Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika / Harlekin Bábszínház, Eger
2019.11.25.

Ha azt mondanák nekem, hozzak fel példákat műalkotásokból, amelyek megindítóan beszélnek a bizalomról, akkor első körben két név jutna eszembe: az egyik Pina Bausch, a másik Lázár Ervin. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Egymáshoz látszólag nem igazán kapcsolódó asszociációk ezek. Az egyiket a Pina Bauschról készült táncfilm egyik jelenetében láttam. Ennek a jelenetnek a címe is Bizalom: egy táncosnő lépdel lassan előre, és pár lépésenként oldalra dől. Az őt követő férfi táncos minden alkalommal elkapja, és visszahúzza álló helyzetbe. A másik, a Szegény Dzsoni és Árnika, amelyben a bizalom igen sokféleképpen jelenik meg, ám ami a kettőben közös, az a bizalom természetére világít rá: hogy ott vagyunk-e, amikor kell, és hogy elbírjuk-e a másikat, hogy a másik elhiheti-e azt, hogy ott leszünk és elbírjuk. Ez, mármint az egymás elbírása Pina Bauschnál és Lázár Ervinnél is egy konkrét fizikai aktusban tárgyiasul.
 

A Szegény Dzsoni és Árnika már az elbeszélői keretben is megteremti ezt a mély, bizalmi kapcsolatot: az első fejezetben ugyanis a két elbeszélő, apa és gyermeke „egy mese megírására szövetkezik”, mégpedig egy olyan mese megírására, amit mindketten nagyon jól ismernek, így ők ketten otthonosan és biztonságosan mozognak a történet terében. Apa és lánya, a narrátorok, két hang az előadásban, és külön szép, ahogy a színészek hallják ezt a két hangot, rájuk figyelnek és bennük bíznak, amikor implicit instrukcióikat teljesítik a színpadon.
 
A díszlet a kerek erdő, meg a világ, ami szintén kerek, éppen ettől a mesétől válik azzá. Köralakzatok, gömbök és félgömbök mindenütt, a kerek erdő fái nagy ingák, tetejükön zöld ágakból font, lyukacsos gömbök, az ingákat folyamatosan mozgásban tartják a játszók. Mert a bizalomhoz nagyon sok idő kell, Szegény Dzsoninak és Árnikának – mint minden rendes mesebeli szerelmes pának – ki kell állnia az idő próbáját. 
 
Lázár Ervin műve azt a kérdést is felteszi szépen és egyszerűen, hogy mitől is vagyunk szabadok. Szegény Dzsoni a történet elején „a világ legszabadabb embere”, aki egyben saját szabadságának a rabja, hiszen „se barátja, se kedvese, se egy tenyérnyi földdarab, ahol boldogan hajtaná álomra a fejét, és azt mondhatná, otthon vagyok”. A világ legszabadabb embere éppen azzal dühíti fel a százarcú boszorkányt, hogy nem hajlandó jó pénzért a szolgálatába állni, ám amikor Árnikával találkozik, kész lemondani a szabadságáról. Ez az előadásban úgy jelenik meg, hogy amikor a fiatalok megszeretik egymást, akkor az egyik ingafa lombkoronájának közepébe kerülnek, amely így egészen olyannak tűnik, mint egy apró börtöncella. De Lázár Ervin és szereplői, Dzsoni és Árnika tudják jól, hogy a szabadság nem a magányos, felelőtlen vándorlásban, hanem éppen a felelős döntésekben jelenik meg, így a fiatalok akkor lesznek szabadok és akkor találják meg igazán önmagukat, amikor készen állnak az elköteleződésre.
 
És tudja ezt a hirtelen haragú, de amúgy jó fej öreg király is, aki simán hozzáadja a lányát a jöttment csavargó szegénylegényhez, azzal a feltétellel, hogy a szerelmesek várjanak egymásra fél évet. Ám a fél év letelte után a százarcú boszorkány Szegény Dzsonit megkísérti, és bár a fiú kiállja a próbát és leleplezi a banyát, mégis késve ér a palotához, Árnika és a király már kacsává változik akkorra. 
 

A százarcú boszorkány nemcsak az egyik legérdekesebb karaktere a mesének, hanem messze a legkülönlegesebb bábja is az előadásnak. Bár épp az átváltozás megy kicsit nyögvenyelősen neki és mozgatójának: Grosschmid Erik felcsatolható arcokat tervezett számára, amelyeknek fel- és levétele mintha kicsit macerás lenne a színpadon. Nagyon erős viszont ez a boszorkány a lebegésben és a röpködésben. Egyrészt azért, mert a báb kialakítása (egy bábfej, a test pedig egy nagyon szép esésű fekete-piros lepel) igen alkalmas erre, másrészt, mert az azt mozgató Szabados Böbe nagyon pontosan érzi, mit kell ahhoz tennie, hogy a báb igazán boszorkányosan röpködjön. És szépek a kacsabábok is – ugyan nem mozdul meg egyetlen testrészük sem, de a hangjuk különleges: hátukon húrok vannak kifeszítve, ezt pengetik a színészek hápogás gyanánt.
 
Veres András rendezése az előadás látványvilágához hasonlóan a minimalista letisztultságra, a könnyen értehetőségre törekszik. Ez nemcsak azért jó, mert egy ötéves kortól ajánlott előadásnál az érthetőség az egyik legfőbb szempont, hanem azért is, mert Lázár Ervin műve már alapjáraton elég sokrétű, teljesen más szintjeit érti meg egy ötéves, egy tizenkétéves vagy egy felnőtt. És valószínűleg ez az oka annak is, hogy a bábszínházak szívesen játszanak Lázár Ervin-történeteket, hiszen a műfaj nem titkolt célja az, hogy a nézőtéren a legkisebbektől a leidősebbekig mindenki kapjon valamit a bábszínháztól, amit hazavihet magával. Egyetlen része volt az előadásnak, amikor úgy éreztem, a rendező kicsit bízhatott volna jobban a szerzőben, hogy konkrét felnőtteknek szóló utalás nélkül is képes létrehozni ezt a többszólamúságot.
 
Fotók: Harlekin Bábszínház
Fotók: Harlekin Bábszínház
Mikor Dzsoni és Árnika felváltva kacsaként, egymást cipelve indulnak vándorútjukra a hétfejű tündérhez, akkor a bizalmatlanság különböző formáival találkoznak. Egyik ezek közül az önbizalomhiány. Amikor a fiatal pár útonállókkal találkozik, kiderül, ők azért lettek rablók, mert nem hittek magukban eléggé ahhoz, hogy híres focisták legyenek. Ám miután visszakapják az önbecsülésüket, azok lesznek, kivonulnak a színről, a játszók pedig egy nagy narancsot tolnak a színpadra, amelybe áramot vezettek. Régimódi tévé ez, a focimeccset közvetítik rajta, az összes színész előtte szotyolázik és drukkol a haramiák csapatának, amely aztán kilenc nullra meg is nyeri a mérkőzést. Apró, felnőttek számára elrejtett poén ez, értem, és nem is szeretném kétségbe vonni az ilyesmik létjogosultságát, de gondolkodjunk el rajta, mit üzen ez ebben a kontextusban. Azt, hogy a stadionokra csak azért folynak el milliárdok, mert országunk vezetőinek kevés az önbizalma? Esetleg azt, hogy a haramiák hiába találták meg elvesztett önbizalmukat a focizásban, mert továbbra is tolvajok maradtak, csak már sokkal jobban keresnek vele? A nekünk szánt üzenet kissé kilóg itt a mese szövetéből.
 
Ettől az apróságtól eltekintve azonban a Harlekin Bábszínház Szegény Dzsoni és Árnikája nagyon jól működik. Darvas Benedek és Ádám Rita dallamos zenéi remekül illeszkednek a jelenetekhez, nem beszélve a Dzsonit és Árnikát játszó Szilner Olivér és Szűcs Réka kitűnő énekhangjáról. Szép az a rendezői megoldás is, amelynek segítségével a hétfejű tündér megjelenik. Hét gömbalakú lámpabúra ad színes hangulatvilágítást a jeleneteknek, és ezek ereszkednek villódzva lejjebb mint hétfejű tündér. Tehát a hétfejű tündér valójában nem megjelenik, hanem mindig is ott volt, de ez a paradoxon – sok felnőtt számára legalábbis – elég életszerű: néha hosszú időt vagyunk képesek eltölteni olyan dolgok keresgélésével, amik már rég ott vannak az orrunk előtt.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Puskás Panni