Tele van a Netflix és az HBO GO kreatív dokumentumfilmekkel, a dramatizált, sokszor a thriller műfajához nyúló, hatásos és hatásvadász doksik sokaságából válogathatunk – és némelyik még a mozikba is eljut, mint most a Három egyforma idegen (Three Identical Strangers). Ez az alkotás a Making a Murderer, a The Jinx, vagy, hogy kevésbé sötét példát is hozzak, a Chef’s Table korában sajátos helyet foglal el a dokumentumfilmes palettán.
Nem él olyan sok kreatív eszközzel, mint számos sikeres társa, alkotófolyamata közelebb állhatott a tényfeltáró újságíráshoz, mint a játékfilmrendezéshez, és formailag nagyobbrészt egy hagyományos beszélőfejes doksi. Ám rendezője, Tim Wardle mégis hasonló hatásra törekedett, mint kollégái: történetet konstruál és mesél el, nagyszabású ívet húz fel izgalmas fordulatokkal. Viszonylag kevés csilivili filmes eszközzel, elsősorban a vágás segítségével dramatizál és változtatja szinte krimiszerűvé ő is amúgy tradicionális dokumentumfilmjét.
Az érzelmi csúcsponton indít az 56 éves, egzaltált Bobbyval (teljes nevén Robert Shafran), aki csillogó szemmel, felspannolva meséli el első találkozását egypetéjű ikertestvérével, Eddyvel (Eddy Galland), akinek a létezéséről 19 éves koráig nem tudott. Miután a csecsemőkorukban két különböző családba örökbe adott Bobby és Eddy teljesen véletlenül egymásra találtak, valószínűtlen sztorijukról újságcikk jelent meg, és fotójukat meglátva rájuk bukkant harmadik ikertestvérük, David Kellmann is, akit szintén örökbe fogadtak hat hónapos korában.
Az 1980-ban lezajlott nagy találkozás bizonyos részleteit rekonstruált jelenetek segítségével eleveníti fel a rendező, ami fölösleges, az ikrek, rokonaik és barátaik visszaemlékezéseinek érzelmi intenzitását már nincs hova fokozni, így a home videósan karcos műjelenetek kissé mesterkéltnek és erőltetettnek hatnak. Hogy Wardle miért érezte szükségesnek ezt a megoldást a film első szakaszában, nem teljesen világos; talán így próbált kicsit formailag is alkalmazkodni a korszellemhez, vagy kontrasztot teremteni a későbbi részekkel, amelyekben a rekonstruált jeleneteket előbb felváltják a valódi archívok, majd ezek is ritkulnak, és mind inkább az interjúkra támaszkodik a film.
 Jelenetek a filmből |
A visszaemlékezésekből kirajzolódnak az ikrek immár együtt töltött húszas, majd harmincas évei, a felhőtlen bulizás, csajozás és drogozás időszaka sok médiaszerepléssel (még Madonnával is volt közös jelenetük a Kétségbeesve keresem Susant című filmben!), majd közös vállalkozásuk, és lépésről lépésre ismerjük meg, hogy előbb a szüleik, majd ők maguk hogyan kezdték el felkutatni a múltjukat és próbáltak utánajárni annak, hogy miként fordulhatott elő, hogy szüleik sem tudtak arról, hogy ikertestvérei vannak a kisfiúnak, akit örökbe fogadtak.
A nyomozás több váratlan fordulatot vesz, amiket nem fogok lelőni. Ahogyan a történet egyre furcsább és bizonyos értelemben tragikusabb irányba halad, úgy csupaszodnak le a rendező által használt filmes eszközök, a kissé hatásvadász zenei kíséretet leszámítva jó érzékkel hagyja, hogy a szereplők mondanivalójára és az azt kísérő, érzelemkifejező gesztusokra koncentráljunk. Ugyanakkor a személyes történet mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az a tudományos probléma, ami évszázadok óta foglalkoztatja a természettudósokat, filozófusokat, a 20. századtól kezdve pedig a fejlődéspszichológusokat is: a nature versus nurture, azaz öröklés-környezet vita, tehát, hogy az emberi természetet és viselkedést a veleszületett tulajdonságok halmaza, avagy a környezet határozza-e meg inkább.
 A képek forrása: MAFAB |
Az azonos genetikai állományú, de különböző környezetben nevelkedett ikreken remekül lehet vizsgálni ezt a kérdést, és a film azt is demonstrálja, hogy a szempontok változtatásával és a hangsúlyok áthelyezésével hogyan lehet egyik vagy másik állítás mellett hatásosan érvelni az ikrek szokásait, tulajdonságait, vagy akár mentális egészségének különböző aspektusait a figyelem fókuszába állítva. Hiába tudjuk, hogy a válasz nem lehet kizárólagosan ez vagy az, a több száz éves kérdésfelvetés a mai napig izgalmas, és az is magával ragadó, ahogyan különböző formákban az ikrek életében is felbukkan.
Ahogyan a film egyre összetettebb tudományos és morális problémákat boncolgat, felmerülhet a kérdés, hogy ennek a komplex témának valóban ez a történetmesélős, krimiszerűre hangolt alkotás-e a legmegfelelőbb, legalaposabb feldolgozása, amikor az ikrek sztorija akár egy hosszú újságcikk formájában is közzétehető lett volna. (Mint ahogy született is ilyen.) Minden bizonnyal így jóval több emberhez eljutott a történetük, különösen miután a Három egyforma idegen a tavalyi Sundance filmfesztiválon díjat is nyert, amellett viszont tényleg nehéz lenne érvelni, hogy ezt a vizuális helyett sokkal inkább intellektuális élménnyel szolgáló filmet miért muszáj moziban látni.