Kalapos Éva Veronika sokoldalú szerző. Míg előző köteteiben (Arccal a hóban, Massza, D.A.C. sorozat) ifjúsági regényekkel és drámákkal jelentkezett, kelet-magyarországiak perspektívavesztettségéről vagy iskolai bántalmazásról adva hírt, addig az F mint a nagyvárosi melós monoton hétköznapjaiba enged bepillantást.

A fantasybe illő személynevek egy alternatív világ Budapestjére utalnak, egy bűnös városra bamba rendőrrel, tisztességtelen üzletvezetővel, nyálcsorgató narkóssal, haveri különalkukkal, balhékkal és önjelölt igazságosztókkal. A groteszktől, morbidtól és vérestől sem ódzkodó regény végig lebegteti, hogy misztikus eseményeket, képzelgéseket látunk vagy racionális magyarázat is adható a baljós jelekre, a hősök megmagyarázhatatlan fel- és eltűnésére, illetve az elbeszélést fejezetről fejezetre megakasztó, rövid, kurzivált részekre, melyekből a főszereplő-narrátor, Fema történetének brutális fináléja kibontakozik: a sztalkerként fel-felbukkanó, elfedett arcú Fotós lelkileg-fizikailag kínozza őt.

Harmincas, gyermektelen hősünk a túlélésre hajt. Otthon kiszolgálja férjét és demens anyját, a lepukkant éjjel-nappaliban pedig kiszolgálja a vevőket, intimszférája nincs. Amint segítségért vagy valamilyen emberi, nem a szerepének szóló gesztussal fordul hozzá valaki, menekül. Látszatkapcsolatai vannak, ismerősei valódi problémáiról, akárcsak a sajátjairól, tudni sem akar. A hősök gyakori reakciója a röhögés akár inadekvát helyzetekben is: nem jóízű együtt nevetés ez, inkább káröröm és az együttérzés elfojtása. Az elbeszélő durva, sokszor trágár, örökösen méltatlankodó szólama olyasvalakié, aki retteg az érzelemkifejezéstől, a vágyaktól, a lelkesedéstől, a gyengédséget gyengeségnek tartja.

A regényt nem a rontott nyelv, a felülstilizálás vagy a hiperkorrekció érdekli, Femában fel sem merül, hogy a privilegizált rétegek és magasabb presztízsű nyelvváltozatuk felé kellene törekednie. Képtelen tegezni a felső középosztálybeli, barátkozni próbáló ügyvédnőt: igaz, nemcsak ő zárkózott, Frida „lelkizése” és tanácsai is leereszkedők, ha akaratlanul is. A két hős, bár egyformán szenved a magánytól, nem tud valódi párbeszédet folytatni.

Ahogy Fema mély kötődést kezd megtapasztalni, fokozatosan nyeri vissza kifejezőkészsége árnyaltságát, emberi kapcsolataiban finoman érzékeltetett változások következnek be. Magában szerelméhez beszélve az őt körülvevő férfiak agresszív, uralmi nyelvhasználatáról egy gondoskodó, lágy, hagyományos értelemben nőiesebb beszédmódra vált. A behódolás a macsó szabályoknak épp a nemiségtől foszt meg. Fema úgy bántalmazott, hogy észre sem veszi (a regény ezt jó érzékkel, nem didaktikusan adagolja), szüntelen támadással és védekezéssel alkalmazkodik egy hímsovén világrendhez. Sokatmondó, hogy épp olyasvalaki mellett képes megélni nőiségét, aki deviáns outsider, "düdő", vékony, szőrtelen, még nem férfi, csak „kölyök”.

A regény végére a férfiak eltűnnek vagy meghalnak, marad az a szó szerint arctalan, a Fotós által megtestesített, kvázi szociáldarwinista nézeteket valló hatalom, amely a természetes szelekció nevében éppoly könyörtelenül likvidálná az elesetteket, amint, így vagy úgy, valamennyi fontosabb férfialak is a nála gyengébbeken torolja meg sérelmeit. Nincs szabadság és valódi döntések: Fema választhatja a halált, vagy beállhat a titkos szervezet tagjai közé, hogy „selejtből” maga is „kiválasztott”, erőszakos átnevelő legyen. Ehhez éppúgy fogaskerékké kell válnia, mint korábbi, végtelenül szabályozott életében. Egyetlen kiugrási lehetősége, ha sikerül megfogannia, ekkor nyilván mehet vissza sivár házasságába.

Az F mint sodró, szórakoztató olvasmány. Fema mondatai többnyire hosszúak, sok mellérendeléssel, az események akciódús láttatásával és szüntelen kommentálásukkal, amitől a szöveg ritmusa pergő, nem enged elidőzni. Olykor azonban mintha túl sokat mondana, keveset bízva a fantáziára (például hatásosabb sejtetés lenne a megszakadó „muszáj kibírni, mert hátha most” önmagában, mint utána megmagyarázni, ami részint érthető, részint úgyis kiderül később, hogy a teherbe esésről van szó). Némi feszesítés olykor javára válna a regénynek, pár helyütt akadnak laposabb fordulatok is („nyikorog, mint a fene”, „olyan jólesett, hogy hihetetlen”), amelyek nem tesznek hozzá az élőbeszéd-szerűséghez.

A beszédhelyzet átgondoltságával is vannak problémáim, mintha nem dőlt volna el, hogy Fema birtokában van mindazon információknak, amelyek az olvasó számára fokozatosan derülnek ki, vagy valós időben éljük át vele történetét. Bár a regény múlt idejű visszatekintés a finálé felől, előfordul, hogy perspektívát vált: „cingár is volt, mint az ujjam, tessék, már neki is esett a kocsmafalnak, jó nagy seb lesz a fején hátul”.  Az utolsó fejezetben elérkezünk az elbeszélés jelenéhez, ennek ellenére itt is megfigyelhetők indokolatlan igeidőváltások.

A legkidolgozatlanabbnak a kurzív szálat érzem, mintha a regény nem tudná igazán kreatívan újraírni a szadista kínzó pszichothrillerekből ismerős, cinikusan tréfálkozó, teátrális gesztusokat tevő figuráját, miközben tele van kiváló, hiteles, aprólékos jellemábrázolásokkal. Következetlenségek is akadnak, főképp a zárlatban. Fema például kétszer is hivatkozik rá, hogy azért ment az éjjel-nappaliba, mert sms-t kapott főnökétől, míg a fináléban azért nyitja ki a bezárt boltot, hogy egyedül maradhasson gyászával. Az utolsó fejezetben megkérdi a Fotóst, miért csak egyszer fotózta le őt, ám erről az alkalomról nincs szó korábban. Nem a nyomasztó rejtélyek és nyitva hagyott kérdések zavarnak, hanem azok a mozaikkockák, amelyek csak némi erőltetéssel vagy sehogy sem illeszthetők a kirakósba.

Mindezekkel együtt az F mint eredeti, vérbő, nyers humorú kötet, amely nem fél populáris zsánerekből meríteni. A nőket szülőgépként kezelő nézet embertelenségét talán kissé szájbarágósan tálalja, ugyanakkor fontos és kínosan aktuális kérdéseket feszeget, sikeresen kerülve el az áldozati pózokat, a giccset és a hősök sajnáltatását.