Beszélgetés Daniel Froschauerrel, a Bécsi Filharmonikusok elnökével
2020.11.29.

A 2020-as év alapjaiban rendítette meg a kulturális életet, rámutatva a zenei élet (tágabban az európai kultúra) törékenységére. A kormányok komoly hajlandóságot mutattak arra, hogy megmentsék a légitársaságokat vagy a turisztikai ágazatot, de általában kevesebb energiát fektettek a kulturális szféra megsegítésébe. GYENGE ENIKŐ INTERJÚJA.

Revizor: A klasszikus zene túlnyomórészt egy biztos, de csökkenő létszámú, idősödő szavazóréteg ügye. Ezzel szemben a fiatalabb generációk szavazataiért komoly harc folyik, ami a politikai döntéshozókat álságos balanszírozásra készteti, és nemritkán a magaskultúra forrásainak befagyasztására. Túl sötéten látom a helyzetet?

Daniel Froschauer: A helyzet pont ilyen sötét. Bár a Bécsi Filharmonikusok és az Operaház nem panaszkodhatnak, az osztrák állam most is korrekt módon támogatja az állami kulturális intézményeket, megkapjuk a fizetésünk 80%-át. (Mondjuk, a Filharmonikus Egyesület nem állami intézmény, de a tagok operaházi alkalmazottak, tehát megvagyunk.) Valamelyest szerencsések vagyunk, hogy itt élünk Európában, de nézzen csak Amerikára, ahol a politikusok nemtörődömsége miatt a zenei élet teljesen lenullázódott.  

R: Most jöttek meg egy több mint kalandos japán turnéból, hogy vannak?

DF: Több hetes éjjel-nappali egyeztetés után, igen nagy áldozatok árán sikerült elutaznunk az őszi japán Filharmonikus Hetünkre. Ki kellett hagynunk a leszerződött Kínát és Tajvant, és nevetni fog, de valódi karantén-turné volt. Repülő-busz-szálloda-busz-hangversenyterem-busz-szálloda. Amikor éppen nem koncerteztünk, gyakorlatilag szobafogság volt, még a másik szobában lakó kollégával sem volt szabad találkoznunk. A kollégák többoldalas írásos utasítást kaptak az egészségügyi óvintézkedésekről. De nem panaszképpen mondom mindezt: nagyon fontosnak éreztem, hogy a japán turné, amely a 70-es évektől kezdve mostanig minden évben megvalósult, ne maradjon el, mondhatnám azt is, hogy különösen az idén nem volt szabad elmaradnia… Tudatában vagyok a kiváltságnak, hogy más zenekaroktól eltérően mi 2020 novemberében közönség előtt játszhattunk. Egy kicsit mindenki – a zenétől elzárt minden muzsikus – nevében játszottunk, bocsánat, ha fellengzősen hangzik. A zenének nem szabad elhallgatnia… Tudnia kell, hogy Japánban fantasztikus közönségünk, sőt rajongótáborunk van.

R: Háromhónapnyi csend után önök júniusban is igyekeztek felvenni a fonalat a Musikverein 100 fős „visszatérés”-hangversenyein. Kicsit szomorú volt, mindenek ellenére.

DF: Szomorú? Persze, hogy az üres széksorok látványa az volt, nem beszélve a közönség reakcióinak, rezonálásának, visszajelzéseinek hiányáról. Közönség nélkül semmi nem ugyanaz, de a cél egy volt: az asztalra csapni, és visszatérni, feltámasztani a hangversenyéletet, amiben hiszünk, és amire az életünket feltettük. Nagy szavak, már megint, de higgye el, ez nem a sajtónak szóló egyenszöveg. Beethovennel szólva: „Muss es sein? Es muss sein!

Daniel Froschauer
Daniel Froschauer
R: A Bécsi Filharmonikusok nemzeti ereklye, jelkép. De ma már úgy látjuk, nagymértékben csökkent a szimfonikus zenekarok presztízse és társadalmi beágyazottsága, annak ellenére, hogy Európa-szerte sorra épültek a korszerűbbnél korszerűbb hangversenytermek.

DF: Igen, ez vaskos ellentmondás, de abban reménykedünk, hogy egyben előremenekülés. A társadalmi csoportok kulturálisan valóban végletesen elszakadtak egymástól. Elég ránézni a hangversenyek közönségének korfájára.

R: A zenekarok különböző megoldásokkal próbálnak egyre szélesebb társadalmi rétegeket megszólítani: szokatlan helyszíneken, szegregált területeken való megjelenéssel, cross-over műfajokkal, flash-mobokkal. Kérdés, hogy valóban elérik-e a megcélzott korosztályt és társadalmi rétegeket?

DF: Idén januárban sikerült megszerveznünk, hogy John Williams dirigálja a zenekarunkat és saját fantasztikus filmzenéit. Nem tudja elképzelni, kik ültek a Musikverein nagytermében: tizen- és huszonévesek, fantasztikus siker volt, nagy lelkesedés. Én nagyon szeretem a filmzenét, tudom, hogy sokan csóválták a fejüket, de szerintem ilyen műsorokkal meg lehet mozdítani a komolyzene irányába a fiatalokat. Tudja, az Újévi koncertek műsorán nem igazán lehet újítani, de a Schönbrunni Nyári koncerten szabad a pálya, bármit kitalálhatunk, akár Williamst is meghívhatjuk, ráadásul ezek ingyenesek is, sok fiatalt elérhetünk.

R: És sikerül is elérniük?

DF: Tudom, mire gondol, teltház, lelkes siker… de az elért fiatal közönség létszáma, társadalmi státusza nem releváns. De nem szabad csüggedni. Jobban kell csinálni.

R: Személyes meggyőződésem, hogy az olyan emblematikus együtteseknek, mint a Bécsi Operaház vagy a Filharmonikusok nem lehet elsődleges célja az új generációk zenei beavatása, hiszen más értékek felmutatása a dolguk.

DF: Talán ebben is igaza van, de tudja, ezt mi szeretjük csinálni. Azok a lelkes kis tekintetek... És ha csak egyetlen gyereket megnyertünk az ügynek, az már eggyel több. Japánban is volt egy hangversenyünk kizárólag fiataloknak, és ismét éreztem, érdemes próbálkoznunk, övék a jövő. Nyilván el kellene érni, hogy 10-20 éves kora között minden fiatalnak legyen legalább egy gyökeres komolyzenei élménye, amire emlékezve 30 évesen (akár sznobériából) újra a komolyzene felé fordul.

R: 10 és 20 éves kor között valóban. A pszichológusok szerint viszont a 20-30 év közötti korosztály reménytelen dolog. Apaként mit gondol erről?

DF: Saját apai tapasztalatom erről nincs, a miénk egy zenész család. Az én lányom komolyan csellózik, belenőtt ebbe a világba, látta, hogy én imádok hegedülni, hogy anyu-apu egész nap gyakorol.

R: Európa kultúrája is lassan de biztosan amerikanizálódik, ez nem újdonság. Azért kérdezem erről, mert ön a Juilliardon tanult. Hogy látja a különbséget (amennyiben van ilyen) az amerikai és európai komolyzene-fogyasztás között?

DF: Amerika hatalmas ország, hatalmas kulturális ellentétekkel. Amikor 1982-ben New Yorkba érkeztem, meglepett, milyen elképesztően sok osztrákkal találkoztam, főleg kávéházi körökben és a zeneoktatásban. Közismert, hogy európai karmesterek és előadóművészek egész sora, Mahler, Toscanini (és sok nevet sorolhatnánk még) alakította ki a 20. században egy virágzó amerikai zenekultúra és zenei élet kereteit. De a pénz másképpen hat a kultúrára Amerikában, egyáltalán nem becsülik meg az értékeiket, és egy szempillantás alatt szélnek tudták ereszteni a Metropolitan Opera zenekarát. Mit lehet erre mondani?     

Daniel Froschauer és a Bécsi Filharmonikusok az idei japán turné egyik koncertjén
Daniel Froschauer és a Bécsi Filharmonikusok az idei japán turné egyik koncertjén
R: Fischer Iván úgy látja, a jelenlegi zenekarok struktúrája Mahler és R. Strauss korának ízlését tükrözi, amit ő furcsa anakronizmusnak tart. Ráadásul egy „befagyott” repertoárt játszanak: csak 200 év muzsikáját, amiben sem a komolyzene populáris kedvence, a barokk, sem a kortárszene nem kap helyet.

DF: A kortárszenéről most ne beszéljünk, mert messzire vezetne… De a barokk – igaza van, imádja a közönség! – valóban a purista zenetudósok és kritikusok (meg a régizenei együttesek) miatt kopott ki a professzionális zenekarok repertoárjáról.

R: Mit gondol, érdemes lenne az Aufführungspraxis-megszállott zenekritikusokkal ujjat húzni, és visszavezetni a barokk repertóriumot a filharmonikusok műsoraiba?

DF: Hát, tökéletesen hidegen hagy, hogy mit gondolnak az emlegetett kritikusok… A miénk egy nagy zenekar, sajátos hangzással, amely viszont tudatosan és stílusosan összehangolható a barokk oratorikus művek előadói gyakorlatával. Hamarosan játszunk is egy Máté-passiót.

R: Fischer másik érdekes gondolata szerint a zenekari munkában elvész a muzsikusok kreativitása, hiszen mindig a szólamvezető, koncertmester, karmester ideáit kell követniük. Ami megölheti a lelkesedést, hibátlan, de nem odaadó játékhoz vezet.

DF: Fischer nagyon okos karmester, sok jó gondolattal, de most nem értek egyet vele. A zenekari munka valóban nem a demokrácia és szólásszabadság terepe, hanem a fegyelemé és a karmester meg a zeneszerző szándékai iránti alázaté. A kreativitásról meg… A mi zenekarunk tagjai gyakorlatilag két állást töltenek be, az operaházi munka (rendes időkben minden este van előadás!) mellett vannak a filharmonikus zenekari projektek, és sokan a Hofmusikkapelle tagjai is, tehát egyházzenei szolgálatot is vállalnak. Szinte nincs olyan kolléga, aki ne koncertezne szólóban vagy saját kamaraegyüttesében, és van jó pár cross-over társulás is. Azt hiszem, adódik némi tér a művészi kreativitás számára.  
 
R: A digitális hangversenytermek, digitális komolyzenei projektek korát éljük, sokak szerint ez a jövő záloga, az ifjúsághoz vezető út, és nem csak a COVID miatt. A Bécsi Filharmonikusok hogyan tud (tud-e, akar-e) a digitális világhoz kapcsolódni?

DF: Nagyon aktuális kérdés, médiapartnereinkkel folyamatosan agyalunk a lehetőségeken. De röviden: nem akarunk. Vagyis árnyalnám: dehogynem, érdemes kihasználni az internet és a szociális média marketing-lehetőségeit. A hangversenyeinket azonban lehetőleg mindig élő közönség előtt szeretnénk tartani. A streamelt koncertek hatása még csak meg sem közelíti az élő hangverseny nyújtotta élményt – ezzel önnek nem mondok újat. És hadd legyünk önzőek: a közönség által visszasugárzott energia nélkül a zenekar félkarú óriás, sőt, valahogyan… értelmét veszíti az egész. De COVID idején más szabályok érvényesülnek: az Unitellel együttműködve filmre vesszük a következő közönség nélkül megtartott Thielemann-Bruckner koncertünket, és a decemberi Mehta-projektet az ORF fogja közvetíteni.

R: Önt 4 év elnökség után nemrég erősítette meg az együttes a zenekari egyesület vezetői tisztségében. Gondolom, első megbízása alatt, 2017–2020 között még sok leszervezett projektet örökölt elődjétől, amelyek mára kifutottak. Mondjon egy pár szót a saját és az új vezetőség vízióiról.

DF: Tudja, én 4 éve is azért pályáztam az elnökségre, mert úgy éreztem, az Egyesület vezetősége túl sok időt szán a zenekari iroda berendezésére, az új designer fellépő ruháinkra, a márkás, filharmonikus emblémás cipőkre, és túl keveset foglalkozik a lényeggel, a zenével. Elég sok kollégám gondolta ugyanezt, és állt mellém. Nekünk fontos missziónk van: zenélnünk kell, a lehető legjobban, és a zenét minél több emberhez el kell juttatnunk. Nagy dolog, hogy a zenekar presztízse segíti a munkánkat, de a célt csak nagy alázattal és legjobb képességeink bevetésével tudjuk megvalósítani. Minden eltelt nap a tanulási folyamat része.

Daniel Froschauer (Julia Wesely fotója)
Daniel Froschauer (Julia Wesely fotója)
R: A Bécsi Filharmonikusok csodálatos, sajátos minőségű zenekari hangzásáról híres, amit számos tudományos, zenetörténeti és esztétikai értekezés elemzett már. De hogyan birkóznak meg a rutinnal? Van olyan inspiráló szólista vagy karmester-egyéniség, akitől „megváltozik” a zenekar?
 
DF: Ha a rutin egy jó rutin, akkor szeretjük. De nem akarok kitérni a kérdés elöl, rossz rutin is létezik. A jó zenekari hangzás titka esetünkben a napi operajátszás, nem is tudja elképzelni, milyen hatása van, ha a karmesternek és zenekarnak rendszeresen az énekes (kiváló énekesek!) hangjához, lélegzetvételeihez, legatójához kell igazodnia. A zenekari próbajátékokon igyekszünk olyan fiatalokat felvenni, akik ezt a hangszeres stílust tudják vagy képesek elsajátítani, és a próbaév során behatóan foglalkozunk velük. Állítom, hogy minden muzsikus minden fellépéskor nagyon odateszi magát. Persze, vannak jobb és gyengébb esték. És igen, vannak olyan egyéniségek, akiktől a zenekar szárnyakat kap. Decemberben játszunk újra Zubin Mehtával, aki először 1962-ben vezényelte a zenekart, belegondolni is nehéz, ő része a zenekar történelmének. Ha sok időnk van, még mesélek... Martha Argerich Liszt Esz-dúr zongoraversenyét próbálta velünk, a rá jellemző kirobbanó energiával és minőségben, és képzelje, a próba szünetében a legnagyobb komolysággal odajött hozzám megkérdezni, hogy mit gondolok, elég jó volt? Az ilyen pillanatoktól emberileg-szakmailag felröppen az ember.
 
R: Végezetül szánjunk egy gondolatot a 2020-as Beethoven-évfordulóra. A zenekar a COVID dacára igen nagyszabású Beethoven-évet zár (szimfónia-összkiadás élőben és CD-felvételen, kamarazene-összkiadás). Mégis feltűnt, hogy Beethoven 250. születésnapján (december 17-én) önök egyáltalán nem koncerteznek, az Operaházban pedig a Tosca megy. Hogy sikerült ezt a napot ennyire „elkerülniük”?
 
DF: Hát úgy, hogy nekünk az év 365 napján „Beethoven-nap” van, ő valósággal a génjeinkben van. Tudom, hogy egyes dátumoknak szimbolikus jelentősége van, de ha már a szimbólumoknál tartunk, mondok egy szimbolikus, ám igen konkrét adatot: amikor a zenekar 1842-ben megalakult, öt-hat olyan alapító tagja is volt, aki játszott Beethoven keze alatt a 9. szimfónia 1824-es ősbemutatóján. Mi a zenekarban mindannyian egy kollektív emlékezet részesei és haszonélvezői vagyunk. Kell ennél jobban bizonygatnunk Beethoven iránti elkötelezettségünket?
 
(Daniel Froschauer Bécsben született, zenei karrierjét a Wiener Sängerknaben fiúkórusban kezdte. Hegedűtanulmányait a New York-i Juilliard Schoolban végezte Dorothy DeLay és Masao Kawasaki vezetésével, majd Pinchas Zukermannál és Bécsben Alfred Staar és Alfred Altenburger professzoroknál képezte magát. 1995 óta a Bécsi Operaház zenekarának tagja, 1998 óta csatlakozott a Bécsi Filharmonikusok egyesületéhez, mindkét zenekarban elsőhegedűs, szólamvezető. 2005-től a Hofmusikkapelle tagja is. 2017-ben Daniel Froschauert a Bécsi Filharmonikusok egyesülete elnökének választották. A művész szólistaként számos jelentős zenekarral koncertezett: a salzburgi Mozarteum Zenekara, a Japán Filharmonikusok, a WDR Rádiózenekar, a New York-i Szimfonikusok stb. Kamarazenészként a Küchl Quartet, a Wiener Ring Ensemble és az Wien Ensemble tagja. Daniel Froschauer Antonio Stradivari „Ex Benvenuti, ex Halphen” (1727) hegedűjén játszik – a hangszer az Angelika Prokopp Alapítvány tulajdona.)
Szerző: Gyenge Enikő