„Hol találni még egy olyan seggnyalót, mint Molière?” – hangzik el az álszent érsek szájából az Alföldi Róbert által rendezett Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című előadás egyik kulcsmondata. Bulgakov olykor Őfelsége komédiása címmel játszott drámáját most a Szegedi Nemzeti Színház tűzte műsorra. Ez utóbbi címváltozat a birtokos szerkezet miatt találóan és tapintatosan sűríti össze a történetet: bármit is tesz a művész, a hatalom tulajdonában végzi dolgát. Bulgakov drámája allegorikus mű, amely Molière korát használja díszletként a művészet és a hatalom örökzöld viszonyának kifejtéséhez. A példázatszerűség ennek megfelelően igen direkt: nem véletlenül tiltották be a drámát az 1936-os moszkvai bemutató után, mivel XIV. Lajos alakját könnyen meg lehetett feleltetni Sztálinnal.
Jelenet az előadásból. |
Ebből a nézőpontból a Bulgakov-szöveg mostani elővétele a cselekmény aktualitása miatt lehet indokolt – esztétikai értéke miatt kevésbé. Tematikailag az előadás szorosan kapcsolódik Alföldi elmúlt évekbeli alkotásaihoz, amennyiben a rendező számos ízben kissé receptszerűen, a hatalom hatásmechanizmusát egy klasszikus mű segítségével igyekezett megfeleltetni a mai állapotoknak, gondoljunk a Mephisto, a Danton halála, a Julius Caesar, de akár a Cenci-ház vagy A salemi boszorkányok előadásaira.
Ezekben a politikai példázatokban szövegszinten nem történik konkrét utalás a jelenkori Magyarországra, ám a párhuzamokat csak az nem veszi észre, aki csukott szemmel ül a nézőtéren. Ízlés kérdése, hogy ez a formanyelv mennyire nevezhető bátornak. A kettős beszédre építő, a nézővel összekacsintó előadások csapdája épp a formai radikalizmuson áll vagy bukik: ha a klasszikus mű pusztán kulisszaként szolgál, akkor épp a jelen politikai-társadalmi visszásságainak pontos analízise kapcsán maradhat bennünk hiányérzet. (Ha pedig strukturálisan nézzük: a kortárs világról konkrétan is fogalmazni merő előadások ma szinte kizárólag a független szférában jelennek meg.)
Innen nézve Alföldi szegedi Bulgakov-rendezése sem a tartalmi és formai veretessége miatt lesz érdekes, hanem a lokális, tehát a szegedi színházi folyamatok okán. Molière szerepében az egykori újvidéki, ma szabadúszó Balázs Áront látjuk vendégként: az előadás első perceitől nyilvánvaló a színész üdítő jelenléte a szegedi csapatban. A játék, főleg az első felvonásban dinamikus és ritmusos, Kálmán Eszter a hatalom nyomasztó valóságát kiemelő, ódon hangulatot árasztó, türkizkék díszletében a színészek stilizált, korhűséget imitáló jelmezekben mozognak. Három szeletre tagolódik a színpad: a drámabeli „színház a színházban” szituáció érzékeltetésére az első jelenet épp a függöny mögül előlépő Molière antréjával indul, akit a Napkirály (Medveczky Balázs) a díszpáholyban ülve figyel. Hajlongó kiszolgáltatottság a színpadon és szigorú tekintetek a díszpáholyból: itt kezdünk.
Balázs Áron |
Az első felvonás feszessége feltétlenül kiemelendő, jól működik a színészek közti dinamika, ami főként a szituációs poénoknak köszönhető. Molière élete és lavírozása a királyi udvar és az egyház hatalmának árnyékában bontakozik ki. Gazdag poénforrást kölcsönöz az előadásnak, ahogy a színházigazgató Molière az érsekség és a királyi udvar köreiben különböző szituációkba csöppen: általában nem a helyzetnek megfelelően viselkedik, s ugyanúgy hozza a különböző komédiafigurákat a hatalmasokkal való érintkezéskor, mintha mindig színpadon lenne. A közös sültcsirke-evés a királlyal talán a legsikerültebb jelenet ebből a csokorból.
Balázs Áron túlmozgásos, folytonosan játszó, a nagyszínpad terét markáns jelenlétével pillanatok alatt betöltő jelenség – fiziológiai adottságai, nagy szemei, élénk mimikája Molière szerepére predesztinálja. Néhol határozott színházigazgatóból szempillantás alatt kiszolgáltatott, infantilis kisfiúvá változik: ezt az állandósult játszó-létet a színész nagyfokú árnyaltsággal képes érzékeltetni, precízen vált a különböző játékstílusok között. Madeleine, Molière élettársa szerepében Ágoston Katalin érzéki, de határozott nőt formál meg, akinek a férfiak dominálta közegben még több harcot kell megvívnia az önérdek-érvényesítéshez. Az Armande-ot játszó Sziládi Hajna emlékezetesen hozza a feltörekvő fiatal lányt, aki éppen a férfiszívek elcsábításától reméli felkapaszkodását.
Medveczky Balázs Napkirálya jellegtelen típusfigurának láttatja az uralkodót: a minimalista tónusú játék nem tudja egyértelműsíteni, hogy az önkényuralom mintapéldánya valójában befolyásolhatóan kisszerű-e. Ennek következtében a király inkább lesz súlytalan, mintsem hűvössége miatt félelmetes. Szegezdi Róbert érsekje már inkább tekintélyparancsoló, ám alakításában szintén egy csipettel több hatalmaskodó gesztus van a szükségesnél. Frissítő Gömöri Krisztián jelenléte, alkatából következően mind színpadmesterként, mind a Molière-t megalázó Valérként az előadás legfőbb poénfelelőse.
Medveczky Balázs, Balázs Áron. Fotók: Szegedi Nemzeti Színház |
Jóllehet a gegek fogyásával, főként a második felvonásban, kiütköznek a játék üresjáratai, ráadásul a szituatív poénok frissítő volta tanmeseszerűvé színezi a sztorit. Kevéssé érezhető át a Molière-re nehezedő nyomás valódi tétje, és épp az állandósuló gegek kissé bulvárossá szelídítik a történetet, ami a realista játékstílussal és a korhűséget idéző jelmezekkel együtt inkább komolykodó összhatást kelt. Molière életének irodalomkönyv-szagú újrameséléséből így nehezen érezhető át az egyház, főként az érsek ármánykodása. A sztori másik szála, tehát a Molière magánéletéről és színházcsinálói működéséről mesélő epizódok szintén szikáran peregnek le, benne egy szerencsétlen szerelmi szállal.
Az előadás a jól összefogott jelenetek ellenére fűszertelen és kissé tétnélküli, ahogyan a kétfrontos háború szétzilálja Molière személyét. Dramaturgiailag érezni is némi aránytalanságot a második felvonás első felében, amely kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a kihallgatási jelenetekre, ekkor ugyanis Balázs Áron hosszan nincs színpadon, s hiánya hatványozottan megérezhető. Vizuálisan igen hatásos, ahogyan az inkvizíciós pereket idéző Oltáriszentség Társaság tagjai rikító piros maszkban és reverendában, feszes alakzatban ülnek Zacharie Moirron színész (Krupp Bence) kihallgatásakor. A jelenet mégis inkább műborzongást kelt, a V-alakban falra erősített neonlámpák utaláshálója pedig didaktikus. Az ilyen típusú allegorikus eltávolítás esztétikailag inkább tűnik bátortalannak, illetve ha a politikai színház kurrens elméleteivel vetjük össze: a kizárólag díszletszerűen odabiggyesztett motívumok pusztán megerősítenek eddigi politikai tapasztalatainkban. A kettős kódolás óhatatlanul műfaji dilemmát is okoz: a jelenkori politikai kontextus belelátásával az előadás nem elég bátor, anélkül viszont muzealizáló szövegszínház, illetve a hazai színjátszás gyógyíthatatlan klasszikusmű-fétiséről tanúskodik.
Mindennek dacára az előadás korántsem nevezhető kudarcnak, hiszen látszik, hogy a szegedi színház új nyomvonalon van. Alföldi rendezői jelenléte így valójában egy újabb építőkocka az eddigiek mellett, ami szintúgy hozzátesz ahhoz, hogy a tavaly megszabott csapásirányon továbbhaladva az idei évad még merészebbre sikeredjen.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalot itt található.