Nem ez lesz az új módi, mármint nem tervezek ezentúl jegyzőkönyvszerű kritikákat írni, de a német-brit Gob Squad idén a berlini Theatertreffenre beválogatott Show Me a Good Time című eseménye abban a formájában, ahogy én, és még közel félszáz, a közvetítést élőben követő virtuális nézőtársam látta, soha többé nem fog megismétlődni. Aki kicsit is ismeri a csapat mediatizált valóság és kézzelfoghatóvá tett virtualitás határvidékén csapongó, szigorú szabályok szerint épülő, mégis szertelen, a nézőt és játszókat egyaránt felszabadítóan játékos esztétikáját, nem lepődik meg a fentieken.
A tavaly júniusban, a nyári napfordulón a berlini HAU-ban 12 órás maratonként bemutatott, az utóbbi időben háromórás, szünet nélküli etapokra bontott Show Me a Good Time-ban az időről van szó az elsőtől az utolsó percig, az ember által ki- és feltalált, rendre megszelídíteni próbált, de az ujjaink közül folyamatosan kicsúszó percekről, órákról, napokról és – egy évvel az első lockdown után már látni – a hasonlóan félelmetes gyorsasággal elmúló hetekről és hónapokról. A címbeli "good time" lenne amúgy a világ normál állapota, vagyis az, amikor különösebb megszorítások nélkül jól érezzük magunkat, amikor tulajdonképpen minden szép és jó, az élet meg a világ megy a maga útján, meg mi is a sajátunkon. Az előadás címe határozott felszólítás, kecsegtető meghívás, és mint idővel kiderül, kétségbeesett segélykiáltás: hol van hát, melyik lenne ez a bizonyos "jó idő": aki tudja, ne rejtegesse, elő vele!
Sean Patten az egykor mészárszékként működő berni Schlachthaus Theater üres színpadán áll ingben, szmokingban, csokornyakkendőben – és alsónadrágban. Ezt ismerjük: a netes mítingek véget nem érő világában ki ne csábulna el olykor az alul semmi irányába. A szomorúan üres térben látványosan színházi jelmezek, bohókás parókák, hatalmas vetítővászon, meg egy zongora, ami csehovi fegyverként fog (vagy épp nem fog) elsülni, ahogy erről Sean készségesen biztosít minket az időutazás elején.
Alapkérdéseket tesz fel az előadó, amikor az életünk és/vagy a színház fundamentumain gondolkodik: mi értelme a színháznak néző nélkül? Szombat délután vagyunk (tényleg), és az egy év bezártságban töltött időt egy végtelen, körvonalakkal nem határolt szombat délutánhoz hasonlítja, amikor a munka, élet, szórakozás háromszöge egyszerre érvényesül sokunk életében. A magányos szónoklatot követően megismerjük az esemény három külsős hősét: Bastian a színházépület előtt, majd Bern utcáin és terein, Laura egy svájci hegyoldalban, majd városi tájakon, Sharon pedig berlini lakhelye küszöbén, majd lakása különböző helyiségeiben ered az eltűnő idő nyomába.
 Jelenetek az előadás berlini verziójából |
A képernyő alján digitális memento moriként mindvégig megállíthatatlanul pörögnek a másodpercek, percek, majd órák: hogy az idő a legfőbb úr, gyorsan kiderül, ahogy világossá válik a produkció dramaturgiai struktúrája. A megszólalók szabott időkeretekben, meghatározott témákban, azokra improvizálva számolhatnak be arról, hogy éppen hol és mit csinálnak, miről és miért gondolkodnak. A netes közvetítés olykor persze akadozik és szakadozik, de hát ezt is megszoktuk, kósza hangfoszlányokká, jéggé dermedt képekké vagy méretes fekete téglalapokká változnak át beszélőink, akik néha a rájuk szánt, nekik dedikált idő kegyetlen múlása miatt is egy gondolat közepén kénytelenek megszakítani jelenlétüket.
Szép az a küzdelem, amit minden szereplő, de különösen a játékmester Sean az idővel vív. Úgy tesz, mintha irányítaná azt, amikor az időfolyamot tagoló és megregulázó szabályokat jelent be és alkalmaz, de valójában fordított a helyzet: ő és kollégái feltétlen engedelmességgel tartoznak a múló időnek. Ilyen szabály például, hogy fél óránként két perc nevetést kell beiktatniuk a jeles alkalomból „találkozó” szereplőknek – érdemes megfigyelni, hogyan kanyarítják a nemlétező, mert millió verzióban létező történetet a szereplők egy kiadós kacagás irányába. Vagy az, amikor minden óra negyvenötödik percétől az adott óra nevét, azaz címét várják a Sarah-hoz betelefonáló nézőktől. Nincs csalás, se ámítás; talán az utolsó telefonáló az, aki megjegyzi, hogy csak azért hívta a nőt, hogy megtudja, beépített emberek ötletelnek-e – érezni a döbbenetét, hogy szó sincs erről: hirtelen szereplővé, sőt döntéseket hozó közreműködővé vált. Az előadás három órájának beszédes, a „történtekre” joggal vonatkoztatható (al)címei: a paca, amit az expanzió, azaz növekedés/kiteljesedés követ, majd jön a kontrollálatlan horkolás.
A Bern utcáin kószáló Bastiannak is van a múló időhöz rögzített feladata: minden egész órakor önkéntes nézőket kell találnia, akik Sean épületbeli szólóprodukcióját megnézik és véleményezik monitoron keresztül. A Bernben turistáskodó három nagykamasz, a kissé morcos, de Sean produkcióját látva feloldódó indiai férfi vagy a parkban a tavaszi napsütést élvező két nő gyanakodva, de azért belemegy a játékba. Sean bohóckodik, ripacskodik, hallhatatlanul, pontosabban bejátszott klasszikuszene-futamokra püföli a zongorát: operettsikert arat a színházat nem vagy alig látott nézők körében. Egyszerre játékos és lehangoló amúgy, ahogy Sean időről időre nekifut az ún. színháznak: hol Hamlettel kel birokra, hol azon töpreng, milyen lehet az épületen kívüli, távoli társai streamelt videóin vonzónak tetsző valóság, de a mozgásait követő intelligens kamera is csak az ő kétségbeejtő egyedüllétét húzza alá. És bár tényleg vicces az idétlenkedése, mégis belesajdul az ember szíve a többszörös, rétegzett magányba, ami az alkotót körbeveszi.
 Fotók: Dorothea Tuch. A képek forrása: Schlachthaus Theater |
És nem csak őt: mulatságos, ahogy Sarah ötödik emeleti lakása erkélyéről a Rómeó és Júlia vonatkozó jelenetét játszaná el, de szavaira nem mutatkozik se reakció, se fogadókészség. Bastiannak meg kell küzdenie a berni járókelők bizalmatlanságával, ha nem lenne olyan szeretetre méltóan erőszakos és rámenős, akár napokig is kószálhatna embertársai érdektelenségétől kísérve. Laura inkább a technikával harcol: a hegyről kénytelen lejönni az ún. emberi civilizációba, hogy továbbra is egyedül legyen, de immár hallhatóan és láthatóan.
A szubjektív időérzékelést és az objektív időmúlást egyforma hatékonysággal rendíti meg a koncepció: a közömbösen egymást követő percek valójában egy nagyon is intenzív tour de force alkotóelemei, aminek igen komoly tétje van; az ti., hogy hogyan lehet, lehet-e egyáltalán a másik emberhez közel kerülni, szavakkal, gesztusokkal, érintéssel vagy akár a kamerán, mikrofonon keresztül.
A családi történettöredékek, a természet közelségéről szőtt gondolatfutamok, a „közös” étkezések, a közelítő halálról megosztott nézetek szinte észrevétlenül sodorják egymás intim közelségébe ezt a négy (plusz az őket néző ötven) embert. Akikről úgy mondható el sok minden, hogy valójában az égvilágon semmi különös vagy különleges nincs bennük. Tükörképeink ők a maguk tökéletlenségével, hibáikkal és száznyolcvan perc erejéig a színházi keret révén jelentőssé nagyított jelentéktelenségükkel együtt. Tanulságot vagy üzenetet természetesen nem fogalmaz a Show Me a Good Time, hacsak egyet nem: azt, hogy így múlik el.