Revizor: Az, hogy valakik fiatalon írni kezdenek, nem példa nélküli dolog. De az, hogy valakik fiatalon megtalálják a dráma műfaját, sokkal ritkább. Miért kezdtetek el drámát írni?
Kovács Viktor: Kiskorunktól kezdve nagy színházrajongók vagyunk: nagyon szerettünk drámákat olvasni, és a szüleink sokat vittek minket színházi előadásokra. Emellett a személyes ötleteléseink is hozzájárultak ahhoz, hogy kapcsolatba kerültünk a dráma műnemével.
Kovács Dominik: Gyerekkorunktól fogva együtt elemeztük a külvilágot, ha egyikünk mondott valamit, azt a másikunk kommentálta – és lehetséges, hogy ez az ösztöni tapasztalat is hozzájárult ahhoz, hogy érdekelni kezdett bennünket ez a műfaj. Mindig meghatározó volt az is, hogy szereplőkben/szerepekben gondolkodtunk, azt vizsgáltuk, hogy például azonos korú karakterek milyen eltéréseket mutatnak.
R: Mihez képest?
KD: Egymáshoz képest. Hogy például az egyes karakterek milyen szerepet töltenek be egyazon szituációban, hogyan viszonyulnak egy adott kérdéshez. De az, hogy állandóan szerepekben gondolkodtunk, nem tette mindig előnyössé a megfigyeléseinket, mert vagy örökösen egymással hasonlítottunk össze személyeket, és ez óhatatlanul is előidézte a sematizálást, vagy élesen elkülönítettük őket, ami bizonyos összefüggések meglátását nehezítette.
R: Tolna megyéből származtok. Melyik színházba jártatok a szüleitekkel?
KD: Budapestre is hoztak minket, sokat jártunk operaelőadásokra, nagyon erősen megmaradt például bennünk egy hat évesen látott János vitéz előadás az Erkel Színházból, de különböző tévéjátékokat is nagyon szívesen néztünk.
KV: Székesfehérvárra is jártunk a családdal – bérletünk volt a Vörösmarty Színházba. De a fővárosban is sok előadást láttunk: a Nemzeti Színházban, a Vígszínházban, a Katona József Színházban, az Örkényben. A családunk igyekezte megadni a lehetőséget számunkra, hogy minél szélesebb ismeretkörrel rendelkezzünk.
R: Kik azok az alkotók, akik a legnagyobb hatással voltak rátok a munkátokban?
 Kovács Dominik és Kovács Viktor |
KD: Nagyon nehéz a kérdés, mert olyan nagynak látjuk ezeket az írói pozíciókat, hogy magunkat véletlenül sem szeretnénk hozzájuk hasonlítani. Van nekünk egy sajátos ábrázolásmódunk, amely magán hordozza az angolszász terminológiában southern gothicnak nevezett irányzat jellegzetességeit, ami a bizarrnak, a kívülállónak, az individuálisnak a bemutatását jelenti, de nem szarkasztikus vagy ironikus köntösben, hanem variabilitásban, ami egyszerre dolgozik a groteszk eszközével és a lélektanisággal.
KV: Emlékszem, hogy kamaszkorunkban nagy hatást gyakorolt ránk Tennessee Williams drámairodalma, William Faulkner regényei, Eugene O’Neill írásai vagy Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabja. Természetesen a magyar drámairodalom szerzői is fontosak voltak számunkra, úgymint Spiró György, Schwajda György vagy Örkény István. És vannak különleges olvasói tapasztalatok: ha fel kell tekintenünk valamilyen eszményre, amiből nagyon sokat tanulunk például az alakábrázolásról, akkor az a Thomas Mann-i. De követjük a kortárs irodalmat is folyamatosan, szociografikusan nagy hatást gyakorolt ránk 2013-ban Tóth Krisztina Akvárium című regénye: ott is láttunk egy olyan mikroközösséget, amelyben érvényesült egy eredeti és nagyon közvetlen alakábrázolás.
R: Vannak ízlésbeli eltérések köztetek?
KV: Az alkotó folyamatban is meghatározó, hogy én általában a szociális hátterére koncentrálok a szereplőnek, Dominik pedig a lélektani folyamatokat vizsgálja.
KD: Viktornak a Puszták népe volt meghatározó olvasmányélménye a szociográfia műfajából 14-15 éves korunkban, nekem pedig Németh Lászlótól az Iszony, ahol a lélektani analízis az elsődleges.
KV: Ezt a két érdeklődést össze tudtuk hangolni, és a mai napig fontos az alkotói metódusainkban ez a különállás.
KD: De úgy érezzük, hogy a mi alkotófolyamatainkban egyik sincs a másik nélkül. Ha én ismertetek egy konfliktust, akkor – ez nyilván nem koreográfia szerint működik, ennél már jóval elmosódottabbak a határaink – a testvérem megteremt ehhez egy társadalmi hátteret, amely expresszív módon tud megjelenni a drámában.
R: Kétszer is részt vettetek a Színházi Dramaturgok Céhének drámafejlesztő workshopján, a Nyílt Fórumon. Van valami, amit konkrétan ott tanultatok meg?
KV: Nem mondom, hogy megtanultuk, mert nagyon sok gondunk van vele a mai napig, de sokat tanultunk ott az arányosságról. Hogy mi az, ami túlírt, vagy amit még elbír a megvalósíthatóság, mi az, amiből több kell, és hogy miként lehet úgy húzni, hogy a darab tartalmi üzenete ne sérüljön. A szövegeinkre való ilyen mértékű reflexió nem volt számunkra megszokott korábban.
R: A dramaturgok által javasolt húzások során – amelyek sokszor a színpadi megvalósíthatóság szempontjait érvényesítik – nem éreztétek, hogy valami elveszik az általatok írt irodalmi szövegből?
KV: A munka során azt tanácsolták nekünk, hogy mindig legyen a szövegnek egy alapváltozata, amit tiszteletben tartunk. A Nyílt Fórum kötetbe például egy terjedelmesebb változat került be ahhoz képest, ami a felolvasószínházban elhangzott. Semmiképp sem éreztük a szöveg megcsonkításának ezeket a javaslatokat.
KD: Sőt, akár a színpadi, akár az irodalmi szöveg felől vizsgálom a kérdést, a darab alakulását mindenképpen a befogadhatóság irányába fordították ezek a tanácsok. Habitusproblémánk is, és nem kizárólag az írásra vonatkoztatható, hogy hajlamosak vagyunk túlzásba esni, és ez a fajta szöveg-túltengés egy irodalmi műnek sem tesz jót.
 Fotók: Takács Márton |
R: A Jégtorta című darabotok erős kapcsolatot ápol a magyar vidékkel és annak kultúrájával. Ezt ti egyfelől tiszteletben tartjátok, másrészt – és ez talán egy generációs tapasztalat miatt van így – feminista szempontú kritikával illetitek.
KD: Inkább azt mondanám, hogy mi abban a környezetben szeretnénk elmondani valami általánost, amit ismerünk. A Jégtorta problémája, az abúzus és az elnyomás, sztereotipikusan hozzárendelhető bizonyos közegekhez, de éppen a mai diskurzusokból derül ki az, hogy ez egy világszéles probléma.
R: Persze, a problémák általánosak, de a miliő, amibe helyezitek, nem, és 2021-re ez a közeg mintha jobban volna köthető a vezető hatalmi retorikához – ezért is képződik meg a feszültség a környezet és a tartalom között.
KV: Ezek a kódok tapasztalatszerűen vannak meg bennünk, tehát nem gondolkodtunk azon, hogy ideologikusan kihez és hova rendelhetők. Közben, amit ábrázolni akarunk, az merőben különbözik a médiában élő vidékábrázolástól: nem egy népszínművi falvédőtársadalmat akarunk bemutatni, hanem egy élő-létező világot.
KD: És fontos az is, hogy nem egy felületesebb vidékmegközelítés ellenében hoztuk létre ezt a világot. A háttér megteremtésében autentikus tapasztalatainkhoz nyúltunk vissza, a konfliktusok megteremtéséhez pedig általánosabb problémákat választottunk, olyanokat, amik megtörténhetnek ebben a pesti házban, egy kerülettel arrébb vagy vidéken is, sajnálatosan.
R: A Jégtorta című drámátoknak már a 2018-as berlini Theatertreffen alkalmával elkészült az angol fordítása. Most Joël László fordította németre Eveline Ratering zürichi rendező megbízásából. Az Eisbombe online bemutatója már le is zajlott. Mennyire éreztétek, hogy Zürichben a szövegetek kelet-európai egzotikum?
KV: Bennünk is élt előzetesen ez a dilemma. De nagyon érdekes volt látni, ahogy Eveline Ratering rendezése leépítette a regionalitásnak és a térség problematikájának a jelenlétét. Egyéni módon építette fel a darab zenei anyagát is, amelyben már nyoma sem volt a magyar népdalhagyománynak, amely a Jégtortát meghatározta, helyette a gregoriánnak, a zsoltárnak és a szórakoztató tánczenének az egyvelegéből alakult ki az előadás zenei világa. Nagyon ügyesen megtalálta a rendezés azokat a kulturális kódokat, amelyek hasonló benyomásokat idéznek, mint az eredeti, de nemzetközileg dekódolhatók.
KD: A kelet-európaiság más esetekben volt érezhető, például a történelmi múltra vonatkozó utalásokban, amiket az előadás szövegkönyve meghagyott. Két szereplő például vörös csillaggal jelölt baseballsapkát viselt.
R: Gondolkodtok rajta, amikor írtok, hogy milyen lenne egy ideális rendezés a darabjaitokból?
KV: Mindig gondolkodunk a megvalósításról, de nagyon érdekesnek találjuk, amikor egy másfajta rendezői koncepcióval találkozunk. Mindig arra vagyunk kíváncsiak, hogy ő mit tett hozzá ahhoz, amit mi kitaláltunk.
KD: Örökös kétely alkotói szemszögből, hogy a megírt szereplők tényleg élnek-e a színpadon. Ha kialakul egy rendezői nézőpont, akkor úgy érezzük, hogy igen. Nagy esemény volt a svájci bemutató esetében az, hogy a vendégszövegeket tudták a saját nyelvükön-kultúrájukon keresztül értelmezni. Nem csak, hogy nem húzták ki vagy homogenizálták ezeket a részeket, hanem még a regiszterkülönbségeket is érzékelhetővé tették.
KV: De visszatérve a kérdésedre: ideális rendezői koncepcióban azért nem gondolkodunk, mert az összes eddigi megvalósítás az értelmezhetőség örömét okozta nekünk.