UMZE – bemutatom Pierrot-t / Az Átlátszó Hang 2021 online közvetítése
2021.01.23.

„Pierrot kétszer” – ez is lehetett volna a címe a nyolcadik Átlátszó Hang Fesztivál január 16-i élő online koncertjének, amelynek a meghirdetett címe ugyancsak sokatmondó volt: „UMZE – bemutatom Pierrot-t”. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A Vajda Gergely által vezényelt program ugyanis két szemszögből mutatta meg Pierrot esendő alakját: Albert Giraud, Otto Erich Hartleben és Arnold Schoenberg kanonizált szemszögéből, illetve Parti Nagy Lajoséból és Dinyés Dánieléből, akiknek Pierrot hongroise című hozzászólása a témához még olyannyira nem kanonizált, hogy ez az alkalom volt az ősbemutatója. (Ha megfeszülök sem tudnám megmondani, hogy a cím szembeszökő egyeztetési hibája Parti Nagy-i szófacsarás-e, finom érzékeltetése a Pierrot karakterében rejlő feminin vonásoknak, mélyértelmű célzás Liszt rhapsodie hongroise-aira vagy egyszerű elírás – a jelzőt mindenesetre a bevezető beszélgetésben a zeneszerző is nőneműként, „z”-vel ejtette.)

A koncert tehát Schoenberg 1912-ben bemutatott Pierrot lunaire-jével kezdődött, illetve nem is azzal, hanem Dinyés Dániel (mint műsorvezető) és Vajda Gergely pódiumbeszélgetésével, amelyben számos izgalmas kérdés merült fel a Schoenberg-műről, koráról és hátteréről, zeneszerzésről, zenélésről és költészetről, s amely napnál-holdnál világosabban bizonyította, hogy a koncertbevezető műfajában fontos kérdésekről lehet izgalmas dolgokat mondani úgy, hogy még jól is szórakozzunk – mégpedig kabarépoénok pufogtatása nélkül. Persze lehet, hogy ehhez Vajdának és Dinyésnek kell lenni.

Molnár Anna (Fotó: Valuska Gábor / Átlátszó Hang)
Molnár Anna
A Schoenberg-művet az UMZE Kamaraegyüttes a következő összetételben játszotta: Bánki Berta (fuvola), Klenyán Csaba (klarinét), Varga Oszkár (hegedű), Szabó Judit (cselló) és Mali Emese (zongora); az "ének"-szólót Molnár Anna adta elő. (Közbevetőleg megjegyezem, hogy a néző számára mindvégig jelen volt egy mérsékelten zavaró tényező, az online közvetítések örök veszedelme, a kép és a hang aszinkronitása. Mint rendesen, a kép járt elöl egy-két tizedmásodperccel a BMC facebook-oldalán; amikor azonban egy lefagyás miatt átváltottam a Papageno oldalára, azon több másodpercet késett a hang, úgyhogy hanyatt-homlok visszatértem a BMC-hez. De biztatnám a műszaki szakembereket, hogy van még remény: a Wigmore Hall és a Metropolitan Opera honlapján például el tudják érni a tökéletes szinkronitást.)

A kanonizált Pierrot előadása hatalmas élményt jelentett. Garancia volt erre Vajda Gergely rendkívüli karmester-formátuma, az „új zenében” – jelentsen ez pontosan bármit is – zeneszerzőként és dirigensként szerzett tapasztalata, és az a ritka adottsága, hogy a legegyszerűbb eszközökkel dolgozva is a mindenkori mű mélyére hatoljon, és úgy tárja fel belső gazdagságát, hogy a darab a hallgató számára mintegy áttetszővé, belső rendje pedig magától értetődővé válik. Persze Vajda partnerei is rendkívüliek voltak: az, hogy ünnepelt hangszeres művészek voltak közöttük, annyiban közömbösnek bizonyult, hogy nem akadt egyetlenegy sem, aki ne lett volna mondjuk az ezúttal is lélegzetelállítóan játszó Klenyán Csaba egyenrangú partnere. Közülük Bánki Berta nevét csak azért emelem ki, mert számomra eddig teljesen ismeretlen volt, s mert – a szintén „umzés” Rózsa Gerda oboaművészhez hasonlóan – igen fiatalon bizonyul abszolút nagyformátumú művésznek; elég csupán a ciklus második részét lezáró fuvolaszólóban nyújtott remeklésére emlékeztetnem. Mali Emesét pedig azért szeretném külön megemlíteni, mert megint egyszer a legmagasabb művészi színvonalon, emlékezetesen szép pillanatokat szerezve játszott ezen az estén, eszünkbe juttatva, hogy az ő személyes hozzájárulása a magyar kortárszene-játszáshoz akkor is kiemelkedő érték, ha nem ünnepelt szólista is egyben.

Persze egy Pierrot lunaire-interpretáció legmeghatározóbb egyénisége mégiscsak a szólóénekes. Nagy várakozással tekintettem a fiatal – bár a legkevésbé sem kezdő – Molnár Anna bemutatkozása elé (ami csak számomra volt bemutatkozás, mivel sajnos nem hallottam őt ugyanebben a darabban a kamara.hu fesztiválon). Nos, a „megméretés” teljes sikerrel járt. Számomra eddig a mű legemlékezetesebb magyar szólistája Meláth Andrea volt, akivel egy évtizede hallottam a darabot Tihanyi Lászlóval és együttesével. Meláth elképesztő intenzitással, eksztatikus szenvedéllyel, szerepében szinte önmagát felperzselve játszotta szerepét, ezzel új hasonlítási alapot teremtve. Molnár Anna hűvösebb típus: az ő esetében az intellektualitás, az irónia, az éles akcentusok határozták meg elsősorban a karaktert. De ő is nagyszerű színésznek bizonyult, aki szuggesztíven, és talán még hisztérikusabban formálta meg a toporzékoló érzelmi csúcspontokat. Ki kell még emelni Molnár Anna hajlékony, minden regiszterben kiegyenlített, tartalmas, de minden vastagságot nélkülöző hangját (gyönyörű mély színekkel), valamint makulátlan technikáját. A mondott intellektualitás persze a szöveghez való viszonyára is kiterjed, beleértve a deklamáció tudatosságát és a példaszerű német kiejtést. Egyik legszebb pillanata a 7. tételben (Der kranke Mond) a fuvolával folytatott párbeszéde volt; legemlékezetesebb színészi alakításai közé tartozott a 8. tétel (Nacht) a gúnyosan odaköpködött szótagokkal, vagy a 9. tétel (Gebet an Pierrot), illetve a 15. tétel (Heimweh) ironikus hangja. Végül hadd említsem még meg a 19. tételben (Serenade) Szabó Judit nagyszerű csellószólóját a magas fekvésben, glissandókkal…

Erdős Attila és Kolonits Klára (Fotó: Valuska Gábor / Átlátszó Hang)
Erdős Attila és Kolonits Klára (Fotó: Valuska Gábor / Átlátszó Hang)
Dinyés Dániel magyar Pierrot-jában változott egy keveset az előadóegyüttes. Ebben a darabban két énekes osztozott a szövegen (felváltva és egyidejűleg is): Kolonits Klára és Erdős Attila. Emellett a hangszerösszeállítás is bővült egy cimbalommal, amelyet Szalai András szólaltatott meg. Parti Nagy Lajos szövege – Hartleben fordításával ellentétben – messzemenően egyéni hangú újraköltése az eredeti Giraud-verseknek; például harmadik személyként Hold Ödönné is felbukkan benne – igaz, Colombina alteregójaként. Egyszóval, mint ez az első pillanattól sejthető volt, ebben a Pierrot-portréban az irónián túlmenő, direkt humor is megjelenik, legyen az bármilyen keserű vagy rosszat sejtető is. Ha tetszik, Dinyés Dánielnek még annál is sokrétűbb szöveget kellett megzenésítenie, mint egykor Arnold Schoenbergnek. Ebben pedig csak apró segítséget jelenthetett, hogy amolyan couleur locale-ként egy cimbalmot is bevett az előadó-apparátusba.

A jó hír az, hogy míg a vetített Parti Nagy-szöveg olvasása – a szokásos nyelvi „enharmonikus modulációkkal” – önmagában is erősen lekötötte figyelmünket és intellektuális kapacitásunkat, az egész Pierrot hongroise nem borult fel, egyáltalán nem vált zenei illusztrációval kísért versbemutatóvá. Dinyés zenéje szinte mindvégig egyenlő partnere volt a versnek, bírta invencióval, szuggesztivitással, sőt a kifejezés mélységével is. Dinyés, a briliáns előadó és szellemes egyéniség, akinek igen sokan ismerjük, követni tudta a szöveg tragikus tartalmát is; ha tetszik, a (minimum) dupla fenekű szöveghez (minimum) dupla fenekű zenét komponált. Minimum, mert ráadásul versben, zenében egyaránt sok a talált anyag, a rejtett vagy nyílt idézet.

Bár a 21 költemény önmagában is meghökkentően sok irányba kalandozik el, Dinyés azáltal is el tudta kerülni a monotóniát, hogy a rövid tételekben üdítő sokféleséggel használja a rendelkezésre álló két énekhangot: szoprán szóló, bariton szóló, duett, azon belül párhuzamos mozgás vagy párbeszéd, vagy kánonszerű szerkesztés, vagy dúdolással való kíséret, vagy az egyik részről egyetlen beszólás, füttyszignál vagy éppen a hangszeresek időleges besegítése a vokális szekcióba. Ötletekben tehát nincs hiány, ám – mint már utaltam rá – Dinyés ihlete korántsem csupán az effektusok szintjén működik. Az 5. tétel (Árvaorcám) például kifejezetten szívszorító, és a Mali Emese által játszott esszenciális zongoraszólamban a néhány mély preparált hangot imponáló ökonómiával és érzékenységgel használja a szerző a drámai hatás elérésére. Hasonlóan erőteljes érzelmi töltésű tétel a 8. (Goethehold), amelynek szövege A vándor éji dalát parafrazeálja, zenéje a zizegő tremolókkal és a tétován föl-le skálázó cimbalommal viszont kísérteties és szorongató. De a zárótételt (Onemanshow) kísérő misztikus hatású háttérzene is egyre komorabbá és tragikusabbá válik, s a dal – és a ciklus – megrendítő pillanatokkal zárul. Két meghallgatás után úgy érzem, hogy Parti Nagy és Dinyés együttműködése kifejezetten jelentékeny műben öltött testet, amely nem fog egyhamar eltűnni a koncertpódiumról.

A két énekes pedig mindent megtett a darab sikeréért. Kolonits Klára hangi-zenei adottságait, sokoldalúságát nem kell bemutatni; ehhez most ellenállhatatlan humoros véna járult, és színpadi-színészi rutinjának is sok hasznát vette. Erdős Attilával pedig nagyszerűen értették egymást és reagáltak egymásra. Maga Erdős ugyancsak elemében volt: különlegesen szép baritonja és remek technikája csupán az alapja volt az olyan remekléseknek, mint az 5. tétel („Árvaorcám”) megrendítő reménytelensége vagy a 13. tétel („Chipsésvérsajt”) elementáris humora.

Mindezek után pedig már csak a hangszeresek és Vajda Gergely precíz és koncentrált zenélését, kisugárzásuk intenzitását kell újból nagy elismeréssel nyugtáznunk.
Szerző: Malina János
Helyszín:  BMC,  Időpont:  2021. január 16.