2020.11.09.

A tavaszi „lockdown” idején szinte azonnal megmozdult a színházi szakma: jobb és rosszabb, kisebb és nagyobb ötletekkel jött elő, hogy mutassa magát, és némi vigaszt nyújtson a karanténba belefáradó kultúrszomjasoknak. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Egyre-másra tűntek föl a vers- és mesemondók – köztük a nagyhirtelen és parancsszóra bevezetett online oktatásban hihetetlen segítségnek bizonyult MOTTO; Bíró Kriszta és Fullajtár Andrea kezdeményezésére rengeteg színész olvasta föl a kötelező olvasmányokat.
 

Aztán a színházak is csatlakoztak a virtuális térben való megjelenéshez: ideig-óráig avagy jó sokáig hozzáférhetővé tették egy-egy előadásuk felvételét. Ez jó volt, bár a nézői elégedettség erősen függött a felvételek minőségétől – a felvételek minősége pedig a színházak anyagi lehetőségeitől.
 
Aztán megjelent a karanténviszonyokra kitalált „tévéjáték” is; azért az idézőjel, mert maga a tévéjáték, ez a klasszikus műfaj kihalt a dinoszauruszokkal együtt. Ebben az új, idézőjeles formában – a TRIP ügyes kezdeményezése volt – a film és a színház, illetve a film és az „upgrade-elt” szappanopera jelent meg a képernyőkön. Jó pótlék volt, de színházi szempontból alighanem zsákutca.
 
Volt aztán olyan kezdeményezés – a Madách Színházé – amelyik egyenesen az online térben hirdetett premiert; Carol Rocamora Örökké fogd a kezem című darabja ugyan Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter nappalijában került színre, de már rendesen fizetni kellett a jegyért.
 
Szóval érezhető volt, hogy a színház – kényszerből és/vagy tudatosan – dolgozik azon, hogy az új helyzetben új csatornákat építsen ki a közönséggel való kapcsolattartásban. És sejthető az is, hogy ebből a próbálkozásból – előbb vagy utóbb – új formák is születnek majd, amolyan visszaható módon, vagyis a hagyományosnak tekinthető színház is beépíti majd ezt a pandémiás tapasztalatot.
 
A Revizor még a tavaszi lezárás idején szervezett egy zoom-beszélgetést arról, hogy mi várható. A megkérdezett színházi alkotók – Béres Attila, Gáspár Ildikó és Mohácsi János – épp olyan tanácstalanok voltak a jövővel kapcsolatban, mint mi, kritikusok, és mint a nézők, és – Gáspár Ildikón kívül, akivel én is egyetértettem – leginkább a helyzet normalizálódását várták, a visszatérés lehetőségét a „normális”, „igazi” színházhoz.
 
Most azonban más a térkép: a „helyzet fokozódik”: ebben a pillanatban jelentette be a kultúrára allergiás, ám focibarát miniszterelnök (így jártunk) a „lockdown”-t.
 
Még nem világos, hogy a zártkapus focimeccsek mintájára miért nem lehetséges (ha nem lehetséges) a zártkapus színház; gyanítom, azért, mert ilyesmiről sem a kedves vezető, sem a környezete még sosem hallott. Nem ideális élvezeti cikk, tudom én azt, de átmenetileg megtenné.
 
A jó, majdnem ideális formája – és valójában erről akarok írni – alighanem velünk fog maradni a pandémia után is. A streamelt színház lesz ez, mégpedig úgy, hogy a nézőtéren helyet foglaló közönség mellett a képernyő/tévé előtt is helyet foglalnak jónéhányan. Így sikerült színházba mennem a múlt héten – és tegnapelőtt pedig egy zártkapus streamelt előadás nézője lehettem.
 
Nézzük az előbbit. Az Örkény Színház belefeccölt a szükséges infrastruktúrába néhány milliót, ezen kívül fizeti az estéről estére szükséges személyzetet (adásrendezőt, vágót, operatőrt) is. Egy-egy előadásra – a helyszíni jegyeken kívül – elad még párszáz online jegyet is; a befektetés megtérülése ugyan így is nagyon hosszú időbe telik majd, de maga a befektetés is hosszú időre szól. Mint Mácsai Pál elmondta, nemcsak a robotkamerák és különféle technikai cuccok kellenek a profi színvonalhoz, hanem egy olyan adásrendező is (náluk egyben a vágó is), aki nem a streamelés alkalmával látja először az adott produkciót, vagyis előbb-utóbb állandó, a színházhoz kötődő személyzetté válik a stream gárdája is.
 
Ennek a színháznak előnye, hogy élő, amit a képernyő előtt is érezni lehet. (És nemcsak a „bakikból”, amik egyébként direkte üdítően hatnak a képernyőn, például ha az istennek sem gyullad meg a csillagszóró... :) ) Előnye az is, hogy a képernyő előtt mindenki az első-második, legföljebb harmadik sorban, vagyis közel ül. Sőt: a kameráknak köszönhetően szuperközeliket lehet látni a színészekről.
 

Az előnyök közé tartozik a nézői rutin fenntartása is. Ezek az előadások ugyanis normális színházi időben, este hétkor kezdődnek, ráadásul – a színházi felvételek közzétételével ellentétben – csak egyidejűleg nézhetők, leállítás nélkül. Vagyis nagyjából fél héttől már rákészül az ember, abbahagyja az egyéb foglalatosságokat, hét előtt kikapcsolja a telefont, és letelepszik a tévé vagy a monitor elé. A szünetben – mert persze az is van, ha van – lenyomja a szokásos szüneti műsort, legföljebb annak örül, hogy nincs sorban állás a mosdó előtt.
 
Az elmúlt tíz napban két streamelt előadást láttam. Az elsőnél – az Andromakhé volt – még ott ült a közönség a stúdióban, az én ízlésemnek kicsit túl zsúfoltan is, de kétségtelen, hogy érezni lehetett a nézői „együttlélegzést”. A másodiknál – ez a Kiváló dolgozók volt – már mindössze egyetlen ember árválkodott a nézőtéren egy kamera mögött, vagyis ez a bizonyos együttlélegzés hiányzott. És nemcsak nekem, hanem nálamnál bizonyosan sokkal jobban a színészeknek is, akik hangot is adtak ennek a színpadról (mert az előadás jellege ezt lehetővé tette). Vagyis a nézők nélküli stream egy pandémiás változat, némileg hátrányos helyzetben, és a járvány elmúltával ez is el fog múlni. Addig viszont nehezebb dolguk lesz a színészeknek, mert hiányzik a nézőtér visszajelzése, a különböző csöndek, a visszafojtott lélegzet, a felszabadult sóhajtás, de talán még a köhécselés is; márpedig ez mind visszahat a színpadon folyó játékra.
 
De ha elmúlik a járvány, visszatérnek a nézők, és marad az „élőnézős” streamelés, ami sokat segíthet a színház egy másik régi problémáján: az immobilitáson. Az Örkény Színház streamelt előadását ugyanis nézhetik bárhonnan az országból (világból), olyanok, akiknek sem módjuk, sem idejük, sem pénzük nincs arra, hogy a helyszínre utazzanak. És ugyanez igaz számos vidéki előadásra, amelynek hozzáférhetősége az adott városon kívül a hagyományos formában erősen korlátozott, miközben az élmény megérdemelné a széleskörű nyilvánosságot.
 
Vannak más, hasonló kezdeményezések is, sőt, ahogy azt sejteni lehetett, vannak és lesznek a streamelésre specializált cégek is, amelyek a színházak megrendelésére szolgáltatják a technikát. Az Örkény Színház mellett a frissen létrejött Színháztv csoportjában az Orlai Produkció, a Centrál Színház, a Katona József Színház és a Játékszín előadásai is követhetők streamen.
 
Zárójelben kellene hozzáfűznöm a fentiekhez, de nem akarom zárójelbe tenni a saját szakmámat: meglátásom szerint a streamelt előadás (kivált ha a helyszínen is vannak nézők) alkalmas arra, hogy színikritika szülessen róla. Ettől aztán megnő a mi felelősségünk is: sorvezetőként, tanácsadóként szolgálhatunk az online nézőknek a remélt széles stream-színházi választékban való eligazodáshoz. Legyen így. És akkor majdcsak kitalálunk valami rendes magyar szót a streamre is.
Szerző: Csáki Judit