzettől, Zsófi gyerekkorától, szüleivel és barátaival való kapcsolatától; és magyarázat, vagy átgondoltabb összekötő elemek nélkül nem biztos, hogy egy kamasz számára kiderül, mitől lesz végül valaki a társadalmi közegéből kitaszított felnőtt. 
 
Attól, hogy a szülei másik városba küldik? Vagy a református iskola okán? A folyamatos kiközösítés miatt? Netán azért, mert sosem szól vissza? Ezek olyan bonyolult kulturális, társadalmi és lélektani jelenségek, amik nem vezethetők le csupán egy-két körülményből még akkor sem, ha a narratív keretet csak jelzésértékűnek szánjuk a csoportfoglalkozáshoz. Zsófi az előadásban ripsz-ropsz lesz huszonéves, és bár a magányról egy nyolcadikosnak is bőven lehetnek fogalmai — sőt, a magány és az idegenség lehetnek akár rokon fogalmak is —, a fiatal felnőttek problémái mégiscsak mások, amelyekkel itt nehéz azonosulni. Talán ezért is van, hogy a másfél órás előadás végére kissé lanyhul az érdeklődés és az aktivitás.  
 
A drámafoglalkozás jórészt a látottak megbeszéléséből áll, illetve a Marsra tartó út körülményeinek megtervezéséről. Szokványos kérdések hangzanak el: milyen tárgyat, milyen érzést vinnél magaddal, miért éppen azt, hogyan motiválnád kétségbe esett társadat, aki már majdnem feladja, jelenítsd meg állóképben a számodra legriasztóbb, közösséghez kapcsolódó érzelmet stb. Az osztályfőnöki órákról és a csapatépítő programokból jól ismert játékok ezek, úgyhogy nem ártott volna egy kis változatosság, aktívabb bevonódás, több cselekvés. A „megbeszéléses” csapatfeladatoknál ugyanis gyakori probléma, hogy többen kimaradnak a folyamatból, ami nem biztos, hogy a résztvevő szándékos és tudatos döntése.  
 
Másrészt a Mars-narratíva és Zsófi története nagyon marginálisan kapcsolódik egymáshoz. Míg a játékok az űrhajós sztori mentén haladnak, de közben a Zsófival történteket is elemzik, a dramatikus jelenetekben csak párban előadott epizódokat látunk egy élettörténetből. Ezt Zsófi rövid monológjai tarkítják, amelyekben a fényről és a magányáról beszél, s közben homokrajzokkal illusztrálja az érzéseit, és elhangzik néhány dal is. Az ilyen részek líraivá, színpadiassá teszik az előadást, és el-eltávolítanak a páros jelenetek humorától, könnyedségétől és a feldolgozást tarkító vitáktól. Másrészt Zsófi kissé passzív szereplő, vele csak úgy történnek a dolgok, mindent eltűr, de nem nagyon tesz semmit. A környezet és a körülmények szerepe helyett az ő felelőssége is fontos lehet a történtekben, ami sokszor reflexió nélkül marad.  
 
A képek forrása: Escargo Hajója
A képek forrása: Escargo Hajója
A tér maga az osztályterem, a széksorok pici színpadot vesznek körül, a játszók oda belépve mutatják be a jeleneteket, a körön kívül pedig inkább drámatanárként koordinálják az eseményeket. Mivel vannak dinamikusabb részek, szerencsésebb lenne, ha a tér nem volna ilyen kicsi, így a résztvevőknek és a reakcióknak is nagyobb mozgásteret adna.  
 
Komlóczi Zoltán és Kocsis Zsófia színészként és a játékok irányítójaként is jól működik. Remekül funkciónál a csapatokon belüli demokrácia, a kérdések is rendben vannak, bár az irányítás itt-ott talán túl improvizatív, ami még szétesőbbé teszi a szerkezetet. A humor egy darabig viszi előre az előadást, aztán amikor a szálak összekuszálódnak, a néző-résztvevő minden lekerekített végződésnél azt hiszi, ez a konklúzió, aztán mégsem. Egy idő után nehéz követni Zsófi gyerekkorából a felnőttkorába tartó életének bonyodalmait és azzal összefüggésben (?) a Mars meghódításának nehézségeit, végül pedig mindkettőből hiányzik a lezárás, a következtetés. Tudjuk persze, hogy nincs befejezés, a válaszokat nekünk kell megtalálni, de az iránymutatás, a figyelemre méltó és megjegyzendő támpontok kiemelése mégis fontos. 
 
Fél évnyi bezártság és digitális oktatás után különösen nagy szerepe van a személyes találkozásoknak. Főleg annak a korosztálynak, amely a közösségtől távol töltötte a tavalyi, általános iskolában lezárult tanév sok hónapját és az idei, új iskolában kezdett tanév nagy részét is. A tantermi színházi foglalkozás jó módszer ahhoz, hogy feldolgozzuk az ebből fakadó szorongásokat, idegenségérzést és traumákat. A Mars kolónia ezeknek egy részét remekül tematizálja, más problémákat viszont érintetlenül hagy: a be- és összezártságot, a menekülésképtelenséget, a cselekvés egyes lehetőségeit. Jó lenne konkrétabb válaszokat (vagy legalább rámutató kérdéseket) kapni arra is, mit tehetünk, amikor megszöknénk, de nem lehet, mert egyedül az űrben halálra fagyunk.