Azt kellett tapasztalnom, hogy ez a szituáció – bár sajnos könnyen lehet, hogy egykettőre hozzá fogunk szokni mindannyian – különös terhet jelent az előadó számára, de még a hallgatót is frusztrálhatja. Ebben az esetben éppen azáltal, hogy pontosan tudja, milyen felejthetetlen, nagyszerű koncertélmény lett volna ez minden jelenlevő számára, ha lettek volna egyáltalán jelenlevők.

Hámori Máté

Ezzel természetesen nem az online közvetítés ellen szeretnék érvelni, hiszen annak köszönhető, hogy mégiscsak elhangzott az, ami elhangzott: az Óbudai Danubia Zenekar koncertje Hámori Máté vezényletével, amelyen Perényi Miklós oly kiteljesedett művészi tökéllyel játszotta el Dvořák csellóversenyét. Mert ez volt az az esemény, ami nagyon sokáig nem fog elhalványulni bennünk.

Ez semmiképp sem jelenti azt, mintha a hangverseny első két száma érdektelen lett volna. Egyáltalán: a minapi Sosztakovics-szimfónia-premier és ez a mostani koncert (legalábbis számomra) hirtelen világossá tette, hogy a Hámori vezette óbudai zenekar immár olyan súlyú koncertekkel, olyan exkluzív zenei eseményekkel rukkol elő, amelyekhez hasonlókat eddig legfeljebb három-négy magyar zenekartól szoktunk meg. Úton vannak, talán meg is érkeztek a legbelső körbe.

Ez sem volt akármilyen műsor: bármennyire különböző korokból és alig összehasonlítható szerzőktől származó darabokból állt össze, valahogyan mégis arányosnak, kiegyensúlyozottnak hatott. Az első szám Kurtág …quasi una fantasia… című, 1988-as, szólózongorára és ensemble-re írott, négytételes, de mindössze tízperces kompozíciója volt; ezt Haydn 49., f-moll szimfóniája („La passione”) követte, Dvořák h-moll csellóversenye pedig a szünet után szólalt meg.

A Kurtág-darab annak idején Eötvös Péter vezényletével és Kocsis Zoltán közreműködésével hangzott fel először Berlinben. A mostani szólista a fiatal Balogh Ádám volt, aki rendkívül kedvező és meggyőző benyomást keltett, és főleg a kifejezés magas hőfokán játszott, korát meghazudtoló súllyal volt jelen olyan magas hőfokú helyeken, mint a mű II. tételének „rémálom”-szakasza (Presto minaccioso e lamentoso). Hámori Máté maximális koncentrációval és értő módon vezényelt; feltűnő volt, hogy a teljes odaadással és precizitással játszó zenészek segítségével milyen érzékenyen keverte ki a partitúrában rejlő színeket. S a rá jellemző energiasűrűség mellett a befejezés végtelen, schuberti szomorúságát is költőien formálta meg.

Perényi Miklós

Túlnyomó részben igazán tetszett a Haydn-szimfónia előadása is: az első pillanattól volt tartása, atmoszférája, mindvégig bővelkedett a legkülönbözőbb zenei történésekben, szépek voltak a sóhajmotívumok, a haydni fokozatos átforrósodások, pezsegtek a gyors tételek, differenciált volt a dinamika. Kissé túlfeszített volt viszont a menüett tempója, ami önmagában véve működött, csak éppen utána a zárótétel Presto tempója nemigen hatott fokozásnak. Ebben a darabban hallhattunk pár rendezetlenebb indítást is (ezen nyilván dolgoznak még a belső körbe vezető úton), és egy ilyen műben, amelyen minden eredetisége mellett rajta van még a barokk tojáshéj, a kisebb-nagyobb, sokszor hajszálnyi agogikai tagolásoknak gazdagabb, differenciáltabb hierarchiájára lett volna szükség ahhoz, hogy a darab feltárja mélységi szerkezetét, egészen áttetszővé váljon.

Ám jött a szünet és a pódiumra lépett Perényi Miklós, hogy egész nagyszerű pályájának minden tapasztalatát, mindazt a bölcsességet és mélységet, amelyet felhalmozott, belesűrítse egyetlen versenyműbe. Amit hallottunk, az kinyilatkoztatás számba menő zenei esemény volt; olyan pillanat, amelyről a hallgató pontosan tudja és érzi, hogy kivételes és visszahozhatatlan. Perényi Miklós játékának szinte minden mozzanata véglegesnek és karcolhatatlannak hatott. Első megszólalásától valamilyen csoda tanúinak érezhettük magunkat; s a zenei megformálás mennyei biztonságához még a hang szárnyaló szépsége is hozzájárult, ami helyenként, mint a nyitótétel daloló melléktémájában vagy a zárótétel A-húron játszott, fénylő, ezüstszálhoz hasonlítható meneteiben már az eksztázisig fokozódott. De azt is hangsúlyoznom kell, hogy mindez nem a zenekartól mintegy függetlenül, attól elszakadva történt, hanem egy egységes zenei folyamat részeként, amelynek során a remek, összeforrott zenekari hangzás biztos és rugalmas alapjául szolgált a szólista megszólalásának. De a feltűnően jó volt a kapcsolat köztük „horizontálisan” is: ahogyan például a lassú tétel egyik szólószakasza belesimult az őt követő kürtegyüttesbe, az az együtt-lélegzés szép példája volt. A szólista mellett a karmesterről és persze a zenekarról is elmondható, hogy érzékenység és költőiség mellett energiában és szenvedélyben sem szűkölködtek; Perényi Miklós különlegesen széles és harmonikus kifejezési skálája csaknem ugyanolyan gazdagsággal a zenekarban is megjelent. S ha még egy emlékezetes pillanatot megörökíthetek itt: a zárótétel lassú epizódja másnak, mint álomszerűen szépnek nemigen volt nevezhető. Csak ez itt nem a Kurtág-darab lidérces álma volt, hanem a kései romantika egyik legtisztább, legnosztalgikusabb pillanata.