A Bartók Világverseny, úgy hírlik, idén, a zongoristák vetélkedésekor is igen izmos nemzetközi mezőnyt termett, a döntőbe mégis – mintha e körülmény vissza óhajtaná perelni igazát a sok évtizede még elfogadott, mára megkérdőjelezett vélekedésnek, mely szerint Bartókot a földkerekség muzsikusai közül a zeneszerző honfitársai játsszák legjobban, mivel ők érzik a zene lüktetésének ihletet adó anyanyelv lejtését – kizárólag magyar muzsikusok kerültek: Szokolay Ádám, Balogh Ádám és az amerikai színekben induló, de magyar származású Peter Klimo (Klimó Péter) lépett pódiumra. A zenekari döntőben mindhárman egy-egy versenyművet szólaltattak meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kitűnő kíséretével, Hamar Zsolt alkalmazkodó vezényletével: Szokolay Bartók 1. zongoraversenyét, Balogh Liszt A-dúr zongoraversenyét, Klimo Bartók 3. zongoraversenyét választotta.

Szokolay Ádám

Szép, ám egyszersmind problémákat is felvető estével ajándékozták meg a fiatal muzsikusok a közönséget – s nemcsak azokat, akik kedvelik a versenyeket, szeretnek szurkolni, győztesekre és várható rangsorra fogadni, hanem azokat is, akik megmaradnak a puszta zeneélvezet vágya mellett. Ugyanakkor nehéz is volt ez az este, zavarba hozó, s nemcsak a művészek számára, hiszen ők, nem épp hétköznapi tudásuk birtokában, aligha jöttek zavarba a közönség előtti megmérettetés helyzetétől – hanem a zsűrinek. Hogyan lehet összehasonlítani három művész teljesítményét, akik közül egyik sem ugyanazt játssza? Összemérhető-e az a technikai felkészültség, karakterábrázoló képesség, szuggesztivitás és intelligencia, amely Bartók 1. zongoraversenyéhez kell, azzal, amelyet Liszt A-dúr zongoraversenyében mozgósít az előadó? Aligha, sőt még Bartók 3. zongoraversenyének megszólaltatását sem lehet összemérni a másik Bartók-versenymű előadásával. Ezek a produkciók inkommenzurábilis értékeket tárnak a hallgatók elé. Ez azonban csupán az egyik probléma. A másik az, hogy a hangszeres művészet utóbbi évtizedekbeli fejlődése következtében az általános technikai és előadói színvonal korábban elképzelhetetlen magasságokba emelkedett. Azok a művészek, akik egy effajta verseny döntőjéig eljutnak, lényegében mindannyian mindent tudnak, amit csak egy fiatal, szellemi és fizikai ereje teljében lévő előadó tudhat. A különbségek elenyészők. A kritika címében idézett régi Neoton-sláger azt sugallja, nem kell célfotó. Nos, még ha rendelkezésünkre állna is ilyen, semmire sem mennénk vele, mert valószínűleg ugyanazt mutatná mindhárom esetben.

És hol vannak az egyéniség megkülönböztető jegyei? Ezzel jutottunk el a harmadik problémához. Szokolay Ádám nagyszerű tolmácsolásában érvényesült Bartók 1. zongoraversenyének ereje, vadsága és nyersesége, a ritmus meghatározó szerepe, a hangszer perkusszív kezelésének zeneszerzői tendenciája – az a föld mélyéből feltörő energiákat felszabadító, barbár hangvétel, amely a nagy „zongorás év”, 1926 több más Bartók-művében és tételében (Szonáta, Szabadban) is megnyilatkozik. Összefogott, szuggesztív és virtuóz tolmácsolás volt ez, amely intelligensen érzékeltette a műben jelenlévő Stravinsky-hatást is, miközben érvényesítette Bartók szuverén megszólalásmódját.

 

Balogh Ádám

Balogh Ádám Liszt A-dúr zongoraversenyében meg tudta ragadni a mű oly jellemző kettősségét: lírai hangvétel és erő együttes jelenlétét. Játéka kifinomult volt és elmélyült, nem hiányzott belőle Liszt szellemi eleganciája és nagyvonalúsága, ujjai ismerték a diszkantregiszter csillogását, de az akkordikus megszólalás szimfonikus zengését is. Formálásmódja feltárta a mű szerkezetének egységét, azt a koherenciát, amely oly sajátosan tömör kompozícióvá avatja ezt a darabot – testvérével, az Esz-dúr zongoraversennyel együtt.

 

Peter Klimo ihletett és hibátlan előadása méltó szószólója volt Bartók kései klasszicista visszahajlásának, megidézve a 3. zongoraverseny mozarti békéjét és derűjét, megmutatva a mű kecses arányait, ugyanakkor nem fukarkodva a darabhoz szükséges ritmikai tartással és erővel sem. Előadásában a sokat emlegetett lassú tétel kozmikus magányú éjszakai monológja is méltón hatott, és a finálé táncából sem hiányzott az az egészséges szilajság, amely a 3. zongoraverseny zenei magatartásainak spektrumát teljessé teszi. Mégis: ha valaki az egyéniségre kérdez, az mintha ezen az estén távollétével tüntetett volna. Érett és szép, megbicsaklások nélküli produkciókat hallottunk, de az előadásokat nem a megnyilatkozások személyessége fémjelezte.

Peter Klimo

Hogy is fémjelezhette volna! Maga a versenyszituáció nivellálja menthetetlenül a művészi gesztusok személyességét. Olyan egy verseny döntője, mint amikor a vőlegény bemutatkozó vacsorán jelenik meg választottja szüleinél, vagy amikor a tudósnak részt kell vennie egy állófogadáson, amelyen munkahelye, a kutatóintézet dúsgazdag szponzorait hivatott meggyőzni tevékenysége fontosságáról. Minden szóra, minden mozdulatra, a tekintet minden villanására vigyázni kell. A megfeleléskényszer effajta helyzeteiben senki sem adhatja felszabadultan és kockázatmentesen önmagát, mindenki „viselkedik” – játékával óhatatlanul a muzsikus is. Győzni akar, és ez a konvenciók betartása felé tereli. Vékony jégen sétál, minden hangot ennek szellemében játszik, mert a jég bármikor beszakadhat. Az egyéniség? Majd máskor jut szóhoz: a verseny után, egy szólóesten, ahol szintén van tét – de nem ekkora, és nem ilyen.

 

Ezért bár másnap megtudhattuk, hogy a helyezések végül megegyeztek a zenekari döntőbeli megszólalás sorrendjével, a kritikus mégis úgy érzi: három első helyezettet hallott. Vagy még inkább: három sokat ígérő, szépreményű, nagyszerű zongoristát – akiknek igazi személyiségét majd csak ezután fogjuk megismerni.