Fesztiválakadémia 2020
2020.09.01.

A Fesztiválakadémia koncertsorozata augusztus 27-én a 15. és a 16. Fellélegzéssel folytatódott, nem-szokványos koncerthelyszíneken. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Különösen az első, a 6 órai „félkoncert” helyszíne volt szokatlan, ám annál inspirálóbb: ezt ugyanis az Egyetemi Könyvtár olvasótermében rendezték, ebben az ünnepélyességet, de egyben melegséget is sugárzó, barátságos térben, melynek látványát az asztalok kecses sárgaréz lámpabúráinak ritmusa teszi jellegzetessé. S ugyancsak barátságos az itteni akusztika is: beszédre kissé túl visszhangos, ám a legkamarább kamarazenére (csupán két rövid számot adott elő három előadó, a többit egy vagy kettő) ideális.
 
A műsort többszörös rögtönzések alakították a nyomtatásban megjelentekhez képest, ám ez nem lehetett ok panaszra: a szó szoros értelmében vett változtatás csupán az irodalmi betétet érintette, tudniillik a meghirdetett művész helyett az ifjú Kelemen Hanna lépett a közönség elé, és mondott el egy Pilinszky-verset igen koncentráltan, szuggesztíven és precízen kidolgozott eszközökkel. Ezen túl azután a közönség csak többet kapott az ígértnél.
 
Kovács Ágnes és Davidovics Igor
Kovács Ágnes és Davidovics Igor
Nyitószámként mindjárt – ha szabad így mondanom – egy kis örömzenélésre került sor: a Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, a két művészeti vezető, ha már arra járt, eljátszott egy Leclair-hegedűduót most megjelenő lemezükről; műben, előadásban egyaránt volt tűz és hangulat, ami pompás kezdő lendületet adott a hangversenynek.
 
A szavalat után, a meghirdetett program első számaként, Kovács Ágnes adott elő ötöt John Dowland és Henry Purcell dalaiból; partnerei Davidovics Igor (lant), illetve a Purcell-dalokban Dolfin Balázs (cselló) voltak. Kovács Ágnest jó ideje nem hallottam szólót énekelni, s talán korábban is mindig oratórium- vagy szcenírozatlan operaprodukciók valamelyik szerepében. Nos, örömmel írom le, hogy élményszerű éneklése minden várakozásomat fölülmúlta. Kovács Ágnes vérbeli és nagyszerű kamaraénekes, annak is nemzetközi színvonalú. A hang nemessége és lágysága, a dallamvonalak hajlékony indázása, a lírai és drámai kifejezés őszintesége és végül, de korántsem utolsó sorban a szöveget jól értő és mindent annak alárendelő előadás az egész közönséget magával ragadta – jó lenne, ha minél gyakrabban hallhatnánk őt ebben az intim műfajban is.
 
Ha az első énekblokkban az angol későreneszánsz és a tetőző barokk két emblematikus mestere került egymás mellé, akkor a következőben távolabbi stílusok találkoztak: Schubert Die schöne Müllerinjének három dala után Manuel De Falla öt spanyol népdalfeldogozása csendült fel, ámde egyik sem énekhangon, és nem is eredeti hangszereken, hanem cselló-gitár átiratban. (Az átdolgozók személyéről a programban nem esik szó, bizonyára egyik sem szerzői, de egyik esetben sem idegen a művek szellemétől, eredeti kontextusától. Viszont az első De Falla-dal címe nem „El pano Moruno”, hanem „El paño moruno” – mármint hogy mór kendőről van szó.) Csellón továbbra is Dolfin Balázs játszott, az eredetileg mindkét szerző által zongorára írt gitárszólamot Szalai Lotti tolmácsolta – kifogástalanul. Dolfin pedig ígéretesen szép hangon csellózott. Ám az eredeti művek magas színvonala ellenére ez a blokk mégis inkább egzotikumnak hatott.
 
Ezen a ponton illeszkedett a műsorba a második bónusz-szám: Makszim Riszanov eljátszotta Dobrinka Tabakova szólóbrácsára írt, neki ajánlott darabját, amelynek címét sajnos nem értettem, de igen expresszív, drámai – több rövid tételből álló – kompozíció. Riszanov szuggesztíven, virtuóz módon és mély érzéssel játszotta a darabot, élénk sikert aratva. Végül, zárásképpen, egy további vokális – de nem dal- – átiratot hallottunk, amely viszont erőteljes, az egzotikumon messze túlmenő hatást gyakorolt a közönségre. Pedig ez az átirat még merészebben módosította az eredeti előadó-apparátust és hangzásképet, amennyiben Liszt Koronázási miséjének „Benedictus” tétele hegedűre és harmóniumra átírva szólalt meg; a két előadó Marley Erickson (hegedű) és Szabó Balázs (harmónium) volt. Már az meglepő volt, hogy az énekszólam mennyire idiomatikusan hatott hegedűn, s a két hangszer milyen harmonikusan egészítette ki egymást. Szabó Balázs kitűnően kísért, de szerényen a háttérbe húzódott a 17 éves, de már többszörös versenygyőztes amerikai művésznő, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás tanítványa mellett, aki a néhány perces tételben fényesen bizonyította rendkívüli tehetségét. A tétel kezdetén dallamíveinek különleges koherenciája és légiesen ható, mégis igen tartalmas hegedűhangja tűnt fel. A tétel tetőpontján azután kiderült, hogy mennyi erő és kirobbanó energia lakozik benne, és a kristálytisztán játszott oktávmenetek robusztus technikáját is megmutatták. Legfőképpen azonban szépen, rendkívül kifejezően játszott – remélem, lesz még alkalmunk hosszabban is hallani őt.
 
Fejérvári Zoltán (Felvégi Andrea fotói, a képek forrása: Fesztiválakadémia)
Fejérvári Zoltán (Felvégi Andrea fotói, a képek forrása: Fesztiválakadémia)
Az este 8 órás koncert az Uránia moziban zajlott, amely kevésbé szokatlan, de nem is standard koncerthelyszín. Itt újabb csemegével, Bohuslav Martinů Párizsban komponált dzsessz-mesebalettjével, a La revue de cuisine-nel kezdődött a program. Az elbűvölően szellemes, izgalmas és eredeti darab zenekarát hat zenész: Boldoczki Gábor (trombita), Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Langer Ágnes (hegedű), Fenyő László (cselló) és Borbély László (zongora) alkotta; s amint már maga a névsor is sejteti, elsöprően élvezetes és legkisebb részleteiben is kidolgozott és szépen megformált előadást hallottunk tőlük. De a táncot sem kellett nélkülöznünk: Bajári Levente szellemes és kedves kétszemélyes koreográfiát kreált a sokszemélyes cselekmény fő szerelmi szála nyomán, s azt partnerével, Csokány Viviennel maga is táncolta el szemet gyönyörködtetően.
 
Azután megint vers következett: Kosztolányi Hajnali részegségét Mácsai Pál egészen kivételes beleérzéssel és kifejezőerővel adta elő. Majd olyan darabbal fejeződött be a program, amely stabil zárókőként fogta össze a korábbi sokféle zenei élményt: Beethoven op. 102 no. 2-es D-dúr cselló-zongoraszonátáját hallhattuk Fenyő László és Fejérvári Zoltán előadásában. Az általam tavaly hallott Perényi–Várjon-féle interpretációnak mintegy a diagonális ellentéte, egyszersmind azonban méltó párja volt ez az előadás, amely megannyi érzékeny és finom részlete ellenére mintha távolabbról, a magasból tekintett volna rá a műre, Beethovennek nem a küzdelmes-disszonáns, hanem a monumentális, a végtelen felé mutató arcát helyezve az előtérbe. Fejérvárinak prominens tulajdonsága ez az integráló, végtelen nyugalmú megközelítés, és most bebizonyosodott, hogy Fenyő László és ő tökéletesen harmonikusan tudnak együttműködni ebben a szellemben.
 
Nagyszerű teljesítmény volt, mint ahogy a nap teljes koncertprogramja – és annak előadása – is. Ha jövőre a tételcímeket is beírják majd a műsorfüzetbe (ahogy azt a Filharmónia idősebbek által jól ismert kék műsorfüzete az átkosban évtizedeken keresztül következetesen megtette), akkor már tényleg azt kell majd írnom: ez itt a Kánaán.
Szerző: Malina János
Időpont:  2020. augusztus 27.,  Helyszín:  Egyetemi Könyvtár,  Uránia Nemzeti Filmszínház