Kaposvári Kamarazenei Fesztivál 2019
2019.08.20.

A 20. század első felében keletkezett, egyébként azonban igen különböző hagyományokat követő művekből összeállított, változatos és szép hangversennyel vette kezdetét augusztus 13-án, immár 10. alkalommal, a Kaposvári Kamarazenei Fesztivál (Kaposfest). MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Ravel, Sosztakovics, Respighi és Dohnányi műveit összesen 15-en – idősebbek és egészen fiatalok, magyarországiak és külföldiek, a fesztivál visszatérő vendégei és most debütálók, többségükben kiemelkedő kamarazenészek – adták elő.

Duleba Lívia
Duleba Lívia
Nyitószámként Ravel varázslatos Bevezetés és Allegróját Mirjam Schröder (hárfa), Duleba Lívia (fuvola), Szűcs Péter (klarinét), Baráti Kristóf (hegedű), Bácsy-Schwartz Zoltán (hegedű), Razvan Popovici (brácsa) és Camille Thomas (cselló) adta elő. A művészek különösen a bevezető tétel lélegzetállító színköltészetét, a kitárulkozás pillanatai varázsolták elénk élményszerűen; külön elismerést érdemel a két fúvós hangszer precíz játéka, érzékeny belesimulása a húros hangszerek szövetébe.

Az impresszionizmusból azután Sosztakovics jóval aszketikusabb világába ugrottunk fejest: az 1944-ben komponált 2., e-moll trió következett (op. 67; azaz nem op. 67 no. 2, ahogy a műsorújságban tévesen megjelent) Baráti Kristóf, Várdai István (cselló) és Alekszej Vologyin tolmácsolásában. A darab igen összeforrott és ihletett előadásban szólalt meg: a Barátira és Várdaira olyannyira jellemző állandó reakciókészség, amellyel szinte minden egyes hangot mintegy a felfedezés frissességével, a pillanatnyi kontextus által meghatározott funkcióban szólaltatnak meg, az orosz zongoristára is átsugárzott. Ez megmutatkozott már a nyitó Andante revelatív erejű, finom előadói gesztusaiban is, s csak tovább fokozódott az Allegro con brio jelzésű második tétel diabolikus hangulatának felidézésével, pontosabban azáltal, hogy a tételt, a közhelyektől némileg eltérően, valamiféle kedélyesen diabolikus zeneként értelmezték és interpretálták. Makulátlan volt a vágyakozással és szomorúsággal teli Largo egyszerűsége és tisztasága, Sosztakovics egyik legszebb lírai megnyilatkozásának érzelmekkel telített, mégis érzelgősségtől mentes felidézése. A mű egész korábbi menetére visszatekintő, azt összefoglaló, de azt még kíméletlen szarkazmussal és a katonacsizmák félelmetes menetével megtetéző, majd befejezésül a lassú tétel súlyos kezdő akkordjait rezignáltan visszaidéző zárótétel – az ártatlan Allegretto tételcím ellenére voltaképpen a mű súlypontja – megint csak teljes jelentőségében, sokrétűségében bontakozott ki előttünk ebben az értő előadásban.

Frankl Péter
Frankl Péter
A szünetet követően Ottorino Respighi manapság újrafelfedezés alatt álló, Shelley szövegére komponált kamarakantátája, A napnyugta (Il tramonto) szólalt meg Kristóf Réka előadásában, a Diana Tiscsenko–Bácsy-Schwartz Zoltán–Razvan Popvici–Stephan Koncz összetételű vonósnégyes közreműködésével. Igényes előadás részesei voltunk: Kristóf Réka tiszta és szép hang, továbbá kitűnő és erőlködésmentes technika birtokosa, és a jelek szerint elsődleges drámai tehetség, aki magától értetődő természetességgel tárta elénk az összetett lelki folyamatokat (bár az olasz szöveg nem volt mindig 100%-osan érthető). Az összes előadó azonosulását és koncentrációját dicsérte a műnek Schoenberg Verklärte Nachtjára hajazó, átszellemült befejezése, a könnyes-csendes, mégis himnikus végkicsengés ihletett megformálása. Ehhez többek között a négy vonósjátékos kitűnő egymásra hangoltságára volt szükség.

Dohnányi Ernő 1935-ben komponált szextettje ideális lezárást biztosított az estnek. Már az előadók névsora – Frankl Péter (zongora), Mácsai Zoltán (kürt), Szűcs Péter, Baráti Kristóf, Lars Andres Tomter (brácsa), Várdai István – felvillanyozóan hatott, és ehhez képest sem érhetett senkit csalódás. Dohnányi egyik legihletettebb, legbriliánsabb művéről van szó – attól ugyanis, hogy valaki nem tartozik a zenei nyelv megújítói közé, még dúskálhat a zenei ötletekben és gondolatokban, mint ebben az esetben Dohnányi is. A nyitótétel nemes hangja és remekül felépített tetőpontja, az Adagio megkapó líraisága és a háború fenyegető árnyai, vagy az árvalányhajas idillből kiinduló, de tündéri könnyedségűvé váló Allegro con sentimento, végül pedig a Finale trivialitással játszó, csúfondáros iróniája ugyancsak elgondolkodtatja a hallgatót, mert rá kell jönnie, hogy ilyesmiket épp az imént Sosztakovics megfogalmazásában hallhatott. Sosztakovics és Dohnányi? Már ez a rácsodálkozás is a műsortervezés kreativitását, eredetiségét dicséri. Az előadás pedig odaadó, érzékeny és precíz, szárnyalóan könnyed és súlyos mondanivalóval telített volt, azaz szuggesztív és élményszerű. Ha a kitűnők közül mégis ki kellene emelnem a legkitűnőbbeket, akkor ezúttal Frankl Pétert és Mácsai Zoltánt említeném.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár,  Időpont:  2019. augusztus 13.