Vidor

„Az a kissrác meg úgy elkezdte rángatni a kistáskámat, hogy azt hittem, leesem a pódiumról! Az anyja meg nemhogy rászólna, hanem csak nézi bambán!” – „Biztos azt hitte, abban van a pénz.” – „Pedig csak a cigi…” – zajlik a párbeszéd a Vidor Fesztivál kulisszái mögött a munkaidő lejárta után két pantomimes között. A Vidoron ugyanis nem a nézőtéri ügyelő rázza a csengettyűjét az előadás kezdete előtt, hanem a színház erkélyéről húz tust egy zenekar; s az előadásokra sem csak a plakátok csábítanak unottan, hanem fehérre meszelt arcú pantomimesek és század eleji báli ruhába öltöztetett élő szobrok invitálnak. Áll a bál Nyíregyházán; ha megkérdezek valakit, hogy merre van a színház vagy a Kossuth tér, a válasz mindig az, hogy amerre a többiek is tartanak. Nagyon köszönöm, mondom keserűen, és körülnézek a kihalt utcákon – aztán csak azon csodálkozom, hogyan is telt meg tényleg teljesen a tér az esti koncertre. Mert a város legnagyobb terén egy pantomimes kistáskát sem lehetne leejteni, még a padsorok előtt is ülnek a Zamballarana nevű, itthon ismeretlen korzikai együttes koncertjén.

Tűzzsonglőrök

A Zamballarana zenéje különleges ötvözete csupa olyasminek, amikért már egymagukban is megéri ellátogatni egy világzenei fesztiválra. Alapvetően a tradicionális, izgalmas korzikai polifonikus népzenére épül, de hogy a nagyközönség számára is igazán élvezetes legyen, Jérôme Casalonga zenekara belecsempészett némi tánczenét, dzsesszt, ütőhangszereket – ha az egyébként igen lelkes közönség valamivel vállalkozóbb kedvű lenne, vagy ha nem padok, csak egy mező alkotná a nézőteret (mint a Sziget világzenei színpadánál), alighanem táncra is perdülhetne. Ez pedig Korzikáról szólván korántsem egyértelmű: hogy hangszerekkel, pláne, hogy ilyen sokféle hangszerrel tálalják a dalokat, az utóbbi évtizedek fejleménye, azelőtt „csak” más-más hangfekvésű férfiak énekelték el hosszasan keserédes történeteiket.

A fesztivál szíve

Ennek – a szomorú történeteknek – ismeretében pár percig furcsán hat, hogy milyen pozitív energia árad a zenészekből; noha a közönséghez csak ritkán és röviden szólnak, mégis remek a hangulat a nézőtéren is. Mintha a fájdalmasan szomorú portugál fado szöges ellentéte volna a zenéjük: szóljanak a dalok akármiről, a zenészek és a két énekes széles mosollyal, a ritmussal összhangban mozogva adják elő. Unatkozni lehetetlen: számonként változik, mikor melyik hangszeré a hangsúly, hol a tangóharmonika dominál, hol a kókuszdiókból épített xilofon-szerű ütős hangszer, hol a megannyi réz- és fafúvós, hol pedig Casalonga hatalmas tengeri kagylója. Ez utóbbi jelenti a közönség nagyja számára a legtöbb izgalmat: legyen akármilyen jó hangja a kókusz-xilofonnak, arról legalább mindenki sejti, hogy kell megszólaltatni – ellentétben a kagylóval. Ám a Zamballarana nem az egzotikumra játszik rá: ha egyszer előkerült a szokatlan hangszer, a soros dal arra is épül, egy indító és vissza-visszatérő kagyló-előcsalta dallamra. Bámulatos a zenei profizmus: a dalok felépítését csak a legjobb drámák dramaturgiájához lehet hasonlítani. Még a laikus is érzi, hogy minden a helyén van, hogy összefonódik a két énekes magas és mély hangja, hogy kiegészíti egymást a többféle kultúrára utaló hangszerpark. Harmónia.

Sivan Perwer (A szerző felvételei)

Ha meglepő volt a korzikai együttes által vonzott tömeg, úgy egyenesen megdöbbentő, hogy még ennél is többen össze tudtak préselődni a Magyarországot először meglátogató, kurd Sivan Perwer koncertje alatt. Hogy mi lesz az este vezérfonala, azt sejteni lehetett korábban is: az ország nélküli nép elemi szabadságvágya, a népirtások, üldöztetések nemhogy begyógyulatlan, de el sem ismert sebei, sőt, a magát Perwert is sújtó szankciók (korábban börtön fenyegette azokat is, akik az ő zenéjét hallgatták).

Perwer tehát népének nem csak zenésze, de egyfajta szószólója, sérelmeik egyik leghangosabb égbe kiáltója – és ezzel a zenész is tisztában van. Az ilyesmi viszont izgalmas egy politikai beszélgetésen, de nem tesz jót egy koncertnek. Perwer ugyanis csak félig koncentrált a zenéjére, ugyanakkora hangsúlyt fektetett a mondanivalójára – s mivel a kurd dalszövegek a közönség számára nyilván érthetetlenek voltak, ezt a számok közben előadott angol monológokkal kívánta ellensúlyozni. Nem igényel kommentárt, hogy az ilyesmi mennyire segíti a zene befogadását.

Amikor azonban Perwer úgy érezte, hogy a most is lelkes közönség kellőképp kiművelődött, elengedte magát, s ez igazán áldásos hatással volt a színpadi hangulatra. Az addig kellemes, bár kissé egysíkú, elsősorban kántálásra emlékeztető énekre és a saz nevű török lantra épülő, hegedűvel és ütőssel megtámogatott zene megtelt élettel, ahogy az énekes jobban beletette magát a dalokba, ahogy először felállt székéről és táncra perdült, ahogy a jó negyven főnyi, Pestről érkezett kurdokat is magába foglaló közönséget énekeltette és táncoltatta. Ekkor derült ki igazán, minek köszönheti a világhírét Sivan Perwer: a Zamballaranával ellentétben nála az egyszerű felépítésű dalok dominálnak, melyek az előadó révén, s nem a hangszer-kavalkádból nyernek energiát – ám Perwer idővel erős hatást ér el velük.

S míg világosban pantomimesek adnak új arculatot a fesztiválvárossá változott Nyíregyházának, addig éjjel egyszer csak felgyullad lábam előtt a kövezet (ha nem állok meg idejében, a cipőm alatt tette volna), s tűzzsonglőrök kezdenek profi produkcióba. Összehangolt csapat pörget és hajít a levegőbe égő botokat a tátott szájú kisgyerekek orra előtt, olyan lendületesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. „Ezt ne próbáld ki otthon” – hajol az egyikük suttogva egy néző füléhez, és egy pillanatra lángba borítja saját karját. Aztán ahogy jöttek, olyan gyorsan el is tűnnek a lángok. A fesztiválnak vége.