Rajongókból alkotók. Így lehetne jellemezni A lelőhely rendezőinek pályáját, akik filmjükkel egy régi álmot valósítottak meg. Ráadásul nem is akárhogyan. Az alacsony költségvetésű sci-fi érthető módon nem tartozik a gyakran moziforgalmazásba kerülő filmek kategóriájába. A néhány kivétel vagy kultikussá válik, mint Duncan Jones Holdja és a Találmány című mikro költségvetésű thriller, legtöbbször viszont csúfos kudarcot vall. Christopher Caldwell és Zeek Earl, A lelőhely rendezőpárosa azonban, úgy tűnik, pontosan tudta, mibe vág bele.
A YouTube csatornaként induló, amatőrök által készített sci-fi rövidfilmek forgalmazásával foglalkozó DUST nevű stúdió saját szellemiségében készített első nagyjátékfilmjét üdvözölhetjük A lelőhelyben. Ez a szellemiség pedig szenvedélyes elhivatottságot és stabil alkotói víziót jelent. A műfaj és annak meghatározó alakjai iránt mutatott mély tiszteletet, mindenekelőtt azt a fantasztikus világokért érzett rajongói odaadást, ami e film alkotóira mindennél inkább jellemző.
A két elsőfilmes rendező az atmoszférikus sci-fi rövidfilmek területén szerezte tapasztalatait és ez a hollywoodi mértékkel gombokból készült debütálás is egy korábbi rövidfilmjük kiterjesztett változata. Bár komolyabb rendezői és forgatókönyvírói előélettel nem rendelkeznek, Chris és Zeek nem hagyja, hogy holmi tapasztalatlanság útját állja nagyszabású ambícióiknak és egy közel sem hibátlan, de kétségtelenül szerethető mozit kovácsolnak a szűkös keretek között.
A kompakt cselekmény fókuszában futurisztikus aranyláz áll, ami nehéz sorsú főhőseinket egy távoli hold mérgező erdejébe csalogatja a gyors haszon reményében. Cee (Sophie Tatcher), egy átlagos tinédzserlány, édesapjával (Jay Duplass) érkezik a Washington állambéli Olympic Nemzeti Park erdejében forgatott földöntúli helyszínre. A kezdetben kincskeresésnek induló akció hamar a túlélésért folytatott küzdelembe torkollik. Miután a páros súlyos kudarcot vall, Cee egyetlen lehetősége kényszerszövetségre kelni egy ismeretlen banditával (Pedro Pascal), hogy közös erővel tudják elhagyni a halálos bolygót.
 Jelenetek a filmből |
Ebből az alaphelyzetből pedig jellegzetes hangulatú, lassú folyású felnövéstörténet kerekedik ki, szerethető karakterekkel, lebilincselő atmoszférával és kevésbé emlékezetes történetvezetéssel. A film élesen távolodik el jelenkorunk akció- és effekt-orientált sci-fi trendjeitől és inkább közelít, stílusában és tematikájában egyaránt, a klasszikus vadnyugati történetekhez. Bányászokkal, rajtaütésekkel és magányos fegyverforgatókkal teli, megfontoltan csordogáló cselekménye is leginkább az 1800-as évek Amerikájában érezné otthon magát.
Ahogy karakterei is jobban illenek egy John Wayne-filmbe, mint az űrbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne működnének zseniálisan ebben a közegben is. Az elsőfilmes Sophie Tatcher az amazonná váló elesett hölgy közhelyét tölti meg élettel, Pedro Pascal pedig tündököl a neoshakespeare-i angolsággal beszélő Ezra szerepében. Az alapvetően kiszámítható történet leginkább kettejük dinamikájából építkezik. Ezek a karakterek sikeresen lendítenek át a középtájt ellaposodó cselekmény hiányosságain, következetes jellemfejlődésük segít fenntartani az érdeklődést akkor is, amikor a sztori szempontjából éhen maradunk.
Chris és Zeek számára azonban nem a történetmesélés volt a legfőbb kérdés. Bizonyos szempontból A lelőhely igényes stílusgyakorlatnak is nevezhető, alkotói ugyanis elsősorban a történet helyszínéül szolgáló világ konstruálásával vannak elfoglalva, és csak mellékesen azzal, hogy megtöltsék azt élettel.
Az univerzumépítéshez pedig gazdag alapanyagból dolgoznak a szenvedélyes kreátorok. A film első képkockáiból világossá válik alkotói legfőbb inspirációja, a70-es, 80-as évek futurisztikus-mechanikus filmjei tele pittyegő kapcsolókkal, villogó lámpákkal és ormótlan díszletekkel. A film leginkább Ridley Scott korai klasszikusaiból, az Alien és a Szárnyas fejvadász ütött-kopott világából építi nosztalgikus atmoszféráját.
 A képek forrása: MAFAB |
Az összetákolt szkafanderek és ősmodern díszletek érezhetően több gondoskodást és odafigyelést kaptak a rendezőktől, mint a forgatókönyv, és így az alkotói folyamatokba is egyfajta betekintést nyerhetünk. A film kiindulópontjaként részletesen kidolgozott világukat használták, amit a kasztrendszertől kezdve a kultúrán át egészen az aktuális lingóig, teljes körű mitológiával láttak el. Ezek mellett kicsit úgy érződik, mintha a cselekmény pusztán utolsó építőkockaként került volna az egyenletbe, amivel a néző belehelyezkedhet megálmodott közegükbe.
Formai hiányosságaiból fakadóan A lelőhely várhatóan nem lép majd kultuszfilm státuszba, mégsem mondhatni, hogy kudarcot vallottak volna alkotói. Első nagyjátékfilmjük lényegében úgy működik, ahogy az alapjául szolgáló rövidfilm. Stílusos pitch a rendezők részéről. Bepillantást enged egy világba, ami hatalmas titkokat és megannyi elmondatlan történetet rejt, ahhoz viszont, hogy mindezt valóban felfedezzük, a készítőknek komolyabb forrásokra van szükségük. Sajnálatos, hogy a fényes jövő alapjainak letétele mellett nem jutott több idő az aktuális küldetés kivitelezésére. Talán majd legközelebb!