Watchmen / HBO
2020.01.13.

Alan Moore és Dave Gibbons nyolcvanas években megjelent comicja, a Watchmen új fejezetet nyitott a képregények történetében azzal, hogy leszámolt a klasszikusnak mondható szuperhős-kultusszal. Az HBO azonos című sorozata miközben újragondolta az eredeti művet, hű tudott maradni annak szellemiségéhez is. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Damon Lindelof, a rossz emlékű Lost – Eltűntek és a csekély, de annál fanatikusabb rajongótáborral büszkélkedő A hátrahagyottak kreátora már gyerekkora óta rajongott Moore és Gibbons híres comicjáért, amely a képregények történetében igazi mérföldkőnek számított. A disztópikus Watchmen vállaltan politikus volt és lényegében dekonstruálta a szuperhősök kultuszát azáltal, hogy rámutatott: nem várhatjuk a szuperhősöktől a megváltást, önjelölt igazságosztók ők, akik ugyanúgy kétségek között vergődnek, mint az átlagemberek és még szuperképességeik sincsenek.
 
A fáma szerint Alan Moore nagyon utálta Ronald Reagant, ami arra ösztökélte, hogy rámutasson a Reagan-érára jellemző csillagháborús tervek veszélyeire. Az eredeti Watchmen a nyolcvanas évek alternatív valóságában játszódik, amikor is Richard Nixon az Egyesült Államok elnöke, a vietnámi háborút pedig megnyerte az USA. Miután a szovjetek és az amerikaiak belehajszolják egymást az esztelen fegyverkezésbe, a világot az atomháború réme fenyegeti, ráadásul egy törvénnyel a szuperhősöket is parkolópályára tették, akiknek immár a második generációja aktív – pontosabban inaktív a kényszernyugdíjazás következtében.
 
Regina King
Regina King
Damon Lindelof adottnak vette az eredeti mű főbb fordulatait, az HBO sorozata 34 évvel a képregény eseményei után játszódik. Az USA elnöke immár 30 éve Robert Redford (igen, az a Redford, a Butch Cassidy és a Sundance kölyökből), a rendőrtisztek pedig maszkot viselnek, hogy a bűnözők ne ismerhessék fel őket. Ez az óvintézkedés az úgynevezett Fehér éjszaka miatt vált szükségessé, amely egy, a rendőrök ellen elkövetett pogrom elnevezése. Az összehangolt merényleteket a fehér felsőbbrendűséget hirdető Hetedik lovasezred terroristái hajtották végre karácsonykor az oklahomai Tulsa városában. Ezt a véres éjszakát úszta meg valahogy a széria főszereplője, az egyik új karakter a Watchmen-univerzumban, Angela Abar (Regina King), aki a mészárlást követően látszólag leszerelt a testülettől, valójában azonban Sister Night néven igazságosztóként él titkos életet.
 
Mindezt most időrendben meséltem el, de több epizódot kell megnézzünk ahhoz, hogy az események összeálljanak, és a teljes képből először kirajzolódjon egy-egy nagyobb rész, majd fokozatosan az egész. A Lindelof-féle Watchmen esetében épp ez a nagyon lassú építkezés a lényeg – az elejtett megjegyzésekből, a történetdarabkákból, a flashbackek és a jelen eseményeinek egymásba játszásából próbáljuk kitalálni, ki kicsoda, milyen kapcsolatban áll a többi szereplővel és főként, mi köze az Alan Moore-féle comic klasszikus szereplőihez, vagyis a korábbi generációk olyan híres tagjaihoz, mint Dr. Manhattan, Ozymandias, Rorschach, a Csuklyás Bíró vagy épp a Komédiás. Nem véletlenül nevezte Lindelof remixnek a sorozatát – az új szereplők, vagyis a harmadik generáció tagjai mellett (in)aktívak még páran a másodikból is, és azoknak az árnyéka is hosszúra nyúlik, akik már meghaltak, eltűntek vagy illegalitásba vonultak. Rorschach, vagyis Walter Joseph Kovacs eszméi a Hetedik Lovasezred tagjai között szélsőséges formákban élnek tovább, ahogy néhány elhallgatott vagy nem is ismert rokoni kapcsolatra is fény derül a szériában.
 
Lindelof Watchmenje ugyanúgy politikai parabola, mint anno Alan Moore-é volt, csak most nem a nukleáris háború fenyegetésével kell szembenézniük a szereplőknek (ezt már nem érezte eléggé aktuálisnak a kreátor), hanem a rasszista eszmék, a gátlástalan politikusok és milliárdosok, valamint a hibrid hadviselés terjedésével.
 
Jeremy Irons
Jeremy Irons
A széria első része rögtön az amerikai történelem egy agyonhallgatott epizódjának állít emléket: 1921-ben Tulsában a fehér lakosok a város feketék lakta legvirágzóbb negyedét, a fekete Wall Streetnek is nevezett városnegyedet megtámadták, és több száz afroamerikait mészároltak le. Az sem véletlen áthallás, hogy a rasszizmus a legmagasabb politikai körökben és az erőszakszervezetekben is megjelenik a sorozatban. A Hetedik lovasezred tagjai a legbefolyásosabb körökbe is beszivárogtak, amit azzal indokolnak, hogy csak kontrollálni és befolyásolni akarják a szélsőjobbos eszmék terjedését. Ezt az indoklást ugyanúgy hihetjük igaznak és felelősségteljes cselekedetnek, ahogy ordas nagy kamunak is – a lényeg, hogy elbizonytalanodjunk, és ne tudjuk eldönteni, mi a valós magyarázat (ismerős taktika, nemde?). Egyértelmű a kritika az offenzív amerikai politikával szemben az is, hogy Lindelof Vietnámot immár az USA 51. tagállamaként jeleníti meg, és egy, az amerikaiak ellen végrehajtott terrortámadást is bemutat, amely mindkét fél sorsára komolyan kihat. 
 
A széria – a Moore-féle Watchmenhez hasonlóan – a szuperhőskultuszt még tovább dekonstruálja azáltal, hogy a képregény (vigyázat, spoiler!) két kulcsfigurájáról, Csuklyás Bíróról és Dr. Manhattanről is kiderül, hogy valójában afroamerikaiak. Csuklyás Bíró a mitologizálódás folyamán vált fehérré, a szériabeli népszerű tévésorozatban, az „American Hero Story”-ban már fehérként is jelenik meg; ahogy Lindelof attól sem riad vissza, hogy igaznak mutassa be számos Watchmen-rajongó korábbi feltételezését, amely szerint Csuklyás Bíró látszatházasságban élt: valójában meleg volt és Metropolis kapitány szeretője. Ugyanígy az is komoly üzenetértékkel bír, hogy Dr. Manhattan egy fekete férfi testében rejtőzik a Földön – ugyan ki feltételezné, hogy a világ legnagyobb hatalmú lénye, a Watchmen-univerzium egyetlen, valódi szuperképességekkel rendelkező szereplője egy oklahomai apuka?     
 
Damon Lindelof igazán profi sorozatot rakott össze, amit öröm nézni, de tény, hogy ez a Watchmen érzelmileg kevésbé érinti meg a nézőt. Az új feldolgozás olyan, mint egy izgalmas játék, ami állandó intellektuális izgalomban tart a titokdramaturgiának köszönhetően: mindig újabb és újabb nyomokon indulhatunk el, újabb és újabb motivációit ismerhetjük meg a karaktereknek, a felmerülő kérdéseinkre pedig idővel meg is kapjuk a válaszokat. Lindelof bravúrosan illeszti a helyükre a hiányzó darabkákat, varrja el a szálakat, okos és fontos politikai üzeneteket fogalmaz meg, ráadásul mindezt nem is szájbarágósan teszi, arra az érzelmileg felkavaró utazásra azonban ne számítsunk, ami A hátrahagyottakat jellemezte. Ám ez nem is baj. A Watchmen épp attól élvezetes darab, hogy képes bebizonyítani, mennyire sokoldalú tehetség is a kreátora.