2020.02.24.

Köztér-felújításokról ritkán írtunk kritikát. Eddig. Az új hivatalába lépő Bardóczi Sándor főtájépítész kinevezése azonban jó apropót ad arra, hogy szemügyre vegyük a főváros közterületeinek megújulását. Kezdjük ott, ahol a polgári Pest újkori története is kezdődött: a Múzeumkertben. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.

Főtájépítésze mindezidáig nem volt Budapestnek. Pedig úgy kellett, mint egy falat kenyér – a városi életminőség szempontjából szinte fontosabb a közterek érzékeny kialakítása, mint a csín, amit az épületek megjelenése a városnak kölcsönöz. A 19. századi várostervezés sugárutakat és tereket vágott az összezsúfolt lakóházak közé, az új struktúra mentén pedig pompásan felcicomázott épületeket emelt. Közöttük sétált büszkén a városi polgár, csodálva korának építészetét. A városi mobilitást a sétatempó jellemezte, volt idő megcsodálni a sok apró részletet, melyet aztán a következő száz év viharai szürke porrá erodáltak. Ami maradt, az mára összemosódik a járművek ablakából, eltakarják az oszlopok és kábelkötegek. A város, amely valaha a találkozások színtere volt, közlekedési hálózattá vált. Szociológusok és pszichológusok tudományos kutatásokkal támasztják alá, milyen nagy árat fizettünk ezért, az egyszeri városlakó csak a fojtogató sodrást érzi. A nagyvárosi rohanásban mára felértékelődtek a közterek, ahol mód van megállni, megpihenni, és akár megszólítani egymást. Világszerte megnőtt a tájépítészet ázsiója, számos jó példa létezik arra, hogyan lehet a mindenki által használt területek megreformálásával élhetőbbé tenni a lebetonozott Földet. A klímaváltozás pedig elodázhatatlanná teszi, hogy intenzíven foglalkozzunk a városi zöldfelületek sorsával.


Budapest új vezetése, úgy tűnik, elkötelezett abban, hogy felzárkózzon a világtrendhez. Bardóczi Sándor személyében nem csak új szereplővel, de új funkcióval is gyarapodott a főváros fejlesztéséért hivatalból felelős szakemberek tábora.  Bardóczi személye garancia a higgadt és szakértő véleményezésre – ő a Liget-projekt kapcsán kezdettől határozott álláspontot képviselt, és a szakmai szempontokat mindvégig első helyen kezelve ajánlott alternatív javaslatot, ami persze elbukott a politika akadálypályáján.

A kiemelt kormányberuházásokon kívül azonban még számos lehetőség kínálkozik a korszerű urbanisztikai követelményeknek megfelelő köztérfejlesztésre, és – bár nem esik jól bevallani – a tájépítész szakma sokkal egységesebb és felkészültebb ebben, mint az érdekek és idejétmúlt elvek mentén megosztott építésztársadalom. Ebben talán szerepet játszik, hogy viszonylag fiatal szakterületről van szó. Hajdan a kertészmérnökök feleltek mindenért, ami nem tégla és malter, de megjelent a házak környékén. A tájépítészek viszont – ahogy nevük is kifejezi – nem pusztán kertészek; az épületek közötti köztes tereket formálják a városlakók igényeinek megfelelően, összehangolva a növényzet telepítését a többi struktúraalkotó elemmel – utcabútorokkal, burkolatokkal, esővízgyűjtéssel és főként a használattal.

A köztér legnagyobb problémája ugyanis, hogy nemcsak köztes, de közös is, ami fejletlen demokráciákban leginkább azt szokta jelenteni, hogy senkié. Majd az állam, az önkormányzat gondoskodik róla, hogy ne legyen kátyús, ne a hajléktalanok foglalják el a padokat, ne legyen szemét és virítsanak a rózsák – körülbelül ennyi az átlagember elvárása. Ritkán jut eszébe, hogy locsolni és szemetet szedni nem igényel sem szakértelmet, sem hivatalos felhatalmazást. A fenntartásért felelős Főkert szempontja, hogy minél kevesebb gondot okozzon a karbantartás – a szélben szabálytalanul keringőző levelek, letörésre hajlamos faágak csak bonyolítják dolgot, a cuppogós sárról nem is beszélve. Amikor a térkő-maffia nyomában settenkedve leplezzük le épp a korrupciót, nem árt arra is gondolni, hogy vannak, akiknek éppenséggel érdekük, hogy a söprés zökkenőmentes legyen. Ez az érdek pont szembemegy a forróságtól tikkadt térhasználó pillanatnyi érdekével, a tiszta felületeket viszont ő is szereti, sőt elvárja. A fák hozzá hasonlóan szomjazzák a vizet, a légkör szintúgy, és hiába a nedvességet áteresztő szilárd burkolat, a túlmelegedést megakadályozó párolgást nem oldja meg. Millió érdeket kell összehangolni, és lassan valóban a túlélés a tét, a tájépítész szakma tehát nem kis kihívás elébe néz. Az már az utóbbi idők urbanisztikai fejleménye, hogy a szakemberek felismerték: a folyamatba a városlakókat is be kell és lehet vonni. Egy korábbi főépítész, Finta Sándor nevéhez fűződik a Főváros TÉR-KÖZ programjának elindítása, amelyben közösségi célú és a közösséget bevonva megvalósuló projektekkel pályázhattak a kerületi önkormányzatok a Fővárosnál. Az érintettek bevonása a tervezési folyamatba nagyobb, akár önkormányzati finanszírozású projektek esetében is járható út – ahogy az a nyolcadik kerületben a Teleki tér felújítása esetében történt. A tájépítészet tehát prosperáló, izgalmas műfaj, ahol furcsa módon a közönség sokkal inkább tudomásul veszi a kortárs esztétikát, mint az épületek esetében.


A Múzeumkert felújítása némileg kilóg a sorból, pozitív és negatív irányban egyaránt. Egyrészt szimbolikus jelentőségű parkról van szó, ahol megbocsátható és elfogadható, hogy a felújítás alapja a korabeli állapot visszaállítása volt. Másrészt – ahogy az többek között Bardóczi Sándornak az építészfórum oldalán megjelent, a későbbiekben általam többször is hivatkozott kritikájából is kiviláglik – a közpénzből megvalósuló rekonstrukció gondos szakmai előkészítéssel zajlott. „Eleve ritkaság, hogy egy kertre önállóan írnak ki tervpályázatot. A másik ritkaság, hogy a kiírt pályázaton tájépítészek önállóan indulhatnak, netán nyerhetnek. A harmadik ritkaság, hogy végül majd az tervezheti a rekonstrukciót, aki az ötletpályázaton nyer. Mindezek a csodák itt mind megtörténtek.” A pályázatot a Tér-Team iroda nyerte, koncepciójuk igyekezett a korhű rekonstrukciót a megváltozott városi környezet igényeivel összehangolni.

Amikor a múzeum kertje létesült, még nem a házak dzsungelébe kellett némi zöldet lopni, hanem a régi városfalon kívüli, mocsaras területből igyekeztek az épületnek méltó és civilizált környezetet teremteni. Már Pollack Mihály gondolt a környezetrendezésre: három oldalról vaskerítéssel körbevett, a hátsó telekhatáron szabadtéri kőtárral határolt angolparkot képzelt 1846-ban elkészült klasszicista alkotása köré. 1853-ban Petz Ármin meg is tervezte a kertet, Ybl Miklós a kerítést, utóbbi 1865-re készült el. A kivitelezés ugyanis akadozott, és ugyanaz állt az útjában, mint manapság: a pénz hiánya. Az elöljárók többféleképp próbáltak pénzt szerezni, Kubinyi Ágoston akkori múzeumigazgató javaslatára 1852-től a múzeum javára például hangversenyeket tartottak, így vált az 1850-es évek legfőbb koncerthelyszínévé a Nemzeti Múzeum. Az első hangversenyt Erkel Ferenc vezényelte, közben gyűjtőívek köröztek. 1852-ben kertalapítványt hoztak létre, melybe szintén sokan adakoztak. Ebből épülhetett meg a ma is álló, a mostani felújítás során újra használatba vett kertészház a Pollack Mihály tér felőli oldalon, és ebből készült Petz Ármin angolparkos kert-terve is.  Az első fákat József főherceg adományaként a Margitszigetről hozták, Egressy Sámuel ezer facsemetét adott kiskunlacházi birtokáról, Sina Simon pedig hársfákat küldött gödöllői uradalmából. A kertavató ünnepségre 1855. november 24-én került sor, elültették az első fákat, a jelenlévők pedig az erre az alkalomra készített öntözőkannával locsolták meg őket. 1859-ben Ómidorf Kornélia 10 paddal ajándékozta meg az addigra már közkedvelt parkot. Össztársadalmi ügy volt tehát a Múzeumkert létrejötte, és sajnos ebben is láthatunk némi különbséget a mai viszonyokhoz képest.

A Múzeumkert mai faállományának legöregebb darabjai későbbiek, a két háború közti időből valók. A mostani felújítás előtt nagyon gondos felmérés készült a növényzetről, ennek alapján döntöttek a beteg példányok, 38 fa eltávolításáról, melyeket 25 új csemetével pótoltak, köztük növényritkaságokkal. A növényzet az eltelt több mint 150 év alatt jócskán elburjánzott, az én gyerekkori emlékeimben a Múzeumkert vad őserdőben megbújó mohos szobrok titokzatos világát jelenti.


Ennek a romantikus titokzatosságnak a felújítás után nyoma sincs. Vele együtt tűntek el a drogosok is, a burjánzás utolsó nyertesei, és egyben a kortárs közterek kulturált használatának egyik legfőbb ellenségei. A mai parkfelújítások során a biztonság és átláthatóság az egyik legfőbb szempont, jelezvén a 21. századi társadalmi együttélés szó szerint megkerülhetetlen problémáit. A zárhatóság és a hajléktalanok távol tartása alapkövetelmény, bármit gondoljunk is erről; a Nemzeti Múzeum körül a műemléki kerítés persze eleve megkönnyíti a helyzetet. A ma már minden oldalról utcákkal és fontos közintézményekkel körülvett park használata indokolta, hogy a kerítésen mind a négy oldal felé kaput nyissanak. A kortárs építészeti kiegészítéssel megtoldott kertészházba kávézót ígért a terv, helyette most kiállítóhely, ahová csak a főépületben lehet jegyet váltani, némi csalódást okozva ezzel a séta közben betévedőnek. A térrel is kommunikáló kávézó jobb döntésnek tűnt. A legfájóbb hiány a hátsó front, a Pollack Mihály tér értelmes használata, beleértve az üresen álló Rádió épületét és mellette az omladozó Esterházy-palotát is. Ezek hasznosítására elhangzott a kormánytól néhány ködös ígéret, egyelőre azonban nem mutat semmi a megvalósítás felé. Így a kert zárvány a Palotanegyed sok lehetőséget tartogató szövetében. Az okos köztér-felújítás egyik mércéje pedig az, hogy miképpen illeszkedik a terület a városszövetbe, milyen kapcsolatok kötik össze a környezetével. A szomszédos Kálvin tér – Mikszáth tér – Lőrinc pap tér tengely erre jó példa, a Pollack Mihály tér is hasonló hasznosítás után kiált.

A korhű rekonstrukció megoldotta az átláthatóság kérdését, a rekonstruált sétányok békésen kanyarognak az öreg fák között, köztük frissen telepített cserjék várják, hogy növekedésnek indulhassanak. A koncepció ellen elvben semmi kifogásunk nem lehet, a terület múltja indokolja. Látványnak egyelőre talán kicsit unalmas, de figyeljünk a főtájépítészre: „Meg kell szoknunk, hogy a tájépítészeti alkotások csak négy dimenzióban értelmezhetők. Idő kell nekik és jó fenntartás.” Sűrű vadon híján egyelőre azért kanyarog az ösvény az ágyások körül, hogy megcsodáljuk a szintén felújított szobrokat, nemzetünk nagyjait, akik immár nem a bozótból kandikálnak kifelé. Még szerencse, hogy időről időre megpihenhetünk, mert a kortárs parkfelújítások kérlelhetetlen mumusa, a jóleső üldögélésre tökéletesen alkalmatlan pad helyett is kényelmes, a kort idéző bútorok kerültek a sétányok mellé.


A másik fő kártevő, a vásárok és fesztiválok bevételt hozó, ám fizikailag pusztító parazita viselkedése szintén nem kímélte a kertet az idők során. A 19. századi polgárság kedvelt közparkja, ahol kezdetben csak egy szerény italárusító bódé és a Széchényi Könyvtár kölcsönző pavilonja képviselte a fogyasztást. A 2. világháború előtt nemzeti jelentőségű eseményeknek – március 15-i ünnepségeknek és elhunyt nagyságok felravatalozásának – színtere volt, a szocializmus idején pedig egy játszótérrel gazdagodott, hogy aztán a rendszerváltás után lelakják a fesztiválbódék és közönségük. A mostani felújítás kanyargós útjaival és gondozott ágyásaival nem ad lehetőséget a park ilyesfajta túlhasználatára. Erre a funkcióra például a Pollack tér kiválóan megfelelne, burkolt felületével. A Múzeumkert hátsó megnyitása biztosítja innen a közönségkapcsolatot a Múzeum épületével – ez is a mostani felújítás érdeme.

A park leglátványosabb színfoltja megújult a játszótér: a dicsőséges múltból a Múzeumkertben golyózó Pál utcai fiúk világát idéző házikók népesítik be a Múzeum utcai oldalt. Számomra ugyan kérdés, hogy egy mai óvodáskorú csemete mennyiben tud azonosulni ezzel a világgal, van-e egyáltalán fogalma róla, ki volt és mit csinált Boka vagy Áts Feri. De valaminek a szülők is hadd örüljenek, ha már nekik itt csak támlátlan hajóládák jutottak ülőhelyül. Pásztorról biztos már közülük se sokan tudják, hogy valóságos figura, aki felnőttkorában könyvet is írt a „Muzi”-ról. A játékszerek mindenesetre szépek, színesek, látványosak, lehet rajtuk csúszni, mászni, forogni, beléjük lehet bújni. A Múzeumkert új játszótere a tematikus, narratív vonalat követi, ahol a játékszerek érdeme nem elsősorban az, hogy mozgásra ösztönöznek, inkább a látvány szórakoztató, és kínál díszletet a közös tevékenykedéshez. Érdemes lett volna a házikókhoz a környék épülethomlokzatait kölcsönözni.

Bújócskázni mindenesetre még ne próbáljunk meg az új Múzeumkertben, de bízzunk abban, hogy a természet tudja a dolgát, és hallgassunk Bardóczi Sándorra: „[a tájépítészeti alkotásoknak]… türelemre és legfőképpen gondozásra, fenntartásra van ahhoz szükségük, hogy a növényekkel berendezett térfalak, színek és formák egyszer előbukkanjanak és működni kezdjenek.”


Az idézetek forrása: Bardóczi Sándor: Einstand nélkül – a megújulóban lévő Múzeumkert margójára

Szerző: Zöldi Anna
Címkék: Nemzeti Múzeum