Noha az a mondat, hogy “Charlotte Gainsbourg hófehér neonbörtönben szédeleg” senkiben nem keltene gyanút egy filmfesztivál katalógusában, mondjuk, egy friss Lars von Trier-menet rövid ismertetőjeként, mi most a művésznő budapesti koncertjének vizuális oldalát vázoltuk fel vele. Ez a fajta, markánsan keretezett önfelmutatás, lássuk be, igencsak előzékeny gesztus volt Gainsbourgtól, hiszen a szép számban összegyűlt közönség tagjait így már a legelső másodperctől fogva átjárhatta az otthonosság oly becses érzése. Naivitás lenne ugyanis feltételezni, hogy a művésznő jelentékeny filmszínészi múltja nélkül is ennyire könnyedén telt házat vonzott volna egy ilyen impozáns méretű, elegáns terembe, de azért gyorsan tegyük hozzá, hogy számos úgyszintén mikrofon mögé andalgó színészkollégájával ellentétben (gondoljunk például a dalaival már nálunk is fellépett David Duchovnyra vagy Hugh Laurie-ra) Charlotte Gainsbourg szigorúan csak a lemezei jogán is kívánatos előadónak számítana, még ha valószínűleg jóval kisebb színpadokig jutna is csak el.  

Charlotte Gainsbourg

A kortárs európai művészfilm első számú tragikája tehát egy pazar, erős kézzel berendezett neontérben énekelt és/vagy zongorázott szándékosan jellegtelenre öltöztetett (kék farmeres, fehér pólós) zenekara élén, hogy ne rajtuk, és persze főleg ne rajta, a különleges, szabálytalanul szép arcával és légies alkatával bármilyen szögből és akármelyik pillanatban címlapra fotózható világsztáron, hanem csakis a dalokon legyen a hangsúly. Rokonszenves törekvés, de az is biztos, hogy a megvalósítás úgyszólván túl jól sikerült: a koncert legnagyobb részében az eleve, alkatilag is a nemtörődömségig hűvös, távolságtartó – bár semmiképp sem barátságtalan – főhősnő a közönségtől a szó minden értelmében túlontúl messze (egy ponton egyenesen a színpad legtávolabbi szegletében) járt és énekelt, ami azt az alighanem kevéssé kívánt eredményt hozta, hogy így nem akadt senki, aki valódi arcot adhatott volna a műsornak.

Charlotte hangja önmagában nem volt elég ehhez, vagy legalábbis a számai egyik felét kitevő, a 80-as évek lüktető szintetizátoros popzenéjét dübörögve aktualizáló tételekben semmiképp nem volt az. Ezeket a lefegyverzően profi, több hangszeren is hibátlanul játszó tagokból álló zenekar a lemezes verzióknál jóval vaskosabb, analóg és szintibasszusoktól is csak úgy remegő verziókban játszotta, ami helyeselhető megközelítés – de négy-öt ilyen, tempójában, struktúrájában és hangszerelésében is lényegében azonos kialakítású számot mindenképp hiba volt egymás közvetlen közelébe helyezni. Az építészmérnöki precizitással, hivalkodó műgonddal körvonalazott, meglehetősen személytelen, semmilyen szólisztikus (mintegy az individuumokat előtérbe állító) betétre esélyt nem adó dizájnpop egy idő után inkább egy részecskegyorsító-központ szenvtelenül futurista reklámfilmjét idézte fel beazonosítható emberi érzelmek, netán gondolatok helyett.

A Charlotte Gainsbourg dalművészetének másik vonulatát adó puhább, lassabb, borongós és szofisztikált, a 60-as évek francia könnyűzenéjét megejtően finom kézzel a jelenbe hullámoztató popszámok valahogy maradandóbban csillogtak ezen az estén a neonfényben. A műsor végén pedig az a sejtés járhatott át mindenkit, hogy a művésznő rég halott édesapja, az egykoron a dohány- és konyakszagú nagy francia korhelyek sorát erősítő Serge Gainsbourg mintha biztosabb kezű dalszerző lett volna a lányánál. Az általa 30 éve az akkor még gyermek Charlotte-nak írt Charlotte For Ever és Lemon Incest ugyanis a vadul pumpáló zenekar kezéből nemcsak a közönséget, hanem még az est főszereplőnőjét is rendesen megmozgatta. A művésznő a Lemon… hamiskás énektémáinak nagy lendületű, hűséges megidézése közben még jellegzetes vonzó-blazírt szerepéből is kiesett kicsit, és szívből jövő nevetésétől azonnal három-négy fokot emelkedett a hőmérséklet a jól temperált nagyteremben. Zárásnak szép volt – de valójában innen kellett volna elindulni egy igazán emlékezetes koncerthez.