Bartók és Kodály úgy lettek a kortárs magyar jazz keresztapjaivá, hogy kevéssé vagy egyáltalán nem érdekelte őket ez a műfaj. Kodály még az operettel is elnézőbb volt, Bartók pedig – bár érdeklődését valamennyire nyitva tartotta – ugyanazt az autenticitást várta a műfajtól, mint a magyar parasztzenétől, így kevéssé villanyozta fel, amikor 1928-ban Chicagóban a feketéktől hallotta ezt a zenét, mivel a jazzt „azok is kottából játszották”. Bartók egyébként hamarabb hatott az amerikai jazzre, mint az itthon később ébredező műfaj hazai művelőire: Dave Brubeck, Stan Kenton, Lennie Tristano vagy Cecil Taylor zenéjére a klasszikus szerzők közül Debussy, Ravel és Sztravinszkij mellett Bartók volt a legerősebb hatással.

 

És hiába tiltakozott mindkét zeneszerző („nincs szükségünk jazzre, van gyönyörű népzenénk”), a puszta egzotikum és az amerikanizmus címkéjét levetve a 80-as évektől a magyar jazz épp a Kárpát-medence népzenéjével – annak ritmusaival, skáláival, dallamvilágával – fuzionálva találta meg a saját hangját, integritását. Szabados György, Oláh Kálmán, Balogh Kálmán, Dresch Mihály, Binder Károly vagy épp Borbély Mihály tehát úttörő munkát végzett, felismerve, hogy a jazz olyan műfaj, amely szabadsága révén képes a világzenét, a népzenét a keretei közé fogadni. Éppúgy, ahogy Bartók táptalajjá tette  a népzenét az európai zene többszáz éves hagyománya és formái számára.

 

Borbély Műhely

A Borbély Műhely egy, a kvartett egész életművét keresztmetsző műsorral élesztette újra a hibernált koncertévadot július 1-én az Opus Jazz Clubban. Az estre eredetileg márciusban került volna sor, s egyben a Grenadilla című album bemutatója lett volna, de most az egész Borbély Műhely-diszkográfiáról (összesen öt lemez) hallottunk részleteket. Elhangzott a 2004-es Meselia Hill című lemezről egy Bartók által inspirált dal, a Medvetánc, illetve a címadó kompozíció sok rögtönzéssel és a kvartett más-más szerzeményeiben való kalandozással. A második lemezről (Hommage á Kodály) egy súlyosabb alkotás szólt, az Epigramma, majd a Passacaglia követte azt, Borbély Mihály pedig multiinstrumentalistaként a Tilinkósban került elemébe – mindhárom szerzemény Kodály nyomán készült. A Hungarian Jazz Rhapsody című Zoller Attila-kompozíciót pedig G. Szabó Hunor sámáni erejű dobolása helyezte biztos alapokra. (S becsüljük meg, hogy a doboknál olyan muzsikus ül, aki egyébként a nagymenőnek számító Qualitons frontembere.)

 

A zenei anyagot viszont mindvégig a folk mint termékeny erő ölelte körbe, valamint Borbély Mihály „tiszta forrásból” táplálkozó hangja, amely mellett különösen Tálas Áron tudott kibontakozni a zongoránál, de Horváth Balázsnak (bőgő) is meditatív erejű és feszült energiájú szólók jutottak. A tárogató már csak hangszínéből fakadóan is gyakran a sirató műfajával korrelál, s így édeskeserűséget ad még az olyan szerelmes dallamoknak is, mint a Be By Me Tonight (Gyere hozzám estére), de a folk semmit sem veszít eredetiségéből, ha szaxofonon szólal meg (Sebaj, rózsám).

 

A muzsikus ugyanis nem elválasztható a hangszereitől. Borbély nem olyan multiinstrumentalista, aki számára a hangszer pusztán eszköz, út bármilyen zenéhez: nála a fúvók egyszerre eszközök és a zene jellegét adják. Jól fejezi ki ezt az új lemez címe: Grenadilla, amely nem csupán jól, sőt ínycsiklandóan jól hangzó szó. A Borbély Műhely a címet a klarinét és a tárogató alapanyagául szolgáló fafajta, a grenadilfa nevéből kölcsönözte. Ezek a hangszerek ugyanis nem ébenfából készülnek, ahogy azt sokan tévesen hiszik, hanem már jó ideje grenadilfából, amelyet más néven afrikai feketefának is neveznek.

 

Az új lemez ihletforrásai közé sorolható John Coltrane és a balkáni etnozene, sőt Coltrane szellemisége erősen belengi ezeket a kompozíciókat. Az Our Favourite Things természetesen John Coltrane-allúziót rejt a címében, egyszerre diabolikus és szakrális, mennybe és pokolba vezető út, csakúgy, mint a legendás szaxofonos lázálmos kompozíciója. Viszont előkerült benne a kettős furulya is, rusztikus színt kölcsönözve az eksztatikus kompozíciónak. Tálas Áron szerzeménye, a Caravan – vagy a Borbély által preferált, zeneibb címmel: Tevemenet – olyan, mintha Art Tatum vagy Duke Ellington dél-alföldi pusztaságon kelne át.

 

A visszataps után még egy Tálas Áron-kompozíció hangzott el, az Epigram, amelyet a klasszikus szerzők közül inkább Debussyvel, mint Bartókkal rokoníthatnánk. Az inspirációknál és a zenei családfakutatásnál sokkal érdekesebb kérdés viszont, hogy miként szóltak ezek a művek. Őszinteséggel, örömmel, amely természetesen annak is szólt, hogy végre újra zenélhetnek a zenészek, mi pedig újra közönség lehetünk.