Beethoven-maraton a Müpában
2020.02.09.

A kígyó utolérte magát a növekedésben, és a saját farkába harap: a Budapesti Fesztiválzenekar 13. maratonja a 2010-eshez hasonlóan ismét Beethoven jegyében zajlott. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A vonzó programból ezúttal egy különlegesen ígéretes háromórás részletet választottam ki a magam számára, no meg negyedikként a zárókoncertet, amely idén nem egészen ugyanazt jelentette, mint máskor, ám érdekesnek így is érdekes volt.

A maratonba a táv közepénél, 16 órakor, a Fesztiválszínházban kapcsolódtam bele, ahol Fejérvári Zoltán játszotta el az op. 27 no. 1-es Esz-dúr Sonata quasi una fantasiát és az op. 110-es Asz-dúr szonátát. Fejérvári az utóbbi években talán ragyogó képességű nemzedéktársai között is megkülönböztetett figyelmet vívott ki magának véglegessé érett művészetével, senki máséval össze nem téveszthető egyéniségével, megnyilatkozásának súlyával és biztonságával. Mindezekről az erényekről ebben a két szonátában, tehát az elképzelhető legnagyobb kihívást jelentő anyagon is világos bizonyságot tett.

Fejérvári Zoltán
Fejérvári Zoltán
A kihívás, szögezzük le, nem elsősorban technikai természetű volt. Ennél jelentékenyebb technikai nehézségek, tudjuk, a Beethoven-oeuvre-ben is találhatók; nem valószínű, hogy azok Fejérvárit zavarba hoznák, de nem is ezek a kihívások azok, amelyek az ő személyére vannak szabva. Sokkal inkább a nagy Beethoven-szonáták – különösen az op. 110 – hallatlan komplexitásának, az őket szétfeszítő, szélsőséges érzelmek ellenére is bámulatos szervességüknek talán nem is a hallhatóvá tétele, mert az teljes egészében bizonyára lehetetlen. Hanem a komplexitás, a tartalmi és formai eredetiség és a gazdag összefüggésrendszer mély megértése és feldolgozása, bensővé tétele, ami lehetővé teszi, hogy előadóként már sajátjaként tudja átadni, hallhatóvá tenni a műveket. Ennek az adekvát megismerésnek a folyamata nyilván nem lehet kevésbé küzdelmes dolog, mint maga a küzdelmes beethoveni alkotó folyamat, de abszolút szükségszerű. Hiába, hogy a mű előadón átszűrt változata nem azonos az (előadó híján hallhatatlan) eredetivel, s hogy a remekmű attól remekmű, hogy semmilyen adott előadás nem mutathatja meg a maga teljességében, mégis: hiteles és érvényes interpretációhoz csak ezen az úton lehet eljutni.

Fejérvári játékának minden pillanata arról tanúskodik, hogy a két szonáta valóban a sajátjává vált. Az ő előadásában ezek a művek – mint lényegében minden, amit előad – valamiféle rendíthetetlen nyugalommal, széles hullámveréssel terjednek ki az időben, függetlenül az adott tempótól vagy karaktertől. Legerőteljesebb, legenergikusabb hangjai sem szaggatják szét az időbeli folyamatosságot, mert mindig egy horizontális folyamatba, a zene ellenállhatatlan, mégis tökéletesen kontrollált sodrásába illeszkedőnek érzékeljük őket. Beethoven, az ember és a zeneszerző sokszor zaklatott és indulatos; az, hogy Fejérvári előadása sohasem az, hanem nyugalom és letisztultság hatja át, csak látszólagos ellentmondás, mert ő a kiküzdött, szerves rendre koncentrál. Ilyen módon, a felszín alá hatolva válhat az előadás igazán felzaklatóvá és szenvedélyeket ébresztővé.

Az említett letisztultságnak persze sine qua nonja a technika és a frazeálás Fejérvárinál megszokott tisztasága. Ezáltal a zenei szövet mindenütt makulátlanul áttetsző, a játékmódok és karakterek pedig sokszor késztetnek minket a rácsodálkozásra, mert olyan természetes frissességgel és magától értetődően hatnak az adott zenei kontextusban. Fentieket legjobban talán az Asz-dúr-szonáta fantáziaszerű zárótétele illusztrálja, ami Beethoven életművén belül is a legösszetettebb, legdifferenciáltabb hangszeres tételek közé tartozik. Először is az Arioso dolente szakaszt amilyen egyszerűen, olyan megrendítően, nagy művészre vallóan játszotta Fejérvári. De a legmagasabbrendű teljesítményt bizonyára azzal nyújtotta, ahogyan a tételt a maga négy nagyobb tempó- és karakterváltásával együtt, mindenfajta töredezettség érzete nélkül felépítette. Ahogyan az Arioso szakaszok után, mintegy egy másik világból, puhán belopakodott a két fúga, és a vigasz szinte észrevétlenül, mindenfajta törés nélkül kihajtott a gyász utolsó hangjaiból, az kivételes művészi teljesítmény volt.

Káli Gábor
Káli Gábor
Egészen másfajta zenét és egészen más karakterű előadókat hallhattunk a következő órában a nagy hangversenyteremben: a fúvóskarral kiegészített Budapesti Vonósok (művészeti vezető: Botvay Károly) az Egmont-nyitányt és a II. szimfóniát játszották el Káli Gábor vezényletével (a koncertmester Pilz János volt). Nem vállalkozik egyszerű feladatra egy vonószenekar, ha alkalmi közreműködőkkel kiegészítve és vendégkarmester irányításával ad elő a kánonba tartozó remekműveket. Ezért nagy örömmel tapasztaltam, hogy amit hallottunk, azt egyáltalán nem az előadóknak ez az egyszeri találkozása határozta meg, pontosabban ez a körülmény egyáltalán nem is volt érzékelhető. Sokkal inkább az, hogy a fúvósok nem csupán remekül játszottak, de a teljes hangzásképbe – amely voltaképp ebben a kisebb létszámban meggyőzőbb és stílusosabb is volt a teljes szimfonikus zenekaroktól megszokottnál – zökkenőmentesen beilleszkedtek. S még inkább az a tapasztalat, hogy Káli Gábor nem érdemtelenül halmoz sikert sikerre a nemzetközi porondon, Salzburgig és még tovább, mert vezénylésével a pályája első csúcspontján járó Beethoven egyik legharmonikusabb, legderűsebb kompozíciója átütő szuggesztivitással, hallatlan lendülettel, mégis rendkívül differenciáltan, a részletek iránti odaadó figyelemmel szólalt meg. Jól példázta ezt a nyitány lassú bevezetőjének finom kidolgozottsága, majd a főrész hősi lendülete, az erőteljes akcentusok, no meg a disszonanciák szikrázása – mindez erőteljes agogikával és az egész kivitelezés precizitásával ötvözve.       

A szimfónia lassú bevezetésében a kényes-szólisztikus feladatokat imponálóan abszolváló fúvósokban gyönyörködhettünk; a nyitótétel gyors részében a zene nyughatatlan pezsgését, feltartóztathatatlan lendületét kitűnően idézte fel a karmester, aki nem csupán a zene üde és energikus oldalára koncentrált, hanem feltűnően jól fogta egységbe a terjedelmes tételt (Beethovent mintha a szintén D-dúr Prágai szimfónia hatalmas nyitótételének emléke foglalkoztatta volna), erőteljesen fenntartva folyamatosságát az első ütemtől az utolsóig. Ez a képesség azután meghatározónak bizonyult Káli vezénylésében, kitűnően megválasztott tempókkal kiegészítve. A Larghetto például a megszokottnál üdébb benyomást keltett az ő menős, de mégis minden sietség nélküli, és a középrész gyöngédségét sem veszélyeztető tempójában. A Scherzót egy átfutó zivatarnak inkább csak a gondolata, és előre megsejtett schumanni és mendelssohni pillanatok tették izgalmassá, egyébként koboldosan könnyed és csintalan volt. A Vonósok vonóshangzásának szép színei pedig sehol sem jutottak érvényre olyan plasztikusan, mint a zárótételben, ami nemcsak intenzív volt – mint minden, amit Káli vezényelt –, de a tétel szokatlanul jelentékeny kódájában az eksztatikus befejezésig is eljutott, emlékezetesen zárva le a tételt, a darabot és az egész szerencsés csillagzat alatt létrejött együttműködést.

Perényi Miklós
Perényi Miklós
Azután megint az elmélyültség, a kései Beethoven individuális hangja és üzenete került előtérbe: a Fesztiválszínházban ugyanis Perényi Miklós a WoO 46-os Varázsfuvola-variációkat és a két utolsó gordonkaszonátát (C-dúr, op. 102, no. 1, illetve D-dúr, op. 102 no. 2.) játszotta el. Utóbbiakat akár a kései korszak nyitódarabjainak is tekinthetjük: 1815-ben készültek el, amikor a hegedűverseny, a zongoraversenyek már készen álltak, s a mise, a vonósnégyes, a szimfónia és a zongoraszonáta meghatározó fontosságú műfajaiban már csak a kifejezetten késeiként számon tartott nagy remekművek voltak hátra. Ennek megfelelően a két csellószonáta hasonló mélységeket – és nehézségeket – tartogat az előadó és a hallgató számára egyaránt, mint a fentebb érintett op. 110-es Asz-dúr szonáta.

A két előadó, Perényi Miklós és Várjon Dénes nem csupán két jelentős mester, hanem egymás állandó partnere is, vagy ami annál talán még több: két olyan zenész, akik kölcsönösen igen nagyra becsülik egymást, és jól ismerik egymás lélegzetvételét is. A Beethoven-szonátákat is (nem csupán ezt a kettőt) sokszor adták már elő együtt; a közönség ezért nyilván már előre kiemelkedő előadásra számított. De valójában még annál is többet kapott: revelációban volt része. Egy ilyen interpretáció kapcsán iskolás dolog lenne műről műre, tételről tételre regisztrálni, mi volt a játékukban olyan revelatív; a lényeget enélkül is össze lehet foglalni. Az összeszokottság, amelyre utaltam, semmiképp sem valamifajta közös rutint jelent, hanem inkább közös szabadságot, hiszen a partner megtanult „kooperálni” a másik zenei kezdeményezéseivel, reagálni rájuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hangindítások vagy az agogikai eszközök szinkronitása ne lett volna tökéletes, hogy a két tökéletesen eltérő jellegű, technikájú és hangképzésű hangszer artikulációját, sőt hangszínét ne tudták volna tökéletesen alkalmazni egymás lehetőségeihez, s hogy hangjaikat, dallamaikat külön-külön is ne ugyanaz a kohéziós erő tapasztotta volna össze.

A következő lényeges adottság a két művész rendkívül expresszív kisugárzása, ami azután együttes játékukban összeadódik, vagy inkább összeszorzódik. A két szonáta nem is egy varázslatos, tündéri vagy átszellemült pillanata így vált megismételhetetlenné, egy álmodozó vagy recitativoszerű szakasz, egy párbeszéd vagy egy fúga, egy korál-allúzió, egy-egy katartikus pillanat így hathatott úgy, mintha abban a pillanatban született volna meg. Azután itt van mindkét művésznek az érzékenysége az egyes hangok mérhetetlenül gondos, úgyszólván gyengéd megformálása iránt, ami folyamatos, szinte érzéki élmény a hallgató számára. Végül pedig vannak további titkos eszközei is a két művésznek, amelyekkel elérik, hogy sokszor nem is igen értjük, miért volt egy zenei pillanat olyan jelentékeny és megragadó. Hogy egy példát mondjak: a D-dúr szonáta fúgája, mintha csak összebeszéltek volna Fejérvárival, ugyanolyan puhán, ugyanazzal a magától értődő mozdulattal született meg, ahogyan két órával korábban hallottuk.

A Budapesti Fesztiválzenekar zárókoncertjét, amely hagyományosan a maratonoknak legalábbis az egyik zenei súlypontja, ezúttal nem Fischer Iván vezényelte: a pódiumot és a vezénylőpálcát – reméljük: ideiglenesen – átadta a zenekar által tavaly amatőrök számára meghirdetett karmesterpályázat négy győztesének. Ők a VII. szimfónia egy-egy tételét vezényelhették el a Müpában a Fesztiválzenekarnak. Bár ketten közülük hivatásos muzsikusok, egyikük sem rendelkezik – a pályázat kiírása szerint nem is rendelkezhetett – semmiféle karmesteri gyakorlattal. Mostani tevékenységük így nem is képezheti hangversenykritika tárgyát. A közönség egyik tagjaként mindazonáltal kijelenthetem, hogy az eredmény nagyjában-egészében élvezhető volt, bizonyára a zenekar rutinjának és annak is köszönhetően, hogy a pódiumra lépőket hivatásos karmesterek hónapokon át készítették fel erre a feladatra. Annyiban semmiképp sem eredménytelenül, hogy a zárótételt dirigáló dr. Harkányi Árpád aneszteziológus olyan lendületesen és meggyőzően vezényelt, hogy az ő esetében úgy érezhettük: valóban ő volt a vezető és a zenekar volt a vezetett. Nem szólnám meg érte, ha valamiféle folytatást tervezne.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Fesztivál Színház,  Időpont:  2020. február 2.