Cortes Sebastián: Épp rendeztem egy előadást és küzdöttem a pályázatírással, szervezéssel és minden mással, ami hozzátartozik egy produkció létrehozásához, de általában nem a rendező feladata. Verának panaszkodtam erről, aki azt mondta, produkciós menedzserre lenne szükségem, és össze is kötött egy ismerősével. Akkor jöttünk rá, hogy mivel nincs olyan platform, ahol kollégákat lehet keresni, általában fel sem merül bennünk, hogy ne a saját kapcsolati köreinken belül próbáljunk munkatársakat találni.

 

 

CS: Semennyire. Még a mi ismerősi körünkbe tartozó művészek vagy szakemberek is, azok, akik azóta már tudnak a StageHive-ról, nehezen álltak át arra, hogy ne csak facebookos posztokon keresztül próbáljanak maguknak munkatársat keresni. Ezek automatizmusok, és ilyenkor fel szoktam rá hívni a figyelmüket, hogy az oldalunkon van hat olyan szakember, amilyet épp keresnek. A másik probléma a hazai előadó-művészeti intézményrendszer. Annyira domináns és olyan évtizedes berögződésekre hagyatkozik, hogy nagyon lassan épül be az emberek tudásába: menedzsmentre és önmenedzsmentre ma már szükség van.

 

Meczner Vera: Az is ritkán jut eszükbe, hogy egy produkcióba egy világosítót például lehet kívülről alkalmazni. A meglévő rendszer sokszor gátolja a proaktivitást, hiszen arra épül, hogy márciusban fixen kiderül, mit csinálnak a művészek a következő évadban. Emiatt aztán az alkotók nem gondolkodnak azon, hogy a szabad időszakaikban foglalkozhatnának valami mással is, olyasmivel, amihez kedvük van, ami plusz inspirációt nyújt nekik. Felkérésekre, telefonhívásokra várnak ahelyett, hogy elébe mennének ezeknek a lehetőségeknek.

 

 

MV: Persze. Az önmenedzsmentnek van egy negatív konnotációja a közbeszédben, a nyomulást szokták hozzá társítani. Pedig lehet ezt jól is csinálni, például úgy, hogy keressük a partnereket és a lehetőségeket, van ötletünk, és azt az ötletet végig is visszük. A jelenleg futó közösségi finanszírozási kampányaink közül Barna Zsomborék projektje nagyon jó példa erre. Barna Zsombor a Budapest Bábszínház társulati tagja, de kitalálta, hogy mellette szeretne valami mást is csinálni, megkereste ehhez a szakmai barátait, nálunk pedig elkezdett pénzt gyűjteni rá – kifejezetten rokonszenves, amit csinál, egyáltalán nem tűnik nyomulósnak. 

 

 

MV: Nem szeretnénk kizárólag ebbe az irányba elmenni. Evidens, hogy a független szféra ébred először, hiszen ők kevésbé vannak kényelmes helyzetben. De nagyon fontos megjegyezni, hogy nemcsak színházi produkciókkal foglalkozunk, hanem klasszikus zenével, tánccal, cirkuszművészettel és filmmel is. De persze a piac fogja eldönteni ezt: ha elsősorban a függetlenek jelennek meg a platformon, az sem baj.

 

 

CS: Egyrészt a szakmai személyes profilok alapján áttekinthetők a referenciák, másrészt a kapcsolati hálót is úgy alakítottuk ki az alkalmazáson belül, hogy referenciaértékű legyen. Ha bejelölök valakit, akkor a rendszer rákérdez a kapcsolatunkra, és ott be lehet állítani, hogy dolgoztunk-e együtt, esetleg tanítottam-e, stb.

 

 

CS: Egyelőre főleg Magyarországon működik, de lassan kezd Európában is működni. Egyrészt a határon túli magyarok körében – vannak Szlovákiából, Szerbiából és Romániából is felhasználók. De van nagyon sok más európai profilunk is, Svájctól Lengyelországig, Németországtól Ausztriáig. Négy nyelven működik a felület: lengyelül, németül, magyarul és angolul, de mire ez a cikk megjelenik, már lehet, hogy franciául is elindul. 

 

MV: Egy év kicsit rövid idő a nemzetközi népszerűséghez, de mindenképpen egy európai hálózat kialakítása a távlati célunk.

 

 

MV: A nyelvi akadályok miatt valószínű, hogy a színház lesz az utolsó, ami mozdulni tud, a tánc, a klasszikus zene és az újcirkusz rugalmasabb műfajok ezen a téren.

 

CS: Ez azon is múlik, hogy mennyire frissül a szellemiség azokban az oktatási intézményekben, ahonnan a pályakezdők elindulnak. Amíg ezek a társulati lét hagyományát örökítik tovább, addig nehezebben mozdul a szcéna ebbe az irányba.

 

MV: Csak hogy egy példát említsek, meghívtak pár hete a Színház- és Filmművészeti Egyetemre tanítani a színészekhez. A közösségi finanszírozásról és a művészmenedzsmentről tartok majd órát – ez jó jel, de ha őszinték akarunk lenni, a művészeti egyetemeken a szakmailag magas színvonal mellett nem igazán tanítják meg a hallgatóknak, mi vár rájuk az életben. Vagy olyan egyszerű dolgokat, hogy például hogy kell egy számlát kitölteni, holott sokan közülük az egyetem után vállalkozók lesznek. Ezzel szemben külföldön egy zeneakadémiáról úgy lépnek ki a pályakezdő zenészek, hogy tisztában vannak azzal, a szent művészeten kívül számos egyéb nagyon fontos dologra is szükség van az induláshoz.

 

 

MV: Inkább azt mondanám, idegenkednek tőle. De ez egy komplex kérdés, biztosan van mögötte valamiféle gátlás is, hogy a művészek nem az önmarketing miatt akarnak többnek látszani, hanem a szakmai tudásukat szeretnék inkább megmutatni. Ezzel nincs is semmi baj, de óriási a zaj, és ahhoz, hogy este a színházban ott üljenek a nézők, a konkrét alkotómunkán kívül még nagyon sok feladat vár a művészekre.

 

CS: A közösségi finanszírozási kampányainkban azért látszik, hogy ez a szemléletváltás elindul. Mi igyekszünk ezeket a kampányokat mentorálni, egészen odáig, hogy az alkotók közösségi médiafelületeit is segítünk rendbe tenni. Volt egy csapat, a Spirita Társulat, amelyik nagyon gyorsan reagált az összes tanácsunkra, mi megdicsértük őket, ők pedig azt mondták, „mi már megszoktuk, hogy dolgoznunk kell azért, hogy dolgozhassunk”.

 

 

MV: Igen, és hogy mennyire sikeres a kampány, az mindig rajtuk múlik. Mi csak tanácsokkal segítjük őket.

 

 

CS: Hogy érzelmileg jól meg tudja szólítani azokat, akiktől adományt vár.

 

MV: Ebben a cél kijelölése a fontos, hogy miért szeretnének pénzt gyűjteni, és azzal tud-e érzelmileg azonosulni a potenciális adományozó. Fontos a vizuális megjelenés is, hogy milyen képeket raknak fel az oldalra. És kell, hogy nagyon sok ember magáénak tudja érezni az ügyet – hogy legyen egy ügy. Ezen kívül abban is kell gondolkodni, hogy a közösségi finanszírozás interaktív játék: a nézők támogatásáért cserébe kreatív, színvonalas, csábító ajándékokat kell tudni nyújtani. Ez a faktor nagyszerűen ki tudja egészíteni azt, hogy a közönség érzelmileg azonosul a támogatandó projekttel. 

 

 

MV: Tizenöt évvel ezelőtt írtam a szakdolgozatomat a Thália Színház PR-tevékenységéről. Azért arról, mert más színházban akkor még nem volt egyáltalán PR. A projekt- és marketingszemlélet egyre nagyobb teret hódít magának itthon is. A kulturális termékek is termékek, amiket el kell adni, és ehhez muszáj, hogy szélesítsük a látókörünket. Ez magával hozza majd a nemzetközi mobilitást és az együttműködéseket is. Amit mindenképpen érdemes lenne átvenni a külföldi gyakorlatokból, az a projektszemlélet és a közösségi finanszírozás lehetőségének kiaknázása. Amennyiben ezt a kettőt nézzük, valóban a jövőbe mutat a StageHive, hiszen kiemelt missziónk ezek erősítése.