Carlo Montanaro és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
2020.11.19.

A koronavírusjárvány által teremtett helyzetek újabb és újabb próbák elé állítják a zenésztársadalmat. A legújabb vizsga tárgya: hogyan lehet szuggesztívan, kommunikatívan, közlékenyen koncertet adni – közönség nélkül? CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Arnold Schoenberg egy levelében azt írja, hogy a zenehallgató (más szóval a közönség), bár jelenléte „akusztikai okokból” nélkülözhetetlen – mert üres teremben a zene nem szólna jól – zavarja őt. Akadt még hozzá hasonló különc egynéhány: például Glenn Gould, aki abbahagyta a koncertezést, hogy teljesen a lemezkészítésnek éljen. Neki sem kellett a tapsolók hada. A többség azonban mindig is úgy vélte, s véli ma is, hogy a zenészek nem maguknak játszanak: szükségük van a széksorokat megtöltő publikumra. Nemcsak azért, hogy hasznot hozzon a hangverseny, hanem mert a jelenlét áramkört teremt, a közönség kontrollál, „tétet visz a játékba”, lélegző valóságával élőbbekké teszi a megszólaló hangokat – és boldogítón jutalmaz a tolmácsolások végén.
 
A járvány megviseli a zenészeket: ősszel sok volt a hektikus előzmények után megvalósult koncert, a megbetegedések miatt többszöri műsorváltozással, beugrásokkal, a kelleténél kevesebb próbával, hősies helytállást követelő állapotokkal. Feltűnt, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara e kedvezőtlen feltételek között milyen kiegyensúlyozottan, milyen magas színvonalon teljesít. Három estjüket is hallottam, viszonylag gyors egymásutánban, kettőt Vásáry Tamás, egyet Kovács János vezényelt. Ezeken nemcsak ihletetten és felszabadultan játszottak – saját, szólistaszerepkörben magabiztosan bemutatkozó kollégáikat kísérve –, de a produkciók technikailag is gondozottak voltak. Ezek a hangversenyek még közönség jelenlétében valósultak meg.
 
Carlo Montanaro
Carlo Montanaro
Nemrég, immár az új biztonsági rendelkezések miatt üres nézőtér előtt, Carlo Montanaro vezényletével játszott az együttes – s érdekes (vagy talán nem is olyan meglepő) módon ez az est más benyomást hagyott maga után a hallgatóban.
 
A műsor osztrák és német romantikus zeneszerzők műveiből válogatott, de a három elhangzott kompozíció közül valójában csak kettő volt romantikus, a nyitószám, Schubert karcsú hangzású, kecses 5. szimfóniája ugyanis mindenestől a bécsi klasszika, közelebbről a mozarti megszólalásmód igézetében született. Weber Bűvös vadász-nyitánya – amely ezúttal sajátos módon nem a hangverseny elején, hanem másodikként hangzott fel –, valamint Mendelssohn Olasz szimfóniája azonban tőről metszett romantikus zene. Mi sem áll közelebb Montanaro egyéniségéhez, mint a regényes 19. század: akik már látták-hallották őt vezényelni (és erre többször is mód nyílt, hiszen az olasz dirigens a Nemzeti Filharmonikusok és a Rádiózenekar élén fellépett már néhányszor az elmúlt években), tudják, hogy eredendőn vonzódik a szuggesztív, sodró lendületű muzsikáláshoz, a temperamentumos előadásmódhoz, a szimfonikus vagy épp oratorikus zenében is megragadva a drámaiság lehetőségeit. Néhány produkciója alapján magam a „felpörgetős” karmesterek csoportjába soroltam őt. Szereti a „kockáztató” tempókat, az éles kontrasztokat, a jelentős csúcspontokat – tud és akar is hatásosan vezényelni.
 
Érdekes módon ezúttal az sikerült legjobban, ami legkevésbé rejti magában a hatásosság lehetőségeit: Schubert derűs, világos tónusú, kiegyensúlyozott 5. szimfóniája. Montanaro irányításával a Rádiózenekarnak leginkább e műről sikerült körüljárható zenei portrét megmintáznia, érvényesítve a lendületet, de a lírát is, felmutatva a színek gazdagságát, kiaknázva a karakterek sokféleségét – ám mindig megmaradva a műhöz illő tartás és fegyelem keretei között. Weber nyitányának olvasatában sok mutatós részletre figyelhettünk fel mind az éneklő dallamosságú szakaszokban, mind a sötét-sejtelmes tónusokkal festő vagy a jellegzetes „ujjongó” hangvételű ütemekhez érve. Jól felépített, minden részletében arányos és átgondolt dramaturgiájú muzsikálás volt ez – ám a zenekar hangzását nem sikerült mindig összecsiszolni, akadtak nyersebb tónussal megszólaló részletek, s olykor a közös játék pontossága is kívánnivalót hagyott maga után. A műsor legnagyobb szabású száma, a befejezésül megszólaltatott Olasz szimfónia középen helyezhető el a koncert színvonalbeli skálájának a Schubert- és a Weber-mű által képviselt két végpontja között. Ebben is akadtak kevésbé igényesen kidolgozott részletek, ám a kivitelezés átlagos színvonala magasabbnak tetszett, mint a Weber-nyitányban, s az interpretáció lendülete, színei, karakterei, hangsúlyai megidézték a kompozíció varázsos hangulatát – azt a mámoros életszeretetet és energiát, amelyet Mendelssohn napfényittas szimfóniája sugároz magából.
 
Mi állhat az évad korábbi Rádiózenekar-hangversenyein tapasztalthoz képest kevésbé egyenletes teljesítmény, a zenei fűtöttség foka és a kivitelezés színvonala között olykor megnyilvánuló ellentmondás között? A „svungosan” dirigáló, ám a részletekre nem mindig egyforma gonddal figyelő karmester előadói alkata? Az, hogy nem jutott elég idő mindent a kellő alapossággal próbálni? Netán a közönség távolléte, az üres terem által sugallt elkedvetlenítő hiányérzet hatott negatívan a hangszeres teljesítményekre? A választ a kritikus aligha adhatja meg, sőt lehet, hogy maguk a muzsikusok sem tudnák egyértelműen megfogalmazni. Egy biztos: a közönség nélküli (ugyanakkor a stúdiók termékeny műhelyhangulatától is gyökeresen különböző atmoszférájú) produkciók fonák kényszerhelyzete egyelőre a művészek és a közönség számára egyaránt újdonság – és számos tanulnivalót rejt.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2020. november 14.