Eötvös Péter: Senza sangue /BMC Records
2020.11.22.

A Kékszakállú mellé operát komponálni nehéz. Nem Eötvös Péter az egyetlen, aki mégis megtette ezt, s biztosan nem is az utolsó. A Senza sangue nagyszerű zene, de cselekménye előtt értetlenül állok. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA.

Többedik alkalommal találkozhat a hazai közönség Eötvös Péter Senza sangue című operájával, így bizonnyal azt is tudja, hogy az Alessandro Baricco elbeszéléséből készült egyfelvonásos Bartók Kékszakállújának párdarabja. Eötvös operáját 2015-ben mutatták be koncertszerű változatban, majd egy évvel később Alföldi Róbert rendezésében debütált Avignonban és Budapesten. Most lemezen is megjelent – a BMC Records kiadásában, igényes, tetszetős formában –, de nem a magyarországi bemutató, hanem a 2018. február 10-i Müpa-beli előadás Vizin Viktória és Jordan Shanahan főszereplésével.
 
Baricco elbeszélésének cseppet sem szokványos cselekményét talán nem felesleges összefoglalni. Egy meg nem nevezett háború után három fegyveres a házában agyonlő egy doktort, mivel az az ő bajtársaikat kínozta korábban. A gyilkosság újabbat szül, megölik a doktor kisfiát is, aki meg akarja védeni az apját, de életben hagyják a kislányát, akit csak az egyikük vesz észre – tekintetük találkozik. A kislány egy falubelihez kerül, aki kártyás lévén eljátssza őt egy gróffal játszott partiban. Az árva nevelőotthonokból és elmegyógyintézetekből költözik ki és be, felnőttkorában pedig egymás után vadássza le apja gyilkosait. Amikor megtalálja az utolsót, azt, aki megkímélte az életét, vagyis a 72 éves Pedro Cantost – ötven év telt el a gyilkosságok óta, a férfi egy trafikot vezet –, a kérdés ez: vajon őt is megöli a nő? Beszélgetni kezdenek (itt kezdődik az opera), a férfi kíváncsi a nő életére, puhatolózik szándékai felől, s hol beletörődve, hol kissé felzaklatva várja a beteljesülő bosszút. Kettejük beszélgetéséről szól a hét jelenetből álló opera – tehát nem az elbeszélés egészét dolgozta fel Eötvös, csupán a második felét. A meglepő fináléban – amely nem ok nélkül zökkenti ki a nézőt – a nő a hotelszobájába invitálja a férfit. Csupán ekkor mutatkoznak be egymásnak, az opera utolsó szavai kettejük neve.
 

Magam részéről többedik alkalommal is zavarban vagyok az operalibrettóban kibontakozó cselekmény miatt. Nem azért, mert – ahogy Kling József fogalmazott kritikájában – a végén „szobára megy” a két protagonista. Hiszen a szexualitás és a halál száz és száz történetben fonódik össze hasonlóan. Itt a férfi és a nő élete örökre összekapcsolódik az átélt történetek hatására – sorsközösségük van, olvasom a kísérőfüzetben –, ezt pecsételné meg együttlétük. Talán ez a szerzői szándék (mármint a regényíróé), de a mozzanat a békülés parabolájaként értelmezve is erőtlen, illetve erőltetett, önkényes, olyannyira, hogy a befogadó a kiváló zene ellenére is csupán szemlélője marad, és nem átélője lesz a történteknek. (Ezen nem segít az sem, hogy Mezei Mária alapvetően jó érzékkel alakította át a lineáris cselekményt, hogy kamaradráma legyen belőle.)
 
Ha mindennek fényében tekintünk az opera fogantatásának praktikus okára, miszerint a Kékszakállú párdarabja a Senza sangue, még erőtlenebbek az Eötvös-opusz pillérei. Hiszen a Bartók-opera éppen azért annyira zsigeri, maradandó, azért éli túl a közepes vagy éppen a túl meghatározó rendezéseket, mert nagyszerű, elemeinkből való történet: a férfi és női létezés sok irányba kiterjeszthető parabolája, amely működik a mítoszi és a hétköznapi szinten is. A Senza sangue cselekménye ilyesmire nem képes. Pedig Eötvös a tőle megszokottan hatásos zenét írt. Mondhatni, operai a zene a szó nemes értelmében, a két főszereplő pillanatnyi egymásra találásait apró konszonanciák jelzik, egyébként pedig a háborút éltető kegyetlenség, a bosszú, az erkölcsösség, a sors mostohasága elevenedik meg a partitúrában a muzsika nyelvén. A hétjelenetes mű csúcspontja a hatodik jelenetben található, a „vendetta” szó tájékán. S ha már itt tartunk: tudni lehet, hogy Eötvöst a Baricco-elbeszélés költőisége ragadta meg, és valóban érdemes volt megtartani az eredeti olasz nyelvet.
 
A lemez hangzása több mint kielégítő: élő koncertfelvétel ritkán sikerül ilyen remekül. Vizin Viktória neve egy időben összefonódott Carmennel, ezúttal is nagy energiákat mozgat meg Ninaként, Jordan Shanahan hasonlóan szuggesztív a férfi baritonszerepében. A Nemzeti Filharmonikusokat a szerző vezényli, a mélyvonósokat, fúvósokat és ütőket előnyben részesítő partitúra sodró erővel szólal meg. Színes, kifejező zene ez, Eötvös újromantikus stílusából – amely nem a romantika felélesztését jelenti, sokkal inkább az érzelmek bátor megjelenítését – nagyformátumú opera teremtődik, kár, hogy a zeneszerző ezúttal nem egy csehovi minőségű alapanyagra fordította tehetségét.
Szerző: Csabai Máté
Kiadó:  BMC Records,  Kiadás éve:  2020