Komor srác cigizik egy rácsos épület előtt. A téglafalra vészjósló vörös fény vetül, a kamera szinte az arcába mászik: titokban forgatnak. A vonal másik végén fiatal lány kétségbeesett hangja. „A nagybátyám tud a szexuális orientációmról. Azt mondja, ha nem szexelek vele, elmondja apámnak. És ha elmondja, apám nem fogja tolerálni. Biztos, hogy meg fog ölni” – panaszolja „Anja”, a csecsen kormány egyik tagjának lánya, és ez tőle nem üres beszédfordulat. 

 

Csecsenföldön évek óta zajlik a csecsen nép „vérének megtisztításáért” indított, szisztematikus pogrom, melynek során a Putyin-barát kormány bebörtönzi, megkínozza és ki is végzi a homoszexuálisnak tartott embereket. Ha valakiről kiderül, hogy meleg, gyakran a családja végez vele, a homoszexualitás ugyanis akkora szégyen a muszlim többségű országban, hogy az állam bátorítja és támogatja a családokat a becsületgyilkosságok végrehajtásában.

 

David France, az Oscar-jelölt Egy pestis túlélői rendezője és a Newsweek egykori oknyomozó riportere 2017-ben kapta fel fejét a melegellenes pogrom hírére, és mivel az pár hét alatt kipörgött az amerikai sajtóból, úgy döntött, maga megy utána a történteknek. Felvette a kapcsolatot az Orosz LMBT Hálózattal, amely segíti Moszkvába vagy külföldre szökni a csecsen LMBTQ-embereket, és közel két éven át forgatott velük teljes titokban. France dokumentumfilmje egyenesen a frontvonalba dob le minket: fojtott levegőjű, rázós felvételeken követjük az életüket féltő emberek menekülését, a halálos veszélyt rejtő közúti vagy reptéri ellenőrzéseket, a menedékházakban akár félévekig bujkáló emberek szorongását, és az érezhető zárkózottságuk ellenére is felszínre törő traumáikat.

 

A hatás elementáris. Még akkor is, ha a szereplők mintha két év után is túlontúl szótlanok lennének: keveset beszélnek az érzéseikről, az eseményeket gyakran narrátorként foglalják össze akkor is, ha a szobában velük lévő testvérükről van szó, aki az üldözött meleg báty érdekében hagyta ott Csecsenföldön élete szerelmét. Ám a vélt vagy valós dramaturgiai hiányosságok, egyes szálak – például Anja és egy Minszkben elfogott lány – összekeverhetősége, a mélyebb érzelmi kitárulkozások elmaradása eltörpül amellett, amit és ahogy a film megmutat. David France filmje ugyanis nem csupán lenyűgözően bátor, de morálisan fontos kiállás az emberi jogok mellett, amely a hatalom végtelen arroganciáját is leleplezi. Letaglózó az a Youtube-on is elérhető interjú, amelyben a Putyin által kinevezett csecsen elnök, Ramzan Kadirov fennhéjázón közli, Csecsenföldön nem élnek melegek, de ha élnek is, vigyék el őket nyugodtan Kanadába, mert meg akarják tisztítani tőlük a „csecsen vért”.

 

A film fontos bizonyítékokat szolgáltat a Kadirov és Putyin által is következetesen eltagadott népirtásról, amikor filmjébe beilleszti az orosz aktivistahálózat révén megszerzett videókat, amelyeken általában az elkövetők maguk dokumentálták, hogyan verték, erőszakolták és ölték meg melegnek gondolt családtagjaikat vagy honfitársaikat. Az Isten hozott Csecsenföldön erénye, hogy közlésükkel képes a visszájára fordítani a hatásukat, és az emberjogi katasztrófa mementóivá tenni a becsületgyilkosságok trófeavideóit, miközben France arra is ügyel, hogy mindvégig megőrizze az áldozatok méltóságát és ne mutasson öncélúan sokkoló erőszakot.

 

A politikai-kulturális kontextus gyors vázolása után a hangsúly a menekülők primer félelmeire kerül, arra a mindent bekebelező és megmérgező szorongásra, amitől még külföldre menekülve sem tudják függetleníteni magukat a melegek, mert a csecsen diaszpórákon keresztül ott is utolérheti őket a kormány keze. Míg Anja szöktetése az akciócsoport életveszélyes küldetéseit dokumentálja a különféle hatóságok ellenőrzőpontjain történő, körömszaggatóan izgalmas átbújásokkal, addig Makszim Lapunové a menekültté váló csecsenek kálváriáját, akiknek nem csupán a fizikai erőszak fenyegetésével, de a zárt társadalomból kilépő emberek elveszettségével és kulturális identitásuk hátrahagyásával is szembe kell nézniük. Úgy kéne új életet kezdenie Kanadában, hogy nem beszél nyelveket, és a családja iránt érzett felelősség is nyomja a vállát, hiszen az őt ért üldöztetés miatt az anya, a testvére és annak lányai is kénytelenek voltak elhagyni az országot. A veszély, hogy ezek a megterhelt családi és szerelmi kapcsolatok egyszer csak összeroppannak a történtek súlya alatt, mindvégig tapintható a filmben.

 

Ahogy az is nyilvánvaló, hogy az orosz aktivisták, a csecsenek, de még a rendező is életveszélyben forgatott. Ennek érdekében rejtett kamerákkal – tenyérbe rejthető Sonyval, Oroszországban közkedvelt GoPróval, térdek vagy könyvek közé csúsztatott iPhone-nal –, valamint egy nevetségességében hatékony fedősztorival dolgoztak. David France vagyonos amerikai turistának adta ki magát, aki Csecsenföld mellett az egyiptomi fociért is rajong, és mivel a 2018-as világbajnokságra a csecseneknél készült az egyiptomi válogatott, két moszkvai barátjával bejárja nyomukban az országot. Persze még így is fennállt annak a veszélye, hogy az amerikai filmes a puszta jelenlétével veszélybe sodorja az akciókat, ezért kémfilmekbe illő gyakorlatok, az esetleges követők lerázásával, titkosított merevlemezek használatával, valamint az internet teljes mellőzésével tudtak csak forgatni.

 

És még így sem volt könnyű megoldaniuk a film legnehezebb és legfontosabb vállalását: a rejtőzködő csecsenek személyazonosságának védelmét. Míg az orosz aktivisták, David Isztyejev és Olga Baranova névvel és arccal vállalták a filmezést, mert úgy vélték, a fokozódó melegellenes közhangulatban csak a nemzetközi ismertség biztosíthat védelmet számukra, addig a hatóságok és a családjaik elől máig bujkáló csecsenek kilétét úgy kellett eltitkolni, hogy közben az érzelmeik, a mimikájuk látható legyen a filmben. France végül a sokat kárhoztatott – elsősorban pornó- és álhírgyártáshoz használt – deepfake-technológiához nyúlt, csak épp ellenkező előjellel: míg a deepfake-anyagokon egy másik ember arcát lopják el és montírozzák rá valakiére, addig a filmkészítők azért bújtatták digitális maszkba szereplőiket, hogy megvédjék a személyiségi jogaikat. Míg a deepfake elveszi, az Isten hozott Csecsenföldön visszaadja a digitálisan elmaszkírozottak emberségét, akiknek közel kéttucatnyi amerikai LMBTQ-aktivista kölcsönözte az arcát a filmben.

 

France próbálkozott hagyományos technikákkal – sőt, még Snapchat-emotikonokkal is –, de úgy érezte, egy elsötétített helyiségben eltorzított hangon beszélő emberrel nem lehet olyan mélyen azonosulni, ezért fejlesztette tovább a Harcosok klubja mellett elsősorban Marvel– és Star Wars-filmeken dolgozó digitáliseffekt-szakértővel, Ryan Laney-vel a már létező technológiát. Ami persze még így is könnyen kiszúrható, hiszen gyakran elválik egymástól az emberek hangja és szájmozgása, de a „hibáknak” legalább egy része szándékos: amikor pixeles, fehér izzást látunk valakinek az arca körül, az direkt hívja fel rá a figyelmünket, hogy ki visel maszkot, vagyis ki van életveszélyben, ezzel is növelve az érzelmi bevonódásunkat nézőként. A digitális mimikri ráadásul fontos dramaturgiai funkciót kap a történetben, mert folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy ezek az emberek nem vállalhatják fel a valódi identitásukat és nem élhetik a saját életüket – épp ezért van katartikus hatása, amikor a rendszerrel szembeszálló és a hatóságokat beperlő Makszimról egyszer csak lekerül a pixelálarc, és végre meglátjuk őt pőre valójában.

 

Az Isten hozott Csecsenföldön dokumentumfilmhez képest különösen szép karriert futott be: a Sundance-en debütált, díjazták Berlinben, nálunk a Verzióról az emberi jogi fődíjat vitte el, december óta pedig az HBO-n is látható. Emberi jogi kiállása miatt egyes szolgáltatók ingyen is vetítették, az év végi filmlisták dobogójára is felkúszott. Hogyne, hiszen a szereplők személyazonosságának megőrzésében műfajújító film kihagyhatatlan alkotás: az emberi bátorság és az összekapaszkodás megrázó etalonja.