Otthonom
2021.01.26.

A kollektíva után újabb megkerülhetetlen román dokumentumfilm nézhető az HBO-n. Az Otthonom a szociálfilmek közhelyei nélkül, különösen izgalmas sztorival feszegeti a szabadság, a szocializáció és a transzgenerációs örökség mellett a roma-román együttélés kérdéseit. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Gică Enache a kelet-európai rendszerváltások egyik szürke vesztese volt. Gumigyári laborsegédként tisztes életszínvonalon tartotta családját, de a kilencvenes évek összeomló román gazdasága őt is a tönk szélére sodorta. Lopott, csalt, bűnözött, s három hónap börtön után faképnél hagyta a társadalmat, amikor feleségével és kilenc gyerekével kivonult a természetbe – Bukarest kellős közepén. Ceaușescu félbeszakadt városfejlesztési tervének mementójaként maradt a város szívében az a közel kétszáz hektáros, mocsaras-parkos terület, ahol a népes roma család kissé elnyűtt, de vidám Robinson Crusoe-ként éldegélt közel húsz éven át.
 
A gyerekek többsége már itt, orvost, iskolát, tévét, okostelefont se látva, a gyermekvédelmi hatóságok elől bujkálva nőtt fel, Gică pedig úgy érezte, megvalósította a modern ember egyik közkedvelt utópiáját. Koszos, lomos viskóban, de a társadalmi kötelezettségektől, bürokráciától, kirekesztéstől s a gyári robottól távol, a természettel mély harmóniába kerülve élt családjával. Közben pedig lelkes idegenvezetőként segítette azt a civil szervezetet, amely a Bukarest-deltát nemzeti parkká akarta nyilváníttatni a kormánnyal, kalauzolta az arra járó érdeklődőket, újságírókat, hiszen ő ismerte legjobban a többnyire csak az illegális szemétlerakók által látogatott környék gazdag állat- és növényvilágát, ritka madárfajait, rejtőzködő vidráit.
 
Amikor a civil szervezet sokévi lobbizás után végül sikerrel járt, és az elhagyatott területet a Văcărești Natúrparkká alakította az állam, Gicăékat kizsuppolták az otthonukból, viskójukat ledózeroltatták és a családot a román szociális ellátórendszer gondjaira bízták. Ennek az ellenirányú Walden-történetnek az ambivalens drámáját ismerte fel Radu Ciorniciuc oknyomozó újságíró, aki eredetileg a civilek erőfeszítéseiről és a park megóvásáról akart riportot készíteni, de rátalált az akkoriban helyi hősként ünnepelt Gicăra, aki 2012-ben azzal került be a hírekbe, hogy kimentett három gyereket egy égő házból, s úgy döntött, inkább vele forgat. Ebből született meg élete első filmje, a világpremierjét a Sundance Filmfesztiválon tartó, nyáron a kolozsvári TIFF-et is megjárt és az év vége óta az HBO online felületén is látható Otthonom, amit március elején a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is vetítenek.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Korántsem érdemtelenül: Ciorniciuc munkája rendkívül érzékeny cinema vérité dokumentumfilm, amely mélységes empátiával követi a gyökereiből kiszakított roma család kálváriáját. A film felütésében szokatlan életmódjukra – a család orvhalászatból tartotta fenn magát, a legidősebb fiú halakkal házalt Bukarest szegény panelrengetegeiben –, illetve Ciorniciuc újságírócsapatának kiváló vizuális érzékére csodálkozhatunk rá, amint szépen komponált, költői képekben mutatják meg a vadonban császkáló, halakkal, kutyákkal, szeméttel játszó gyerekek és az őket boldogan szemlélő szüleik életét. Ha nem is idilli a nádasbeli mélyszegénység, de kétségtelenül átszövi a család napjait valamiféle zsongító, kellemes nyugalom, az önellátás rutinja, és a közösségi élmény, hogy életüket együtt, összekapaszkodva tudják menedzselni.
 
Ez a közösségi szellem és ez a harmónia semmisül meg a városba költözéssel: az Otthonom az elvesztett otthon és az elvesztett boldogság szívsajdító története. Is. Mert még sok minden más is: úgy sűrűsödnek benne a hajléktalanság, a szociálpolitika és a kisebbségi lét kérdései, hogy akár azt is ráfoghatnánk, tankönyvszerű, ha nem dübörögne olyan intenzíven a roma család drámája a filmben. Ciorniciuc pedig egy pillanatra sem engedi, hogy egyszerű sablonokba csomagoljuk a történetet, hogy csak a bürokrácia közönyét, csak a nagyváros rasszizmusát, csak a természeti idill széttörését lássuk bele a történetükbe, hanem ezeknek többnyire az ellenpontját is belefogalmazza, pedig nem csinál mást, csupán a sokévnyi forgatás alatt megszületett baráti közelségben követi a mindennapjaikat. Így aztán hiába is mondanánk a bukaresti autóutakon átvágó, a dagasztógátnál fürdő, parktavakban halászó fiúkra, hogy csak a nádasban megélt szabadságukhoz ragaszkodnak, mert közben azt is látjuk, hogy ettől az alkalmazkodásképtelenségtől boldogtalanná válnak, mert egy idő után felismerik, hogy a városban már nem működnek ugyanazok az életstratégiák, csak hát újat nem tudnak a helyükre léptetni.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Míg az áldozatszerepébe belecsontosodó családapa ebbe szinte harc nélkül nyugszik bele, addig a legidősebb fiú a saját lábára állva próbál szakítani a transzgenerációs örökséggel. A korához és helyzetéhez képest is lenyűgöző érettséggel gondolkodó Vali számára egyre nyilvánvalóbbá válik apja exodusának ellentmondásossága, és a megrendítővé fokozódó veszekedéseik során nemcsak azt vágja a fejéhez, hogy analfabéta gyerekeket (nem) nevelt, hanem azt is, hogy rálőcsölte a családfenntartás szerepét, miközben hagyta, hogy fiai tulajdonképpen majomként éljenek a vadonban. „Azt hittem, ha sok gyerekem lesz, jó ember leszek” – védekezik Gică, aki fiával együtt szívszorító szomorúsággal zongorázza végig a roma és a többségi társadalom konfliktusaiban felbukkanó témákat a menetrendszerűen érkező és bénító hatású rasszizmustól a sokgyerekes családmodellek előnyeiig és hátrányaiig. A városban letargiába (talán depresszióba) eső, munkát nem kereső apa tehetetlenségét ugyanolyan könnyű megérteni, mint kritizálni, miközben az Otthonomból az is kristálytisztán kiviláglik, hogyan löki lefelé tartó spirálba a romákat, ha a környezetük másodrendű állampolgárokként kezeli, a parkigazgató még csak atyáskodva feddi, a rendőr már sunyin vesén veri, a szomszéd pedig kurvaanyázva köszönti őket.
 
Az Otthonom nem tagadja el, milyen pokoli nehéz kiszakadni az öröklött családi mintákból, s hogyan lehet minden jó szándék ellenére is újrafutni azokat a köröket, amelyeket csapdának lát az ember. Ettől nő a pontos szociális látleleten túl univerzális drámává a film, amely puszta létével is azt sugallja, ha korlátozottak is a kitörés esélyei, a segítségnyújtásnak, az odafordulásnak mindig van valamiféle foganatja. Ciorniciucék ugyanis a filmforgatás mellé egy alkotóprojektet is megálmodtak, és analóg kamerákat nyomtak az Enache-gyerekek kezébe, hogy dokumentálják a városba költözésüket, a fotóalbum bevételeiből pedig nem csak a segítésükre felvett pszichológusok, szociális munkások és tanárok fizetését tudták állni, hanem egy kisebb házat is vásároltak a családnak a Văcărești Parktól alig húszpercnyire.
 
Boldogan éltek ott, míg meg nem haltak – mondhatnánk, de sajnos a fele se lenne igaz. Gicănak a letargiájával együtt az egészségi állapota is romlott, és a film bemutatása után néhány hónappal váratlanul elhunyt, a szétfoszlott, kiskori idill mellett elsősorban a reményt hagyva fiaira, hogy a városhoz lassan-lassan alkalmazkodó gyerekeknek egyszer talán jobb lesz, mint amilyen neki valaha volt.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: HBO GO 2020