Briefs

Kezdjük akkor hátulról: van, ahová éppen azért jár az ember, hogy minél nagyobb show-ban legyen része; hogy amikor azt hiszi, ezt már tényleg nem lehet tovább fokozni színben, hangban, méretben, összhatásban, akkor előkerüljön még néhány robbanópatron, boldoggá téve a már kellőképpen felajzott nézőt, meg a feltétel nélküli rajongást és odaadást elváró előadót egyaránt. Kb. ez a dramaturgia működteti a Magic Mirror éjfél előtti programsávjának szokásos revüműsorát: idén az ausztrál Briefs hatfős csapatának The Second Coming című cirkusz- és dragkabaréjáért, meg az egyetlen, cyr-kerékre komponált, igencsak érzéki szám erejéig őket kiegészítő kétfős kanadai-amerikai The Arrow műsoráért érdemes volt hosszan várakozni. 

A Briefs előadásának a szokásosnál talán egy számmal kisebb turnéverziója ez. A konferansz, rendező és mindenes, a számok között villámgyorsan újabb meg újabb látványos outfitekbe és hatalmas parókákba bújó körszakállas drag, Fez Fa’anana magabiztosan tartja kezében az estet. És mégis, úgy sejtem, hogy fesztiválkörülményeken kívül, vagyis ott, ahol a nézők nem csak úgy betévednek, hanem kizárólag erre az eseményre koncentrálnak, a politikailag merőben inkorrekt megjegyzésekből (még) bőségesebb a választék. Az előadás a műfajhoz hűen nem kímél senkit: a színesbőrű főnöktől a fehér akrobaták épp úgy megkapják a beosztásukat, mint az a néző legelöl, aki nem perdül táncra az első felszólításra.

Cirque Alfonse: Tabarnak

A show pedig természetesen perfektül működik, amikor nem rekonstruálja, de utalásaival egyértelműen felidézi a zsáner hőskorát. Az egymástól független, mégis hasonló stílusú, mert egyformán frivol számok cinkosokká teszik a nézőket a férfitestek kukkolásában. A rubikkockát és a jojót boszorkányos ügyességgel forgató iskolásfiú, a félig elmajszolt banánját a közönség sorai közé hajító majomember, a gyakorlatilag meztelen handstandos artista, vagy az apró, vízzel telt medencével és a fölé függesztett karikával lenyűgözően dolgozó akrobata egytől egyig ügyesen egyénített karakter.

Meg persze nagyon szexi, de hát épp ezért járunk cirkuszba, nem igaz? Egészen másképpen az a Cirque du Sziget nagysátrában látott kanadai trupp, a Cirque Alfonse Tabarnak című műsora. (Két éve a tőlük látott Barbu nem nyűgözött le.) A színpad fölé lógatott, szépen átvilágítható rózsaablak, meg az időnkénti utalások szolidan megidézik az állítólagos inspirációt, vagyis egy valamikori québeci gyülekezet hétköznapjait. A klerikális keret amúgy akár diszkréten zárójelbe is helyezhető, bár a hat artista és a három zenész közötti szoros köteléket, az együttlét érzékelhető erejét szépen magyarázza.

A négy férfi és két nő magasról, nagyon magasról indít, és ami a cirkuszban igazi bravúr, mégis képesek a fokozásra. Bonyolult és veszélyes, emelkedő (zene)dramaturgiával, növekvő sebességgel építkező görkorcsolyaszámmal korbácsolják fel a kedélyeket. A több változatban megépülő emberi gúlák, a szilárd kézzel tartott merev oszlopokon való egyensúlyozás a hajlékony erő látványos képeit teremtik meg. Kedvencem mégis az egyórás, üresjáratot nemigen tartalmazó show fináléja: az artisták a lengőhintán és az előtte mozgatott vastag matracon lazán passzolgatják egymásnak a helyet, végül szó szerint korábban nem látott magasságokba lendülve. Így lesz igazán cirkusz az egész sátor.  

Foco Alaire: LOStheULTRAMAR

A Szigeten mindig érdemes a sátrakon kívül is nyitott szemmel járni: a sétáló utcaszínházak közül idén a mexikói Foco Alaire LOStheULTRAMAR-jába (ŐKaTENGERENTÚLRÓL) futottam bele többször, és nem tudtam elszakadni tőlük. Egyszerű és nagyszerű az ötlet: úgy fél tucat fekete öltönyös nő és férfi egymás szoros közelében, lassú, kimért sétatempóval, belső ritmusra rója az utakat. Nem tudni, kik ők, honnan jöttek, mi köti egymáshoz őket, mit akarnak tőlünk, miért vannak itt. A Sziget forgatagában a fejükre bizarr koronaként erősített fémabroncstól válnak igazi látványossággá, aminek az öblös felében, vagyis a sétáló mögött állva emberi arcot ábrázoló maszkot fedezünk fel. 

Nincs semmilyen további kapaszkodó, séta közben nincs interakció az őket megbámuló, önkéntelenül is követni kezdő nézőkkel-résztvevőkkel, de az egésznek megfoghatatlanul mágikus a hangulata. A Színház- és táncsátor előtti mezőhöz közeledve a hangszórókból egyre hangosabban szól valamiféle induló, a csoszogó lépések a zenére új rendbe állnak. Aztán a sejtelmesen mosolygó, végig néma előadók kiszivárognak a maguk alkotta szűk körből, lassan oda sodródnak egy-egy nézőhöz, megfogják a kezét, szelíden táncba csalják, egy új, tágabb közösséget létrehozva. 

Lucy Suggate: Pilgrim

Szintén nincs, mert nem is kell fogódzó az Egyesült Királyságból érkezett Lucy Suggate Pilgrim (Zarándok) című szólójához. Kétszer is megnéztem az itt, a szabadtéri színpadon előadott, háromnegyed órás pompás monotáncot: ami máskor előny, vagyis a színpadot ölelő fák, bokrok, napsütés, viharfelhők biztosította különleges közeg, ennél a delikát szólónál elsőre inkább zavart. Mert egy szűk blackboxban nyilván még nagyobb a tánc ereje, az meg Suggate kvalitásairól tanúskodik, hogy a nézői figyelmet így is, itt is magába szippantja, magyarán: képtelenség levenni róla a tekintetet.

A fiús külsejű, edzőcipőt és alul világoskék melegítőt, felül hosszú, fekete, könnyű kabátot, alatta fekete, flitteres pólót viselő Suggate monológja valójában dialógus James Holden lüktető elektronikus zenéjével. Különleges verseny nézői és drukkerei leszünk: a táncos mozdulataival tolmácsolja a sokszor repetitív, egyre fokozódó ütemű, változatos etapokból álló zenét. És végig a levegőben a feszültség, mert nem tudni, ki győz: a hétköznapi gesztusokból indított, hanyagul odavetett, mégis végtelenül precíz mozgások komollyá teszik a játékot. Nem tudom felidézni a pillanatot, amikor ez a fantasztikus táncos mindenestül odaadja magát a zenének, tökéletes médiummá lényegülve. És micsoda megkönnyebbülés, amikor végül fáradtan, szaggatott légzéssel rogy le a székre: íme, az ember!

Galmae: It’s not that way, it’s this way

Az emberről szólt a koreai-francia kötődésű alkotó, Galmae monstre installációja is. A Színház- és táncsátor melletti domboldal tövébe telepített It’s not that way, it’s this way (Nem arra, hanem erre) a műfaj egyik legszebb darabja, amit láthattam. Karcsú fémoszlopok a cölöpök, melyek egyben tartják a fonalból szőtt labirintust (amit az alkotó és két segítője egy egész napon át készít el és elő minden fellépés előtt…). Az előadás kezdetekor az egy sorba ültetett-állított nézőknek csak annyi a feladata, hogy a sok irányból megvilágított útvesztőt nézze, és hallgassa a csatlakozó, inkább nyomasztó hangbejátszásokat. 

Hipnotikus ereje van a látványnak: horrorfilmek óriáspókjai szőhetnek efféle hálórendszert, máskor gyilkos szögesdrótok rengetegétől borzongunk, aztán mintha ezernyi, éles fényű lézercsík hasítaná át az éjszakai levegőt. Egy férfi feláll a nézők közül, a labirintus felénk eső oldalánál lehajol, kis fonalgombolyag csillan meg a kezében, lassan, türelmesen elkezdi feltekerni a fonalat. Alapos munkát végzett az alkotó, az installáción végigfutó, fejmagasság fölött elhelyezkedő vezérdróton többször át kell hurkolnia a lassan növekvő gombócot, majd amikor a férfi rést üt az áthatolhatatlannak tűnő pajzson, hátrafordul, és némán nyújtja felénk a gombolyagot.

A nézők megértik a feladatot, és a következő, bő fél órában vagy három tucat ember dolgozik elmélyülten azon, hogy a fény- és hangeffektekkel dermesztően ismerőssé változtatott labirintus végül eltűnjön a föld színéről. Leírva talán banálisnak hat, de azt figyelni, ahogy idegenek egy pontosan meghatározott, közös cél érdekében, egymással kooperálva, és persze kicsit versengve is létrehoznak (és eközben lerombolnak) valamit, varázslatos élmény. A fonalrengeteg eltűnésével párhuzamosan újra láthatóvá válik a labirintus túloldalán várakozó Galmae, aki csinos halomba rendezi a kezébe helyezett fonalakat, majd a kupacot félkörben körbeülő nézők-résztvevők előtt lelocsolja és meggyújtja azt. A performansz a tábortűzzé alakuló máglya elhamvadásával ér véget. 

Nem is kell ezt tovább ragozni: a kerítésektől csakis közös erővel lehet megszabadulni. Vajon nekünk sikerülni fog?