Ha Ön beszél japánul, biztosan örömmel fogadja és haszonnal olvassa ezt a könyvet. Ha nem, el fog gondolkodni a nyelvtanulás lehetőségén. De ha mégsem, akkor is sokkal tájékozottabban áll fel a képernyő elől.

Idegenesnek tűnik a cím szórendje: Könyv a japán nyelvről – nem véletlenül. A hatás azonban nem japános, hanem oroszos. A minta a húsz éve elhunyt debreceni professzor, Papp Ferenc ragyogóan okos és szellemes könyve volt, a Könyv az orosz nyelvről.

Cseresnyési László munkája abban is hasonlít elődjére, hogy a nyelvet ugyan nem lehet belőle megtanulni, de sokat meg lehet tudni nemcsak a nyelvről magáról, hanem a nyelvet beszélő társadalomról, történetéről, tradícióiról. A szerző egy japán egyetem professzoraként több évtizedet töltött a szigetországban, ott szerezte meg kivételes tudását, ezt osztja meg most a magyar olvasókkal.

A könyv három nagy részre tagolható: ezek mindegyike más-más közönségnek szól. Az első rész ismeretterjesztő jellegű, azoknak íródott, akik nem rendelkeznek előzetes ismeretekkel, de szeretnének minél többet megtudni a titokzatosnak és kivételesen nehéznek tartott japán nyelvről. A második rész tankönyvszerű, a japánul tanulókat vezeti be a hangtan, a grammatika világába. Nagyon igényes nyelvleírás ez, megértése alapos fonetikai, grammatikai előismereteket igényel. A harmadik rész a nyelvet már jól ismerőknek, felsőbb éveseknek, doktoranduszoknak szól, a nyelvhasználat finomságaiba, a nyelvről való gondolkodás részleteibe avatja be őket.

A három első fejezet madártávlatból mutatja be a japán írásrendszereket, a nyelvtant és a szigetország történetét. A japán nyelv és kultúra iránt érdeklődőket az írásrendszerek bonyolultsága szokta elijeszteni a nyelvtanulástól. A két hangjelölő szótagírást a kínaiaktól átvett írásjelek egészítik ki. A latin betűs átírást a számítógépes kommunikációban használják, de az átírásnak nincsen kötelező normája. Már ez is sokat elárul a japánok gondolkodásáról: még a nehezen elsajátítható hagyományokat sem áldozzák fel az egyszerűség vagy hasznosság kedvéért.

A nyelvük is sajátos: bár a japán szófajok között megtaláljuk a főneveket és az igéket, ebben a nyelvben csak az igéket lehet ragozni, a főneveket nem. A japán főneveknek nincsenek esetragjai, sőt többes száma sem. Nincsenek ebben a nyelvben sem elöljárók, sem névutók, ezeknek a mondattani szerepét a partikuláknak nevezett segédszók töltik be. A japán nyelvi rendszer nemcsak a magyartól különbözik jelentősen, hanem a számunkra ismerős indoeurópai nyelvektől is.

A szigetvilág 400 lakott szigetén mintegy 120 millióan laknak, túlnyomó többségük japán anyanyelvű, a japán tehát a világ tíz legtöbbek által beszélt nyelvéhez tartozik. Ma körülbelül négy millióan tanulnak japánul, elsősorban Ázsiában, s nincs könnyű dolguk.

Japán történelmét és kultúráját, hiedelemvilágát, lakóinak viselkedését alapvetően határozza meg a kontinenstől való elszigeteltségük. Tízezer éves történelmük során mély kapcsolatot csak a klasszikus kínai műveltséggel alakítottak ki. Az 1600-os években kereskedelmi okból beengedték egy kis szigetre a hollandokat. Ennek a kapcsolatnak a tanúi a japánba bekerült holland jövevények, a kávét, a sört, a pisztolyt jelölő szavak.

A japán-portugál kapcsolatok Xavéri Szent Ferenccel kezdődtek, aki a 16. század végén jelent meg Japánban, őt több jezsuita szerzetes követte, akik szótárak és nyelvtanok írásával, nyomdák alapításával járultak hozzá a kulturális közvetítéshez.

Az Edo-korszak végén, az 1800-as évek vége felé oldódott a bezártság, ekkor engedtek be nagyobb számban külföldieket az országba. Ekkoriban kezdődött a tolmácsképzés is. Ennek jelei a japánba bekerült első angol kölcsönszavak, melyeknek beáradását a nyelvi tisztaságra való törekvés sem tudta megakadályozni.

A 19. században kezdődtek a magyar-japán kapcsolatok is Jelky András állítólagos és Benyovszky Móric valódi látogatásával. A 19. században tudós magyarok is megjelentek a szigetországban. Xántus János néprajztudós gyűjtést is végzett, Zichy Ágost pedig könyvet írt a japán művészetről. Hopp Ferenc 1883-ban tett először látogatást Japánban, ekkor kezdte el ma is látható impozáns ázsiai gyűjteményének kialakítását.

Napjainkban az emberek és a közösségek közti kapcsolat könnyebbé vált a nemzetközi közvetítő nyelv, az angol segítségével. A japán kultúra megértéséhez azonban legjobban a nyelv ismerete vezet el bennünket.

A könyv második részének olvasása meggyőzi az embert arról, hogy a japán nyelv elsajátítása nemcsak a bonyolult írásrendszer miatt időigényes, a kiejtése is nehezen elsajátítható. A hangsúly például a magyarban nyomatékot jelent, a japánban zenei hangsúly van. Ez azt jelenti, hogy a hangsúlyos szóelem magasabb hangfekvésű, mint a környezete, ezt a hangmagasság esése követi.

A nyelvhasználat különösségei is nehézséget okoznak a nyelvtanulóknak. Egyebek közt ilyen a mindennapi kommunikációt átható udvariasság rendszere. A beszélő nemcsak partnere iránti nagyrabecsülését fejezi ki általa, hanem a beszéd tárgya iránti tiszteletét is kinyilvánítja.

Az udvariassághoz tartozik a szerénységi formák alkalmazása a beszélő saját személyével kapcsolatban. Mindezek sajátos szóválasztásban, nyelvtani alakok alkalmazásában érhetők tetten. Éppúgy hozzátartoznak a japánoknak a külföldiek számára először szertartásosnak tűnő viselkedéséhez, mint a tiszteletnek testtartással, kézmozdulatokkal kifejezett jelei. Ezek sem egyszerűek, hiszen például csak a tiszteletet kifejező meghajlásnak három fajtája van.

A japánokra jellemző a nyelvi önfegyelem, a másokra alkalmazott sértő szavak kerülése. Ezt nem valamiféle rájuk kényszerített politikai korrektségnek élik meg, hanem olyan tapintatnak, amely megkönnyíti az egymás mellett élést a gigantikus japán metropoliszokban.

Ebben a kultúrkörben a megszólítások is bonyolult rendszert követnek. Nincsenek olyan mindenkire alkalmazható, semleges névmások, mint az angol you vagy a magyar ön. Az udvarias megszólítások közé tartozik a foglalkozásnév, vagy a fiktív rokonságnév. A japánban tehát udvariasnak számít az, ha egy idegen férfit, hogy magyar példát vegyünk, bácsinak, egy nőt néninek szólítanak, hiszen ezek a szavak eredetileg a nagybácsira vagy nagynénire vonatkoztak. Udvarias megszólításban használják az úgynevezett tiszteleti toldalékot is, ilyen a japán filmek hatására már nekünk is ismerősnek tűnő -san.

A japán nyelvre jellemző a férfi és női nyelvhasználat eltérése is. Vannak olyan szavak, amelyeket csak a férfiak, illetve csak a nők használnak. Kizárólag férfiak mondják például én jelentésben önmagukra: ore. Különböznek a férfiak és a nők által használt mondatlezáró szócskák is.

A női nyelvváltozat története meglehetősen hosszú múltra tekint vissza, a 14–16. században alakult ki egy több száz szókincset magában foglaló udvarhölgyi nyelvi réteg. Ez később kapcsolódott a kurtizánok sajátos szókincséhez, majd a 19. században egységesült kulturált női nyelvhasználati kódként.

Japán filmeket nézve-hallgatva feltűnik az, hogy milyen magas alaphangon beszélnek a japán nők. Ez azzal áll összefüggésben, hogy a magas hangú nőket vonzóbbnak tartják. Bizonyos foglalkozások képviselőit – például a liftkezelőket – külön tanfolyamon oktatják nagyon magas beszédhang kialakítására.

A japánok általában megőrzendő kulturális értéknek tartják a férfi és a női nyelvhasználat különbségét, bár a fiatal nemzedékeknél megfigyelhető az egységesülés, az uniszex nyelvhasználat.

A hagyományos japán közfelfogás nagy jelentőséget tulajdonít a nyelvnek, egyenesen spirituális képződménynek tartja. Ezzel összefüggésben állnak a hagyományos nyelvhasználatot rögzíteni szándékozó nyelvművelő törekvések is. A nyelvrokonság kérdésében voltak feltételezések, bizonyosság nincsen, de egy világos: nem vagyunk (nyelv)rokonok.

Papp Ferenc könyve végén oroszosan, három csókkal búcsúzott el az olvasótól. Én a könyv végére érve mély meghajlással búcsúzom a szerzőtől, mivel tőle tudom, a japánok találkozáskor nem üdvözlik csókkal egymást. Hatalmas tudását illeti a meghajlás, és azt a pedagógiai buzgalmát, amellyel segíti az olvasót a japán nyelv megismeréséhez vezető nehéz úton. Én is eljutottam valameddig, akár a haikuban szereplő csiga a Fuji hegyen felfelé:

"Na, csiga-biga, / lassan-lassan megmászod / a Fuji-hegyet."