Interjú Schnábel Zitával
2019.09.11.

A Megfigyelők díszletének kritikusdíj-nominálása adta az apropót ahhoz, hogy Schnábel Zitával beszélgessünk. És bár beszélgettünk a Megfigyelők díszletéről, leginkább két tanulsággal járt az interjú: az egyszerűig eljutni mindig nagyon bonyolult, és a látszólag nem evidens dolgok is mutathatnak nagyon egyfelé. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.

Revizor: Érezted annak hátrányát, hogy a pályára nem a szokásos úton, a Képzőről vagy Kaposvárról, látványtervező diplomával a zsebedben, hanem a MOMÉ-ról, művészetelméleti és média design tanulmányokkal érkeztél?
 
Schnábel Zita: Alapvetően nem, mert hamarabb lettem színházi ember, mint tervező: nekem már volt egy kapcsolatrendszerem, mire kialakult bennem, hogy én valójában tervező vagyok.  A kérdés persze attól még áll, hogy stigmatizál-e, ha valaki nem a klasszikus képzésből jön, tisztában vagyok vele, hogy nem szokványos a szakmai utam. Kezdetben – a gimnáziumi színjátszókörből kilépve – TÁP és Hólyagcirkusz előadásokban játszottam, de ezzel párhuzamosan fotográfus képzésre is jártam. Közben elindult a Stereo Akt, amihez szorosan kötődtem, a MOMÉ-n meg már kifejezetten a színház és a mozgókép viszonya foglalkoztatott. Ezzel párhuzamosan volt szerencsém Juhász Andrással dolgozni asszisztensként, ám ezekből a munkákból kiderült számomra, hogy hosszútávon nem a videó az én utam. Látványtervező szakra sosem akartam felvételizni, azt éreztem, hogy a MOMÉ-n jó helyen vagyok, élveztem, hogy ott a diverzitáson van a hangsúly. Más, nem színházi inspirációk értek, felszabadító volt, hogy ott szó sem esik színházról, miközben egyáltalán nem éreztem, hogy meg lennék fosztva tőle, hiszen az egyetemmel párhuzamosan mindig zajlott egy próbaidőszakom is. A Krakken művelet (kritikánk az előadásról itt olvasható) díszletén például erősen érződnek a MOME építészeti kurzusai. De ahhoz idő kellett, mire eljutottam magamban oda, hogy kimondjam, tervezni akarok, habár ott volt végig egy karnyújtásnyira tőlem, erre meg kellett érnem. Inkább egyfajta evolúció zajlott le bennem: fel kellett ismernem, hogy a tér érdekel. Sok előadást létrehoztam a barátaimmal – a kapcsolatrendszerem is tulajdonképp innen származik –, holisztikusan láttam a színházat, közben a MOMÉ-ra jártam, ami egy tervezőegyetem, és a tér kezdte meghatározni a színházról való gondolkodásomat, így szépen lassan kialakult a tervezői identitásom. Színházi ízlésben kezdetben a Ledarálnakeltűntem, A Sütemények királynője, a krétakörös Liliom, Siráj és a Frankenstein-terv hatottak rám, később a Szputnyik előadásai.
 
R: Miért éppen a tér?
 
Schnábel Zita
Schnábel Zita
SZ: Számomra a tér szervezni tudja az előadást. Az az előadás első eleme, amivel a néző szembesül, és magában kell hordoznia valami esszenciálisat arról, amiért az előadás készült. 
 
R: A színház politikai térnek is tekinthető. Ha megnézem azokat az előadásokat, amikben dolgoztál – a Krakken művelet vagy a Megfigyelők, a Menekülj okosan! és a Cím nélkül vagy a Bánkitó Fesztivál színházi programjainak kurátorsága –, mind közéleti, társadalmi kérdéseket feszegetnek, és a MOMÉ-n is foglalkoztál ilyen kérdésekkel. Honnan ered ez az érdeklődés?
 
SZ: Konkrétan nem tudom hova kötni, de részben valószínűleg otthonról hozom a közéletre való fogékonyságomat. Szerintem a politikát és a színházat nem lehet elválasztani egymástól, hiszen mindkettő a közösségi életünkről, társadalmi folyamatainkról folyó diskurzus része.
 
A diploma előtt már vagy egy éve tervezgettem, hogyan fogok majd hozzá egy monumentális labirintus megtervezéséhez, de 2015-16-ban, a menekültválság idején egyszerűen nem láttam magam előtt, ahogy a belső labirintusaimmal foglalkozom. Azt éreztem, hogy most nem veszhetek el magamban, hanem kifele kell figyelni, és felhívtam Fábián Gábort, hogy szeretnék ezzel a témával foglalkozni, mert tudtam, hogy őt is ugyanez érdekli. És akkor már ketten voltunk a Menekülj okosan! stábjában.
 
R: Azt gondolom, egy ilyen típusú projekt másféle szerepleosztással jár, és ellopom a jelződet: eleve holisztikusabb attitűdöt kínál és követel, mint egy klasszikus előadás létrehozása.
 
SZ: Ezért volt nagyon nehéz diplomázni a Menekülj okosan!-nal. A diplomavédésen legalább háromszor megkérdezték tőlem, hogy konkrétan mit csináltam az előadásban. A tanárok szempontjából teljesen jogos a kérdés, mert valahogy meg kell ítélniük az én munkámat, de az egy igazi kollektív alkotás volt, amiben nem váltak el élesen az alkotói szerepek. Úgyhogy diplomaanyagnak nem volt jó választás, de úgy éreztem, nem tudok most mással foglalkozni. Bennem általában kialakul egy erős érzelmi kötődés az előadás iránt, amin dolgozom – ezt még a Szabó Attila vezette színjátszókörből hozom magammal –, és iszonyú mázlim van, hogy eddig mindegyik munkámmal tudtam azonosulni. A Leselkedők, a Menekülj okosan!, a Krakken művelet, Megfigyelők vagy a Kertész utcai Shaxpeare-mosó a tervezői identitásom más-más stációit mutatják, de a „benne-levés” mértékében nem tudok különbséget tenni.
 
R: Megint belekapaszkodok egy szóba: a Megfigyelők milyen stációt mutat?
 
Krakken művelet
Krakken művelet
SZ: Itt már valóban tervezőként lehetett lubickolni, bár az is igaz, hogy sokadjára született meg ez a látványvilág. Az első irány szinte kizárólag vetítés volt, aztán hamar rájöttünk, hogy a Trafó Klub a mi akkori koncepciónkra nem alkalmas.
 
R: Pedig azon – rendszeres Trafó-nézőként – valószínűleg kevésbé lepődöm meg, mint ezen a puha, vakítóan pasztell dobozdíszleten.
 
SZ: Az volt Kristóf (Kelemen Kristóf, a dráma írója és az előadás rendezője; a vele készített interjú itt olvasható – a szerk.) egyik kérése, hogy ne ismerjük fel, hogy a Trafóban vagyunk, ne vegyük észre a jellegzetes padlót, az oszlopokat. Ez viszont azt hozza magával, hogy be kell borítani, építeni mindent, hogy elfedjük az adottságokat.
 
Szinte minden jelenet presszóban játszódik, de azt valahogy éreztük, hogy nem egy presszóbelső lesz a megoldás. Fokozatosan alakult ki ez a hibrid tér, ami reális elemekből épül fel, de a végeredmény mégsem reális. Kristóf tudta, hogy eredeti archív bejátszásokat is akar használni, azoknak viszont felületek kellettek. Adta magát, hogy a bútorzat különböző részei váljanak vetítőfelületté, innen jött a tévé, a bárszekrény és az iratszekrény. Ezek a bútorok ma is itt vannak körülöttünk, ha máshol nem, a nagyszülők otthonában. Ezzel is reflektálunk a mára, hiszen ezek az 50-60 éves díszletelemek a magyar közönség mindennapjainak részei. Érdekes lenne kipróbálni, hogy például New Yorkban milyen reakciót váltana ki, biztosan nem hatna ez a vizuális kód annyira zsigerien ott, mint itthon.
 
De abban is biztos voltam, hogy kell ebbe a szép, puha, pasztell térbe valami visszataszító, ami mutatja, hogy ez egy fertőzött hely. Amikor előkészítettük az előadást, akkor megint tombolt egy nagy poloskainvázió. Arra gondoltam, érdekes összekötés lehet a valósággal, ha poloskák jelennek meg a díszletben, hiszen a Trafó-pincébe is lejuthatnak igazi poloskák. De gyorsan nyilvánvaló lett, hogy egy ügynök-történetben poloskákat vinni a színpadra szóviccnek tűnik majd, ekkor találtam ki a közönséget figyelő madárpreparátumot.
 
Megfigyelők. Fotó: Puskel Zsolt
Megfigyelők. Fotó: Puskel Zsolt
R: Furcsák a jelmezek: elbizonytalanítottak, hogy ezek a ruhák a 60-as évekből valók, vagy a mostani fast fashiont látom.
 
SZ: Ennek örülök, mert szándékosan nem toljuk túl a korszakábrázolást a jelmezeknél. Kristóffal arra jutottunk, hogy a ruhák külön-külön olyanok legyenek, amiket akár ma is hordhatnánk, viszont fontos volt, hogy együtt, összhatásukban megalkossák a kort, de mégse legyenek nevetségesek. Ezt azzal oldottam fel, hogy a szabásvonalakat, sziluetteket többnyire megtartottuk, de mindenki monokrómban van, nem szerettem volna tipikus 60-as éveket idéző mintákat behozni. Emiatt a lányok ruháit könnyen be tudtam szerezni, mert valóban, bármelyik fast fashion világmárka honlapján találtam négy-öt dolgot, amiből már csak ki kellett választani a véglegeset. A fiúkon jóval több eredeti van. Persze, ez utólag egyszerűnek hangzik, de eddig eljutni egyáltalán nem volt egyszerű.
 
R: Visszacsatolnék az első kérdésemhez, a kívülről érkezéshez, és ahhoz, amit te mondtál a holisztikus színházi szemléletről. Folyamatosan motoszkál bennem két név, Nagy Fruzsináé és Kálmán Eszteré. Ők hozzád hasonlóan szintén nem a szokott úton érkeztek a tervezői szakmába, és szintén szokatlan módon, szerepet váltva, látványszínházi előadásokat készítenek. Téged ilyen típusú szerzői projektek nem foglalkoztatnak?
 
SZ: De igen, kifejezetten szeretnék olyan előadásokat is létrehozni, ahol a térből vagy látványból indulunk ki. Per pillanat korainak érzem belevágni egy saját dologba, de előbb-utóbb biztosan megcsinálom a labirintusomat, ahol a néző is aktívan bevonódik majd az előadásba. De alapvetően nagyon szeretek stábban tervezni, nem vagyok képzőművészalkat, nem szeretek egyedül dolgozni, én azt szeretem, ha a díszletemet használják, nem csak úgy van. Most Hamburgban csináljuk Bodó Viktorral A kastélyt, abban a díszlet egy labirintusszerű tér. Az első lehetőség tehát megadatott egy színpadi labirintushoz.

Szerző: Papp Tímea