Eckhardt Gábor műsorvezetői közreműködésével az életmű két viszonylag kései, kiemelkedő alkotása szólalt meg: egy kamarazenei kompozíció és egy színpadi kísérőzene.

 

Bodor János

A Firenzei emlék (eredeti francia címén: Souvenir de Florence, op. 70) című vonósszextett egyenesen szerzőjének utolsó alkotása a kamarazene terén: első változatát 1890-ben fejezte be, csaknem egy évtizeddel a hatost megelőző utolsó kamaramű, az a-moll trió után. Nyitótétele a legszenvedélyesebb, egyszersmind a legérdesebb Csajkovszkij-zenék közé tartozik, az egész mű pedig ugyancsak nagy kihívást jelent az előadók számára, akiknek nemcsak a technikai tudását, zenei fantáziájuk és érzelmeik gazdagságát, de az állóképességét is erősen igénybe veszi.

 

Bodor János és Dancsó Diána (hegedű), Jobbágy Andor és Király Veronika (brácsa), valamint Kurucz Krisztián és Horváth Ildikó (cselló) igazán imponálóan bizonyították, hogy egy ilyen hangszerösszeállítás esetében – amely semmilyen szokásos állandó formáció összeállításával sem azonos – sem lehetetlen csiszolt és minden tekintetben meggyőző produkciót létrehozni.

 

Bodor János, az Óbudai Danubia Zenekar koncertmestere kiváló irányítónak s az áradó dallamosságú szólók biztos ízlésű előadójának bizonyult – bár a legszuggesztívebb, legéneklőbb melódiák talán az első csellista, Kurucz Krisztián hangszerén szólaltak meg; s Jobbágy Andor mélyhegedű-játéka sem maradt el mögöttük. A nyitótétel mindent elsöprő csajkovszkiji szenvedélyét pedig úgy tudta felidézni és a bevezetés eksztázisáig fokozni a hat művész, hogy játékuk mindvégig világos és fegyelmezett maradt. A lassú tételben a színek és árnyalatok finom megkülönböztetése valósult meg mintaszerűen, a puha pizzicatóktól a szordinált tremolókra épülő misterioso szakasz fojtott atmoszférájáig. A scherzo funkciójú harmadik tétel a Diótörő indulóját megelőlegező ritmikájával a táncos elemet hangsúlyozza, s most is jól érvényesült a tánc duhajsága és szédítő monotóniája. A zárótétel kezdetén pedig az előadók fanyar, feszült ritmikájú játékmódja egyenesen huszadik századi asszociációkra vezetett. Az immár paroxizmusig fokozódó szenvedély itt talán a zenei szövetet is összekuszálta kissé, a tétel és a mű parázs és parádés befejezése után azonban szint fájóan hiányzott a kirobbanó lelkes taps.

 

Rajna Martin

A Firenzei emlékkel szinte egy időben – és A pikk dáma és a Diótörő tőszomszédságában – keletkezett Csajkovszkij Hamlet kísérőzenéje (op. 67a) egy szentpétervári színházi előadás számára. Ez jóval több zenei anyagot foglal magában, mint a jó két évvel korábbi, azonos című nyitányfantázia; a most hallott koncertváltozat ebből a kísérőzenéből válogat. Csajkovszkij nem volt megelégedve ezzel a művével (sem), és későbbi színházi használatához nem járult hozzá – az utókor viszont a remekbe szabott kései kompozíciók közé sorolja.

 

Ezt az értékelést a most az Óbudai Danubia Zenekar is visszaigazolta: Rajna Martin vezényletével igazán ambiciózus és elmélyült előadást hallhattunk tőlük. A remekül felépített Ouverture – amely nem azonos a nyitányfantáziával – a szerző egyik igazán jelentős zenekari tételének bizonyult; Hamlet párbeszéde az atyja szellemével, a fagott és a klarinét váltakozó szólóival, izgalmas és invenciózus benyomást keltett; a Hamlet-monológot előkészítő zene pedig Csajkovszkij egyik legőszintébb, legihletettebb pillanatának bizonyult. Itt különösen meggyőzően mutatkozott meg Rajna Martin vezénylésének hitelesen átélt jellege, ugyanakkor pedig az apró részretekre is kiterjedő gondossága. Talán még élményszerűbb volt a Polonius-gyilkosságot követő, úgyszólván filozofikus mélységű tétel, amelyben a vonósok puha színei különösen magas szférába emelték a hallgatót, majd egy egyre zaklatottabb szakasz után egy igazán döbbenetes hatású generálpauzával készítette elő a karmester a szinte testetlen, lebegő hangzás visszatérését, amelyet jószerint alig mozduló pálcával varázsolt elő játékosaiból.