Az Úr nevében / Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka; Trafó
2020.01.21.

Urbán András rendezésének egyetlen állandó, mozdulatlan (mozdíthatatlan?), uralkodó díszleteleme szakrális tárgy: a hátteret kitöltő hatalmas monstrancia. Közepén, szokásos helyén az oltáriszentség, ami a keresztény hit (a katolikus és részben az evangélikus felfogás) szerint végeredményben maga az Isten. PETHŐ TIBOR KRITIKÁJA.

Mészáros Gábor
Mészáros Gábor

Megvilágítása rendre változik, mintha élne, s a sárga, pirosas, zöldes árnyalatok azt kívánnák jelezni: valamilyen módon érinti mindaz, ami a közvetlen környezetében történik. A sugarakban végződő „liturgikus edény” tágabb értelemben lehetne akár „Isten szeme” is. (A látványterv a rendező, Urbán András munkája.)

Csak a monstranciára esik fény, amikor a színpad szélén elhangzik a Miatyánk (Nagyabonyi Emesétől), amelyet püspöksüveges férfi (Mészáros Gábor) prédikációja követ: Ferenc pápának a menekültek világnapjára született, befogadásra, önzetlen segítségre buzdító üzenetét idézi fel. Alapgondolata, hogy a figyelemnek, „a gondoskodásnak konkrétan ki kell fejeződnie a migrációs tapasztalat minden állomásán: az indulástól az utazásig, a megérkezéstől a visszatérésig”. A pap ruháján a feltámadt Krisztus jele, a bárány a kereszttel. Ellenpólusaként a háttérben árnyjátékként keresztre feszített csontváz jelenik meg: a feltámadás, a megváltás elmaradt, Krisztus pedig csontvázzá fogyva ott maradt a kereszten. A keresztény skizofrénia erősen szimbolikus pillanata ez, baljós politikai üzenettel, háttérben a pápa evangéliumot idéző szavaival. Lényegre törő esszenciája annak a belső meghasonlásnak, szellemi elsatnyulásnak, amit a későbbiekben (olykor talán túlzóan) részletesen bont ki a rendező.

Nagyabonyi Emese
Nagyabonyi Emese. Fotó: Molnár Edvárd

Amit láthatunk (és nyomában persze az előadás) mindannyiunk alapkérdését hangosítja ki: működhet-e a gyakorlatban a tolerancia, lehetséges-e a segítségnyújtás (első pillanatban önfeladónak tűnő, igaz keresztény gesztusként is) az egészen más közegből (nota bene egy hódító szellemű vallás közegéből) érkező, ám a segítségre kifejezetten rászoruló menekültekkel szemben? A krisztusi válasz egyértelmű, éppen ezért zavarba ejtő.

Az Úr nevében műfajában erősen eklektikus: imádság, káromkodás, stand-up, kabaré, orgia és bohóctréfa hullámzó erejű és színvonalú egyvelege; hangsúlyos, keretet alkotó alapvonása az Istenhez fordulás: a darab a Miatyánkkal indul és muszlim imádsággal zárul. Ami közte van, az nagyjából két részre osztható. Az első – a legvadabb gyűlölethullám tombolása – szinte észrevétlenül veszi kezdetét: imponáló gördülékenységgel megy át a kezdetben látott együttérző szeretet az elutasításba, az elhangzó, a toleranciához kapcsolódó érvek – itt némiképp kötelességszerű – felmondásából pillanatok alatt születik meg az egyelőre szordínós idegenkedés. A két világ közti stílusbeli híd maga a rideg, kemény beszédforma.

A kibontakozó „őrjöngés” az előadás legproblematikusabb része. Részeg kivagyiság, ismert ostobaságok, féligazságok ömlenek ránk négy, egymás mellett üvöltő, egymást a dehumanizálásban túllicitáló szereplő szájából. A túlméretezettség alaphiba: az itt hallható elszabadult, mindenekelőtt a menekültekre zúduló gyűlöletária legalább ötvenperces. A szenny, az uszítás butasággal keveredve lehangolóan fárasztó, tehetetlenséget és csömört ébreszt elszenvedőjében a primer valóságban is. Ilyen mennyiségben és sűrítettségben a színpadon még idézőjelesen is nagyon sok, végeredményben magát a meghökkentő hatást gyengíti, amit eredetileg nyilvánvalóan elérni kívánt. Az egyenetlen színészi játék is a tombolás hitelességét gyengíti - a szavakat kísérő gesztusok erőtlenek, esetlegesek, át nem gondoltak, olykor rutinszerűen elnagyoltak. Az pedig kifejezetten zavaró, hogy a „politikailag brutálisan inkorrektként” aposztrofált – nevezzük így jobb híján – polgárpukkasztás mögül nyilván akaratlanul, ám egészen direkt módon tűnik elő a tanító szándék, a „tükörtartás”. A színészek helyzete ezáltal hasonlóvá válik egy gyerekelőadásban szereplő bohócokéhoz, akik lényegében hasonló módon igyekeznek provokálni és egyben figyelni a közönség reakcióit. A didaktikus jelleget erősíti az agitatív forma: a szereplők egymás mellett, egymás szavaiból el-elkapva valamit, látszólag abba kapaszkodva, de folyamatosan monologizálva tulajdonképpen miniatűr szónoklatokat tartanak. A szándék ugyan érthető, ám valamiféle, a gyűlöletáriát hasonló szintre felpörgető (legalább pszeudo-)párbeszéd feltehetően kevesebb direktséggel járt volna. (Érezhette ezt Urbán András is, hiszen a monológokat két kisebb közjátékkal megtörte.)

Jelenet az előadásból. Forrás:
Jelenet az előadásból. Forrás: Kosztolányi Dezső Színház. Fotó: Révész Róbert.
A gyűlöletária csúcspontja, a színpadra váratlanul behozott sült disznófej felfalása, a vele való rituális közösülés brutalitásával, szándékoltan erős túlzó jellegével szerencsés fordulatot hoz: semlegesíti a tanító jelleget. A folytatás ebből következően hatásában erősebb, egyúttal csendesebb is. A rendezés a darab elején már bevált megoldást használva verbális eszközökkel, a leginkább gondolati síkon egymásra épülő jelenetek fordulatai segítségével, finom gördülékenységgel vezeti át az előadást a jellegzetesen kelet-európai előítéletek világából az iszlámban rólunk élő sztereotípiák közé. (Előbb maguk a szereplők bújnak „muszlim bőrbe”, hogy aztán átlényegüljenek.) Jóval halkabbra hangolva (helyesen, hiszen az ellenkezője visszás is lenne a mi esetünkben), szinte jelzésszerűen villantja fel ezeket az általánosításokat: ugyanolyan féligazságok, mint amilyeneket korábban a habzó szájakból hallhattunk, és ugyanúgy szinte végzetes módon eltávolítanak egymástól. A darab felfogása szerint a párbeszéd lehetetlen, egymást megérteni is szinte képtelenség. Ami vékony reményt ad, az, úgy tűnik, maga az ima. A Miatyánk és a feltehetően a Koránból vett muszlim ima. A két, egymással szemben álló vallás itt elhangzó szakrális szövegének tartalmi különbözősége végeredményben minimális. A zárókép apokaliptikus, kísérője pedig az a Bibliából is ismert zúgás, ami Isten érkezését – és vele a hagyományos keretek felbomlását, pusztulását – jelzi.
 
Az előadás adatlapja a színház honlapján itt található. 
Szerző: Pethő Tibor