A Revizor Dekameronja – 41. nap
2020.04.22.

Dicsekvés következik: írtak rólam egy novellát. És hát nem akárki írta: Esterházy Péter. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA.

Mit sem von le a dolog jelentőségéből, hogy nem vagyok egyedül: népes az a csapat, melynek tagjai megörökíttettek egyik-másik kötetben. Esterházy remek mesélő, de még annál is jobb hallgató volt, és tudott még valamit (among others), amit kevesen: kihozni az emberből a mesélőt.
 

Az én történetem csekély tartalmi változtatásokkal az Esti című kötetben, a Pini című novellában olvasható (fent van a Digitális Akadémia oldalán: itt). Életem első munkahelyén esett meg, rögvest az egyetem után, de többet itt nem mesélek róla, hiszen mondom, Esterházynál jobb. Az igazi neveket privátban megírom annak, akit érdekel.
 
Nagyjából egy hete, Esterházy Péter hetvenedik születésnapján többször is meglehetős ingerülten gondoltam arra, hogy miért is nem ünnepeljük vele ezt a jeles napot. Nemcsak azért voltam ingerült, mert régi rossz szokásom szerint eszembe tolult, hogy ki mindenkivel cserélném ki, hanem mert bizonyos napokon és bizonyos alkalmakkal besűrűsödik a hiánya, és jobban fáj, mint máskor. Ilyenkor rendesen A szív segédigéi után nyúlok.
 
Mondtam már máskor és máshol, hogy ez a könyve nekem hétköznapi használati tárgy, méghozzá agyonhasznált tárgyam (nem az, amelyiknek a borítóját itt látják, hanem a "rendes", a fehér borítós); többnyire nem a polcon lakik a többi kötete mellett, hanem az ágyam mellett. Családom éles ésszel következtet pillanatnyi lelkiállapotomra abból, hogy legfölül van-e, netán kinyitva valahol, vagy épp picit lejjebb. Anyám meghalt, igen. És a könyv helye összefügg ezzel, igen. Úgy tudok idézni belőle, mint egy-két barátom Rejtő könyveiből.
 

Evidens volt hát, hogy amikor Kaposváron tanítottam, és az ötéves képzésre álltunk át, bevezettem a regényelemzés nevű kurzust, és noha az anyaga, az olvasandó és elemzendő regények listája változott, az első félév állandó volt: Kosztolányi Dezső Édes Annája és Esterházynak ez a könyve. Volt rá szűkebb és bővebb indoklásom is; ide most a szűkebbet írom. Az Édes Annát minden diák ismerni vélte, töviről hegyire, de elég volt néhány kérdést föltenni ahhoz, hogy mind lássuk: nem volt az alapos ismeret. A szív segédigéitől meg azonnal hátrahőköltek a gyerekek: se oldalszám, se követhető cselekmény, viszont kisbetű meg nagybetű, meg középen üres oldalak, ráadásul obskúrus idézetfélék – ez meg micsoda...
 
Hogy micsoda? Alighanem életem legnagyobb sikertörténete. Olvastuk együtt a könyvet, kerestük a kulcsot minden zárhoz, eltöprengtünk a kis- és nagybetűk rejtélyén, meg a könyvközepi fekete lapon. Összeraktuk a történetet, egymáshoz passzítottuk az idézeteket, és oda jutottunk a végén, hogy... hát mi is volt itt a probléma? Hiszen ez remekmű.
 
Szóval a kulcskeresés, az volt itt a feladat, és hiába ismételtem a kurzust minden egyes évfolyamnál, sosem untam, mert mindig más volt az út, amelyen eljutottunk a világos értésig és az olvasás könnyed élvezetéig.
 
Amikor nem egészen derült égből nagy dörgés-villámlással megérkezett Vidnyánszky Attila a tanszékre, ahol épp értekezletet tartottunk, és a következő tanév beosztását készítettük elő, és bejelentette, hogy nem Mohácsi János, hanem ő maga fog osztályt indítani a következő tanévben, hiszen ő itt mindenki főnöke ezentúl, tanszékvezetői stallumomnál fogva ragaszkodtam hozzá, hogy a regényelemzés-kurzust az ő osztályában is én tanítsam. Vonakodott, de aztán belement. Nemsokára együtt jöttünk Budapestre – pontosabban ő hozott, mert az én kocsim lerobbant –, és megkérdezte, miért ez a két könyv az első félév anyaga. Gondolom, nem Kosztolányi ellen volt alig leplezett kifogása, de úgy döntöttem, inkább alaposan megválaszolom a kérdést, és előadtam neki a hosszabb verziót. Figyelmesen hallgatott, tényleg, és látszott, hogy elgondolkodik a válaszomon. Aztán nem szólt semmit, amit akkor még egyetértésnek tekintettem, aminthogy az is volt. De ahelyett, hogy átkanyarodnék erre a másik történetre – amelyet szintén megírandó vagyok nemsokára, még karanténidőben –, inkább összeszámolom: nagyjából ötven-hatvan színész szaladgál a színpadokon és a színpadok között az országban, akik úgy olvassák Esterházyt, mint a mesét. És értik is.
 
Amikor Esterházy meghalt, ömlöttek az üzenetek a falamra a tanítványoktól – nekik is fájt. Mert az övék is lett.
 
Novellahősnőként visszatérek a fősodorhoz: úgy ultizom én, ahogy Ottlik Géza bridzsezett; legendásan. És ezt nem én mondom – Esterházy Péter mondja rólam. Akkor pedig biztos igaz, elhihetitek. Betliben verhetetlen vagyok, a kontrában meg fedáksáriig is elmegyek.
Szerző: Csáki Judit