Az elmúlt két év időskori kényszerpihenőkkel telt Zubin Mehta karrierjében: az indiai karmestert vállsérüléssel és rákkal is kezelték, majd hatalmas ünneplés fogadta visszatértét. Ahogy a Müpa színpadára lépett, fekete botra támaszkodva, igen legyengülve, talán sokaknak eszébe jutott, hogy mégsem véletlenül választotta Mahler Harmadikját, ezt a százperces művet, a zenetörténet leghosszabb szimfóniáját. Természetesen egyben, szünet nélkül.
 Zubin Mehta |
Érdekes, hogy Mahler a harmincas éveiben dolgozott III. szimfóniáján, egy olyan életszakaszban, amely számára a kezdetet jelentette, és nem a véget. Ahogy az első tétel programcíme is mutatja: Pán ébredése. 1896-ban tett záróvonalat a partitúra végére, s a következő évben Bécsben folytatta pályáját, a Hofoper élén, megkapta hát a vágyott állást. Viszont mire egy karmester eljut odáig, hogy igazán a mélyére hatoljon a mahleri életműnek s vele ennek az opusznak, jócskán eltelik a karrierjéből néhány évtized.
Nem véletlen, hogy a 83 éves Zubin Mehta vezényelte III. szimfóniának a második része az egyik leginkább megindító előadása volt a műnek, amit valaha hallottam. A jó fél órás nyitótétel („Kräftig. Entschieden” – tehát erővel és határozottan), módosított, ezáltal töredezett szonátaformájában azonban hiányzott a karmester erőteljes jelenléte, melynek révén a szerkezeti pontokon sodró hévvel átlendülhetne a zenekar. A bevezető szakaszban az időkezelés finomabb hangolásával sokat lehetett volna javítani. (Idézzük csak fel Bernstein 1962-es felvételét.) A tétel programja szerint Pán ébredésének pillanatait halljuk, de ami a tétel legtöbb interpretációjában hangos, zajos, mozgalmas feleszmélés, az Mehta értelmezésében inkább a márványszobra ennek a kecskeszarvú, szőrös mitológiai alaknak. A kürtök és a harsonák hangformálásukkal inkább az esztétikai szépségre törekszenek.
De talán a válasz is itt nyugszik, hogy miért Mahler III. szimfóniájával búcsúzik az Izraeli Filharmonikusok élén a karmester. A szimfónia az irodalom területén a Zarathustrával rokon, filozófiája ott van minden egyes percében, nem csupán azokban a szövegrészletekben, amelyeket Mahler megzenésített. És a zoroasztriánus Mehta élete korából fakadóan a negyedik tételben, Zarathustra éjféli dalánál ér össze igéző módon a vezényelt művel.
 Zubin Mehta és Gerhild Romberger (Fotók: © Posztós János, Müpa) |
„O Mensch! A világ mély, mélyebb annál, ahogy a nappal ismeri” – énekli Gerhild Romberger mezzoszoprán mély tónusú, búgó hangon Nietzsche sorait. Zarathustra most csendes, a túlvilágra áthajoló szellemi forradalmár. Mehta és az Izraeli Filharmonikusok előadásában valóban megnyílik a zenének egy transzcendens szintje, s ez a zenélés milyenségében is megmutatkozik. Szemben az ősszel Opus Klassik díjat kiérdemlő Fischer Ádám-felvétellel, amelyen Mahlert, a klasszikust halljuk, egy korszerűbb hangon, Mehta előadása az újrafelfedezett szerző hőskorát idézi. Benne van az az energia, amelynek forrása az volt, hogy Mahlert a 60-70-es években mondhatni kortárs modernként játszották. (Árulkodó apróság: a negyedik tételben a hagyománynak megfelelően glissandóval szólal meg az oboa és az angolkürt, Fischer Ádám és Iván felvételein pedig nem, miként az a kottában sincs jelölve.) És ahogy a III. tétel végén a zene páros lüktetésű lesz, arpeggiókat játszik a hárfa, és a kürt fortissimo kezdődő dallama piano végződik, az megalapoz a kivételesen ragyogó utolsó három tételnek.
Az ötödik tételben a kórus harangzúgást imitál és a vigasztalás hangján szól a bűnöshöz. A Magyar Rádió Énekkara és Gyermekkórusa felemelően tiszta. A szimfónia furcsasága, hogy kórusszimfóniaként csupán egyetlen tételében szerepelteti az emberi hangot, az is egy intermezzo-szerű, négy és fél perces szakasz. Ugyanakkor jelentősége van, hogy mikor szólal meg emberi szó a színpadon. A hatodik tételben ugyanis nincsen kórus, ez egészen más kórusszimfónia, mint Beethovené; mintha a zeneszerző azt üzenné, hogy ezen a ember feletti szinten („Amiről a szeretet üzen nekem”) nem lennének szavak. A hangsor tonika és domináns fokát ütő timpani tökéletes egységbe simul a zenekarral, így érkezünk meg egy fenséges záróakkordhoz, a D-dúr hangzathoz. Az a nyugodt sodrás, amelyet Zubin Mehta pálcája nyomán a zenekar indukál, a legnagyobb magasságba lendíti ezt a százperces zenei ívet.