Veress: String Trio, Bartók: Piano Quintet / Alpha Classics
2021.01.05.

A lékai kamarazenei fesztivál (Kammermusikfest Lockenhaus) és egy francia lemezkiadó jóvoltából tarthatjuk kezünkben azt a felvételt, amely két magyar zeneszerző egy-egy rendkívül figyelemreméltó művét tartalmazza. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Méghozzá olyan kompozíciókat, amelyeket ugyan éppen fél évszázad választ el őket egymástól, mégis roppant előnyösen hatnak egymás társaságában. S bár – a lemezen elsőként felhangzó – Veress Sándor-kompozíció, az 1954-es, Svájcban komponált Vonóstrió igen határozott, helyenként már-már idézetszerű Bartók-hatásokat mutat, mégis az a legutolsó dolog, ami eszünkbe jut róla, hogy Veress bármilyen értelemben epigon lett volna. Külön érdekessége a kombinációnak, hogy a felvételen ezután következő Bartók-művet, a Kossuth-szimfónia, az op. 1-es Rapszódia és az op. 2-es Szvit tőszomszédságában, 1903/4-ben keletkezett C-dúr zongoraötöst (BB 33) is elsősorban az a kérdés teszi izgalmassá számunkra, hogy az elementáris Brahms-hatás és az egészen friss, megtermékenyítő erejű Richard Strauss-élmény ezernyi jele és késő-, illetve posztromantikus nyelvezete ellenére miért érezzük olyan egyéninek és nyugtalanítónak.


A lemezen szereplő két magyar és négy külföldi művész – a Veress-triót Vilde Frang (hegedű), Lawrence Power (brácsa) és Nicolas Altstaedt (cselló) adja elő, a Bartók-kvintettet pedig Kelemen Barnabás (hegedű), Vilde Frang, Kokas Katalin (brácsa), Nicolas Altstaedt és Alexander Lonquich (zongora) – régi, meghitt kamarapartnere egymásnak, és nyilvánvalóan mindannyiukat magával ragadta a két darab sajátos vonzása.

A Veress-trió kéttételes, lassú–gyors felépítésű kompozíció, amelynek már a nagyformája is népzenei, illetve verbunkos-befolyásra utal. A mű a már említett Bartók-hatás mellett számos részletében is népzenei ihletésű, másfelől a tizenkétfokú kompozíciós technika Veress Sándor-i dialektusának is az egyik csúcsteljesítménye. Stravinskyn kívül talán nem is volt más igazán jelentős 20. századi komponista, akinek az életművén mind a népzene, mind a szeriális technika mély nyomokat hagyott volna; a magyar népzene kapcsán – és különösen egy művön belül – pedig bizonyára példátlan a két elv ilyen bensőséges találkozása.

Frang, Power és Altstaedt mesteri és elemi erejű interpretációjában azonban mindezen felül és elsősorban a darab kvalitásai bontakoznak ki teljes életnagyságban. Ez nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy a – helyenként boszorkányosan nehéz ritmikájú – népzenei allúzióknak, a bartóki gesztusoknak és a szeriális szerkesztés szigorúságának hangsúlyozása mellett az előadás erősségei közé tartozik Veress, a kiváló melodista jelentőségének megmutatása is: tizenkétfokúság és dallami expresszivitás találkozása egy további olyan vonása Veressnek, amelyet reflexszerűen Alban Berg személyével szokás azonosítanunk, ám nála mégis a személyes stílus szerves részévé válik.
 
A lassú tétel szívhez szóló, nagy melódiáinak talán a legszebbjei a brácsa szólamában találhatók, s az eladók közül a Magyarországon talán kevésbé ismert Lawrence Power – aki pár éve Vengerov partnereként olyan lefegyverzően játszotta Mozart hegedű-brácsás sinfonia concertantéjának brácsaszólamát egy Proms-hangversenyen – itt is bizonyítja, hogy hangszerének legjelentősebb élő előadói közé tartozik. De a szólista-erényeken túlmenően a három művész együttesként is kivételes erővel zenél, a lassú tétel simogató disszonanciáit, a gyors robbanékonyságát, szövetének vonósnégyesszerű sűrűségét, a különböző, de egyidejűleg érvényesülő eseményléptékek polifóniáját, a befejezés hátborzongató infernális-diabolikus gesztusait mind elemi erővel idézték fel, és ezzel azt is érzékeltették, hogy a század egyik mesterművéről van szó.

A Bartók-kvintett megszólaltatását az dicséri elsősorban – a magától értetődően rendkívül magas fokú technikai és összjátékbeli kvalitásokon túl –, hogy ebben az interpretációban kézzelfoghatóvá vált mindaz, ami a darabban egyáltalán nem volt brahmsi vagy Richard Strauss-i. A főként a szélső tételekben tetten érhető nyilvánvaló cigányos-magyaros utalásokon túl ide számíthatjuk a nyitó Andante tétel szertelenségét, olykor karikatúraszerű zsánereit, amelyek által a szerző messzebbre rugaszkodik el mintáitól, mint mondjuk a Gurre-Lieder Schoenbergje Wagnertől. Ide tartozik továbbá a Scherzando kezdetének vibráló ritmikája, a nemes ellágyulást hozó triót követő szakasz csapongó-álmodozó, valahogyan irreális hangja, az Adagiót nyitó félelmetes, tritonuszos kürtszignál, majd az egész tétel varázslatos, mégis nyugtalanító levegője; vagy akár a zárótételben feltűnő rövid „kicsit ázottan” epizód. Kelemenék előadása tudatosítja bennünk a kompozíció szédítő sokszínűségét, a mondanivalónak azt a tékozló bőségét, amelynek nagy művekbe való „becsatornázásához” Bartóknak még pár évre van szüksége. Az előadók mindenesetre sikerrel győzik meg a hallgatót arról, hogy már ez a darab is Bartók pályájának rendkívül figyelemreméltó és érdekfeszítő állomása.
Szerző: Malina János
Kiadó:  Alpha Classics / Outhere Music France ,  Kiadás éve:  2019